Erdélyi Helikon, 1943 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1943-04-01 / 4. szám

MŰVÉSZETI SZEMLE SZÍNHÁZI napló az UTÓD. Nagy dolog ilyen egyszerű eszközökkel és ilyen szürkén hétköznapi történet színpadra állításával hatásos színdarabot írni. Ilyen tisztán el­kerülni minden olyan hatásanyagot, amelyért ezredszer is a kapuba szalad­nak vagy az ablakhoz állanak az emberek. Nincs ebben a darabban se szerelmi bonyodalom (még nő is csupán »kellékül«), se regényes emberi cselszövény, se szép színpadi halál. Még naturalista elmerülés sincsen az élet valamelyik szögletébe. S figyelmünk mégis végig ott ragad a szín­padon, s hatásos játék részesei vagyunk. Az a csendes, mindennapi törté­net (magyar polgári vágykép) játszik előttünk, amelyért igazán nem szoktunk izgalomba jönni: valaki megérdemelt nyugalomba vonul egy élet nagy munkája után, s e munka eredményét vagy folytatását éppen annak adja át, akinek régi vágya és elképzelése szerint is mindig átadni kívánta. Legkedvesebb tanítványának és családilag is legközelebbi hozzá­tartozójának. Ez a kis »vízcsepp« gurul a színpadra, ennek emberi »szín«­­játékát vizsgálja az író, s ez válik a drámaszerző szinte mikroszkopikus fényeiben hatásos színdarabbá. Semmi se mutatja jobban és bárki számára is nyitottabban Bókay nagy színpadi játékszerző képességeit, mint ez a darab. Éppen ezért bizo­nyára nagy meglepetésként hatott azok számára, akik sikereit nagyrészt annak a témakörnek külsőséges hatásanyagában látták, amelyből eddigi darabjainak meséjét vette: abból az elnyűhetetlen romantikájú világból, amelyet a szerelem örök változatai adnak, s amelyek az ember számára mindig megunhatatlan »nagy események«, s valójában mindenki számára elintézetlen kérdések maradnak. Az az izgalmas »egy pohár víz« ez, amelyet mindenki a kezébe kap, s amellyel aztán minden történhetik. Tűzzé válhatik vagy üdítő itallá. Nyugtalanság tengerévé vagy szélcsen­des, bölcs békévé, amelyet naponta kell újra kötni vagy biztosítani. Csak éppen az az egyszerű ital nem lesz soha, amelynek látszik, s aminek a ter­mészet nyújtja át ravasz ajándékul vagy — mondjuk —­cinikusan. Az írónak mindig el lehet menni hozzá olyan meséért, amelyet az a kevert és kiszámíthatatlan tömeg kíván, amely a színház nézőterére gyűl. Bókaynak ez a darabja távol ettől a téma­világtól mintha nemcsak kifelé bizonyítaná nagy játékszerző képességeit, hanem önmaga felé is új lehetőségekre nyitna rá. Aki ilyen biztonsággal és ilyen »tiszta« anyaggal tud hatást teremteni, annak nem kell félnie semmilyen témától, ha az számára drámai játék tárgyául kínálkozik. Ez a darab mutatja meg szá­munkra és szerzője számára is legjobban, hogy a dráma kényes, nagy belső kultúrát kívánó eszközeivel milyen biztos kézzel tud bánni. Nem olyasféle kívánalmat akar ez kifejezésre juttatni, mintha olyan »alkalmi játékokat« volna jó írnia, amelyek a nézőtér pillanatnyi politikai vagy társadalmi indulatait visszhangozzák; de amelyek az emberi élet változa­tos képeit hozzák elénk, s amelyek úgy maiak, hogy bennük játszik a min­denkori ember is, mint ebben a darabjában.

Next