Erdélyi Helikon, 1943 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1943-04-01 / 4. szám
Kovács László: Gábor Áron (II.) kétféleképpen mondják: hol Krisztinának, hol Jusztinának. Testi alakjára nézve bizonyos az, hogy púpos volt, vagy ehhez hasonló nyomorék. S bizonyosnak látszik az is, hogy román nő volt. Sőt, egy új adat erre nézve közelebbit is mond: e szerint az ojtozi román pap leánya lett volna. Egyik megemlékezés — bizonyára eltúlozva — ezt mondja róla: »nyomorék, talán csipő-ficamodásos, mert úgy lépett jobbra-balra dülöngve, mint a lúd«. Van feljegyzés viszont, amely aranyhajú, szép fiatal nőnek mondja, aki huszárnak öltözve követte férfiét a csatákba. Más meg amolyan gondviselő gazdasszony-félének, vagy éppen markotányosnőnek tartja. Jókai, akinek költői figyelmét ez a regényes nőalak sem kerülte el, a Csataképekben »aranyhajú Lóra« néven emlegeti. A valósághoz legközelebb talán Nagy Sándor jellemzése áll: — »titokszerű púpos de rokonszenves és eszes, szegény ifjú nő —, akivel egykor a gúny és megvetés idejében összefűzte volt sorsa, s aki őt soha, a csaták viharai között sem hagyta el, mint védangyala ...« Bizonyos, hogy a romantika rárakodó színeitől megtisztítva is a história egyik érdekes és »szép« nőalakja volt. A meghasonlott kedélyű Gábor Áron mellett a megnemértettség idejében talán egyedül ő volt a »megértő emberiség«, ő őrizgette emberekkel és sorsával való békességét. Gábor Áron később a nagy szerep és dicsőség napjaiban is kitartó hűséggel ragaszkodott hozzá: megértő társa és talán haláláig egyetlen igazi bizalmasa volt. Az emberi észjárás hétköznapi realizmusa természetesen elsősorban szeretőjének hitte. S lehet, hogy valóban az is volt. De találkozunk olyan állítással is, amely határozottan tagadja ezt. Moldvában koboról tehát és különféle iparos munkákat vállalva tengeti életét, amikor a magyarországi negyvennyolcas eseményekről hall. A hírek fölizgatják, otthagyja Moldovát és haza megy kis szülővárosába. Itt, nyilván az öccse házában vendégeskedve, aki a testvérek között mindig leginkább »megértette« őt, egyelőre nem mozdulva élénken figyeli az eseményeket, így várt élete nagy palanatára.. . (A közleményt folytatjuk.) KOVÁCS LÁSZLÓ: 223