Erdélyi Helikon, 1943 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1943-04-01 / 4. szám
224 LAKOMA Bele képzelsz fübe-fába ezer jó leánykát, amint félve s incselkedve ruhájuk lehántják. Jaj de jó, nagyanyó ülni lombos ágon s fehérhúsú piros almát harapdálni szájon. Érezni a szája íze hogy fut benned széjjel. Kicsi testét odaadón haraptatja kéjjel. Érzed a lágy bőre selymét s a haját, bár nincsen, de ne búsulj, a világon annyi ami nincsen. Jaj de jó, nagyanyó ülni lombos ágon. Fehérszárnyú lepkeraj a dohányvirágon, egyiknek az orra hímes másiknak a szárnya, bágyadt szélben nyújtózkodik az almafa ága. LŐRINCZ LÁSZLÓ ÖRÖKÉLETE Meghalni,... óh, milyen pompa. Sírok közt fáknak a lombja. S gyökerük mélyén míg alszom otromba törzsüket tartom. Belőlem fakad az élet, vállamra őzikék lépnek, szívemből gyönyörűséges kankalin- s ibolyatő lesz. Meghalni, — először nyáron, hogy lengjen az élet a fákon s madárkák víg dala-hangja simuljon lágyan a hantra. S meghalni utána télen, hogy csattogó fagyban a réten a szán muzsikáját hallgasd s távol, — üvöltsön a farkas. Harmadik lenne a legszebb: dalolnék ékes és metszett aranysípokkal az utcán, meghalni készülő jusson. Aztán a papnak csak innnék: fusson a népével innét, mert ahol fekszem aléltan már egy kis csillagos ég van. LŐRINCZ LÁSZLÓ