Erdélyi Helikon, 1940 (13. évfolyam, 1-10. szám)
1940-11-01 / 9-10. szám
zük meg azt a nagy művészi adottságot, amelyet ajándékként, vagy végzetként magával hozott. S hogy művészi ösztöne egészséges, s a sokféle játék között épen maradt, mutatja az, hogy a könnyű népszerűséget hozó szerepek nem csaltak el a nagy és izgalmas színészi feladatoktól. Azoktól a szerepektől, amelyekben igazán egyedül dől el, hogy valaki ezen a pályán embersége egész valójával igazi művész. Pedig komolyan lehetett félteni a népszerű, könnyű sikerek csábításától ezt a kamasz korából alig kilépő fiatal leányt. Ma már bizonyosak lehetünk benne, hogy az a sok és sokféle szerep, amit játszania kellett, nem hogy ártott, de használt neki. Nagy iskola volt ez, amely a művészt tanította, s megismertette a maga erejével, a nézőnek meg igazi örömére szolgált. Nem is lehetett ez másként, mert ennek a fiatal leánynak a vállán nyugodott itt az elmúlt néhány év alatt a komoly dráma, a nemesebb színpadi játék gondja. Most, mikor életünk nagy állomásán új utakra indulunk, s új utakra indul erdélyi magyar színészetünk is, jó ezt megmondani magunknak és megmondani neki is, aki nemcsak előttünk kibontakozó nagy művésznője színházunknak, de hűséges is volt,és nem tekintette csupán lépcsőfoknak, vagy próbaállomásnak azt, hogy a nagymúltú kolozsvári színháznak tagja lehetett. Mi, művészettel, irodalommal foglalkozók tudjuk, hogy egy nemzet és nép akkor emelkedik és őrzi belső erejét, amikor művészete és szelleme nagy, s akkor süllyed, bármilyen fényes, egyébként látszat-élete, amikor művészete sekélyesedik, s a szelleme nem a maga örök, eldobhatatlan, egészséges törvényeivel él, hanem csupán szolgál valahol a föld hatalmainak, még, ha mint szolga becsületes is... Mi tudjuk ezt, akik két évtizeden át Bolyai önérzetes szavával a semmiből teremtettünk világot. Hogy ez a világ mi módon teremtődött itt, erre szimbolikus példa lehet az a fiatal leány, akiről ma örömmel és hangosan mondhatjuk el, hogy egyik legnagyobb magyar színésznőnk. KOVÁCS LÁSZLÓ SONKOLY ISTVÁN: A VOGUL ÉS OSZTJÁK ZENE Néprokonsági dolgozatok 7. szám. A Turáni Társaság kiadása. Bpest, 1940. A magyarral rokon vogul törzsek lélekszáma mintegy 5000, az osztrákoké pedig 22.000 és népzenéjüknek mégis sok gyűjtője akadt. Már néhai Brassai Sámuelünk is közreadta 1860- ban Kolozsváron Reguly Antal gyűjtésének néhány vogul népdalát »Magyar vagy cigány?« c. könyvecskéjében. Azóta két kitűnő finn tudós, Kannisto, aki a budapesti és debreceni egyetemek díszdoktora, valamint Karjalainen éveket töltve az osztjákok és vogulok között, megtanulták nyelvüket és fonográffal végeztek a két rokon népnél dalgyűjtéseket, melyeket Vaisánen zenei folklorista lejegyzésében kiadtak. Miután a vogul és osztják dalgyűjtés egy időre valószínűleg nyugvó pontra jutott, Sonkoly István dolgozatában összefog-