Erdélyi Helikon, 1943 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1943-08-01 / 8. szám

Fényt álmodik a sötétbe, verőfényt a hidegségbe. Álmodik a gyászra zöldet, szebbé álmodja a földet. Édesanyám! tudom, érzem, hogy gondolsz rám arva, ébren, hogy a lelked melegsége kísér minden messzeségbe. De segítni nem tud rajtam s ha nevedet sírja ajkam nem válaszol senki rája, csak a szél dús, vad danája, s én úgy szállok a sok szélben, mint falevél őszi­ éjben. Szállók tőled elszakadva, dércsípetten, félig fagyva. Félig fagyva, félig égve. Csillagoktól megigézve. Hordozva egy világ terét, az egész nagy föld keservét. HORVÁTH ISTVÁN OTTHON RABOK, ITT BUJDOSÓK Magyarozdon a hegy alatt gyászból építnek egy falat. Gyászból, könnyből, sóhajtásból. Nagy, keserű árvaságból. Anyák, menyecskék és lányok, bús öregek, aggastyánok rakják, hogy az égig érjen, hogy a világban ne férjen ... A falunak az eleje, férfiaknak az ereje, messze, távol számkivetve, vagy a földben eltemetve.

Next