Erdélyi Helikon, 1942 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1942-03-01 / 3. szám
za azokat a villanyütésszerűen végbemenő titokzatos visszahatásokat, amelyekkel a külső benyomásokra felel az ember. Feloldja az elfutó és a létet megsemmisítő idő legrövidebb tartamát is, amelynek perceneteiben sokszor a mikrokozmosz legnagyobb katasztrófái zajlanak le. Ez a folytonosan felbontó elemzés és személyei iránti majdnem kizáróan belső érdeklődés okozza sajátos ízét és varázsát. Nem old meg semmit és nincsen tételesen megokolható bölcseleti álláspontja, nem sugall, csak hangulatával, kesernyés, őszies lírájával győz meg. »Három ember kaszál a réten: ha szétbontanám, szegényebb lenne annál, amit látok...« — mondja és ugyanakkor nem törekszik egységes képre, inkább szétbont, mint összerak. »És megfejteni — mondta Halmos — megfejteni, melyik a test és melyik az árnyék... és melyik a valóság... Meg azt, — folytatta, még halkabban, lehajtott fejjel, szemérmesen, — meg azt is például, hogy mi az élet és mi a halál. ..« Személyeinek is alig van külső látása. Csak befelé, önmagukba néznek. A külső mozzanatok gépiesen folynak le; nem az a fontos, hogy merrefelé visz a villamos, hanem hogy amíg tíz métert vagy egy kilométert szalad, mi történik legbensőbb magukban. Természetesen Proust indította el ezt a folyamatot. De olcsó volna róla beszélni. Míg Proust a külvilág egy-egy bármily csekély rezzenésére az emlékezés valóságos, mély és sodró folyamatba veti magát, s engedi, hogy egyenletes ringatózással vég nélkül hömpölyögjön rajta, addig Rónaynál nincsenek egyenletes, összefoglalható és hosszú lélekzetű tablók. A visszahatások rövidek, percekig vagy csak másodpercig tartók, következésképpen szerteágazók, oly apró mozaikokból vannak összeróva, hogy külön-külön alig érzékelhetők, csak összességükben mutatják fel az aprómunkának végül mégis csak egységbe torkoló finom, elemző művészetét. Kezdetben sokszor azon a ponton vagyunk, hogy elvesztettük a »kapcsolatot«, az »összefüggést«, hogy nem látjuk a részletektől az egészet. Ám Rónaynál éppen ez az apró míves munka a fontos. Természetesen mindez nemcsak lélektani, de ugyanakkor stílusprobléma is. Az író pontos és konkrét nyelven beszél és beszéltet. Cikázó, rövid, ideges mondatai, mély és meggyőző erejű költőisége, szuggesztív hangulatai adják össze azt a művészi közeget, amellyel és amelyben problémáit íróilag sikeresen megoldhatja. Szabó István KERTÉSZ RÓBERT: AZ ANYÁK MEGMENTŐJE — Franklin Társulat kiadása, Budapest. — Az orvosregények sokszor gyanús ízű sikereinek idején bizonyos aggodalommal vesszük kezünkbe a nagy magyar »medicus militans«ról írott könyvet. Semmelweis alakja és szereplése a művelt magyar közönség előtt ma sem ismert eléggé. Az »Anyák megmentőjét«, a gyermekágyi láz fertőzési módjának felfedezőjét, besorozzák a maguk idejében fel nemismert és nem értékelt, tragikus sorsú tudósok táborába. A mithos és romantika hazug ködébe csomagolva Semmelweis ott maradt, ama negyvenhét év korlátai közé bezárva, amelyben élt és amelyben látszólag hiába dolgozott. A magyar orvosi rend — amelynek Semmelweis már életében pró