Erdélyi Helikon, 1941 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1941-12-01 / 12. szám

REMÉNYIK SÁNDOR KÜZDELME Nem volt soha közéleti ember, nem vett részt semmiféle társa­dalmi, vagy kulturális küzdelemben; nem állott az élén semmiféle akciónak, de még az élharcosok közé sem tartozott, magányos életű aszkéta volt s mégis ő vívta közöttünk a legelszántabb küzdelmet: a mennyei élet javaiért, a szellem szabadságáért és a magyar élet teljességéért. Mindvégig a lelki élet síkjában maradt, hol a magas­ságában, hol a mélységében, mert szakadatlanul hánykolódott. Szen­vedte a sötét mélységek rettentéseit, a magasságok szédítő távlatait. A középmagasságú erdélyi hegyek napfényes tetőin szeretett volna élni, vagy a csöndes völgyek virágai között álmodozni, de egyiket sem tudta vagy megtalálni, vagy, ha megtalálta egyiken sem tudott megmaradni, titáni küzdelmei vagy a szédítő magasságokba ragad­ták, vagy a sötét mélységek fenekére vetették. Szakadatlan küzdel­mekben élt, mert lelke mélyéig érezte a szellemi világ és a földi világ közötti mérhetetlen különbséget s óriási felelősséget érzett ama meny­­nyei világ dicsőségéért. Reményik Sándor egész élete a Jákob job­­bok­ révi küzdelméhez hasonlatos. Jákob pedig — mondja az írás — egyedül marad, és tusakodik vala ő vele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig. — És monda: Bocsáss el engem, mert feljött a haj­nal. És monda Jákob: Nem bocsátlak el téged, míg meg nem ál­dasz engemet.“ Küzdött vele ez a hatalmas férfiú: az Isten. Remé­nyik Sándor az Istent majd egy rettenetes démonnak, majd egy szabadító angyalnak látta. Csak vele küzdött, perelt és tusakodott s folyton követelte: Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet! Időnként, amikor kiszállott magányosságának Jabbok-révéből­­ megjelent emberek között, mindig éreztük rajta, el-elfúló lélekzetén, verejtékező homlokán, eltévedező tekintetén, hogy nagy küzdelmek színteréről jött. Minden küzdelem, amelyet közöttünk látott, vagy tőlünk hallott, ha jó ügyért is folyt ez a küzdelem, azt csak egy részéül ismerte az ő nagy küzdelme egészének. Várt ilyenkor egy meleg kézfogást, egy simogató tekintetet, egy-egy jó szót, de nem azért, hogy új erőt nyerjen, mert az erőt önlelke erejében kereste, hanem csak azt várta, hogy egy pillanatra felszabaduljon ama nagy feszültség ellenmondása alól, amelyet a láthatatlan szellemi világ és a látható földi világ között érzett. Mindent megadtunk, amit várt.

Next