Erdélyi Napló, 1992. július-augusztus (2. évfolyam, 26-34. szám)

1992-07-02 / 26. szám

1992. július 2. SAJTKUKACOK 1986 nyarán a Nagyváradi Tejipari Vállalat alkalmazott­jaként ízelítőt kaptam a kol­lektivizálás szelleméből. Egy nyolctonnás hűtőkocsival kel­lett járnunk a megye juhászok lakta településeit, a dombvi­déket. Előttünk durrogott egy ARO, benne a megyei pártbi­zottság kiküldött elvtársa, egy milicista alezredes és a közsé­gi néptanács egyik vezető be­osztású alkalmazottja, mögöt­tünk mikrobusz köhörészett egy szakasz milicista altiszt­tel. A községi néptanács tit­kárnőjénél volt a meglátoga­tandó "stratégiai célpontok", azaz az alkalmi juhászkuny­hók listája. De minden cél­pont volt, ami élt és mozgott. Először egy parasztszekér került lőtávolba. A bakon kö­zépkorú férfi, a kocsiban idős néni és néhány gomolya sajt. A fogdmegek megmérték a portékát és műanyag ládában feldobták a hűtőkocsiba. A férfi dadogva tiltakozott, a né­ni jajveszékelve kiáltozott: - Rosszabbak vagytok, mint a fasiszták! Kenyeret nem hoz­tok, csak kiraboltok bennünket! A megyei elvtárs fenyege­tőzött, a milicisták egykedvű­en állták körül a szekeret, az alezredes kedvesen mosolyog­va próbálta őket meggyőzni. Valamivel odébb fejés közben leptünk meg egy ju­hászt, várnunk kellett, míg az utolsó cseppet is kipréseli ál­latai tőgyéből - majd az a 24 liter tej is felkerült a hűtőko­csiba. Az egyik kunyhó gazdája aszott testével takarta el a go­­molyákat. — Nem adom! Inkább öl­jetek meg! Gyermekeim van­nak! Kimentem a kunyhóból. Egy ideig a juhász jajveszéke­lése hallatszott, majd két mili­­cista műanyagládákban hozta a gomolyákat. Az alezredes, aki szintén bent volt (talán nem engedte meg a tettleges­­séget), kedvesnek tűnő sza­vakkal, mosolyogva próbálta megnyugtatni a bácsit. Hang­talan felháborodással kapasz­kodtam fel a dombra, ahol jár­műveink álltak. Néhány lé­péssel mögöttem a néptanácsi titkárnő és az alezredes haladt. — Ezredes elvtárs, mit szól ehhez? - kérdezte suttogva a titkárnő. — Gyalázatos! Ezt azért mégsem lenne szabad. De én parancsot teljesítek. Hátranéztem. Ő volt éle­tem első reformkommunistá­ja, aki mosolyogva vett részt emberek kisemmizésében. (keztyfís) dossziéháború marengói győzelmé­nek érzem az Expres Magazin fő­­szerkesztője, Ion Cristoiu nagy hú­zását, hogy azonnal alkalmazta a România li­beră kénytelen-kelletlen elbocsátott munka­társait, Roşca-Stănescut és Mărculescut, akik­re szekusék ráfogták - nem a géppisztolyt - a káderlapot. A frontvonal meglehetősen zeg­zugos: előbb a Caţavencuban, majd az Ex­­presben írják meg, hogy Virgil Măgureanu szekus volt, amit az érintett tagad. Az Expres Magazin Rágalom a sajtóban című rovatának körkérdésére (Mi zavarta leginkább?) azt felelte Măgureanu: "... azok a kijelentések háborítottak fel, amelyek szerint a volt szekuritáté szolgálatában álltam". Aztán a Tinerama közölte Măgureanu szolgálati dossziéjának fénymáso­latát, amely az előbb említett független lapokat igazolta, s azóta a fenti tiltakozást az Expres Magazin minden számában újraközli, "mindaddig, amíg Măgureanu úr le nem mond. Nem azért, mert a szekuritáté tagja volt, hanem azért, mert hazudott." Az ellentámadás nem a Tinerama és nem az Expres Magazin ellen fordult, hanem a Románia liberă legkeményebb legényei el­len, méghozzá a România Mare hasábjain. A România liberă szo­rult helyzetében futárt, sőt, bástyát áldoz fel, Cristoiu pedig - ez az év poénja! - tárt karokkal fogadja be a szerkesztőségébe mind­kettőjüket. Hozzá kell tennünk nemcsak a főszerkesztő, hanem a csapat is. A csapat, amely ellen a parlamenti többség is hetek óta háborút visel. S már készítik a nagyágyút, a sajtótörvényt, a pénz­­büntetést, az elkobzást és a börtönt a szabad vélemény ellen... Más fegyverem nem lévén, egy jámbor, ártatlan pi­káns magyar anekdotával válaszolnék nekik. Eszerint a múlt század egyik szép napján Szegedre kineveztek egy új, igen ambiciózus rendőrfőkapitányt, aki a tiszta erkölcs nevében agyonszekírozta az örömlányokat. Egymást érték a razziák, a munkaidőben megejtett orvosi vizs­gálatok, hetente fenyegetett az intézmény bezárásának, a bárcák megvonásának réme. Végül küldöttség ment a rendőrségre, a madámmal az élen, aki üldözőjük sze­mébe vágta. - Tudja meg, mi még mindig kurvák leszünk Szegeden, amikor maga már rég nem lesz rendőrfőkapitány! Szerencsére a sajtó nem annyira ifjúkorhoz kötött, mint az idé­zett alapvicc hősnőié. Mi a sok évtizedes Csipkerózsika-álom után frissen folytathatjuk azt, amit annak idején elkezdeni hittünk, és 56-ban - egészen rövid időre - újrakezdtünk. S bár a parlamenti­ többség elhalasztotta a választásokat és a sajtótörvényt tárgyalja, Roşca-Stănescu, Mărculescu, Cristoiu és az egész szerkesztőség - az összes szerkesztőség talán még az idén elmondhatja a madám poénját, a korszak poénját. Ha ugyan. Ha nem József Attila szorongó kérdésével kell szembesülnünk: "Meddig lesz hely, hol felolvashatol?" Meddig bírja szusszal drága, otthonos, szegény kis kuplerájunk? Mikor végez velünk a pénzügyi nyomás vagy a sajtótörvény? De azért tartogatok egy üveg pezsgőt meg egy kecskeméti cseresznyepálinkát az Expres Magazin felköszöntésére aznap, amikor nem kell többé közölniük a kis kazettát a felszólítással: "Mondjon le - nem azért, mert a szekuritáté tagja volt, hanem azért, mert hazudott". Halász Anna Az év poénja ÚJABB LELEPLEZÉS -Állítólag a mester felesége is beépített ember... (Némethy László karikatúrája) z­1 1988-ban, vagyis még a diktatúra idején kísé­­­­relte meg először a szökést. — Miért és hol akartál szökni? — Már elemista koromban leszpurkálóztak, lebozgo­­roztak, mikor még nem is tudhattuk igazán, mit is jelent az. Ugyanaz folytatódott a középiskolában, a katonaság­nál, a börtönben. Katonaság után elhatároztam, akár­hogy is, de elmegyek. Egy Temes megyei község határá­ban eltévedtem egy erdőcskében. Olyan száz méterre le­hettem a határtól, mikor észrevették. Futni kezdtem, a katona háromszor a levegőbe lőtt, egyszer rám. A kukori­cásban megtaláltak. Bekötötték a szemem, vittek az őrsre. Nyolc hónapot kaptam. Szamosújvárról a Duna-deltáiba kerültem, szóját kapáltunk. Minden ottmaradt szál ga­zért egy tenyeres járt, gumibottal. Én nem tudtam ka­pálni. A cellában mintegy százan voltunk, engem mint bozgort persze kinéztek. A belső rend olyan volt, hogy verekedni kellett, a verekedésért szigorított járt. Itt egy nap eszik az ember, egy nap nem. Tíz napot kaptam. Mi­kor hazajöttem, megtudtam, hogy a bátyám meghalt a második műtétje után, mert nem lehetett kapni létfontos­ságú gyógyszereket. — Másodszorra mikor és hogyan hagytad el az or­szágot? — A fordulat után rögtön megpróbáltam útlevélhez jutni. Az útlevélosztályon ugyanazzal a tiszttel kerül­tem szembe, aki előző alkalommal kihallgatott. Felismert, megkérdezte, mit akarok már megint. Végül 1990. VI. 26-án hagytam el az országot. Ideiglenes tartózkodási engedéllyel Magiarc­szögön éltem, három hónapig feke­tén dolgoztam, aztán munkakönyvet kaptam. Ott ismer­tem fel: az lesz a hazám, ahol boldogulok. Megfertőző­dött a lelkem. — Hova akartál eljutni? — A dédnagyanyám osztrák származású volt, Józsa T. István Vándoroljatok ki! Ausztria pedig befogadja azt, aki kétszáz évre visszame­nőleg igazolni tudja osztrák származását. Ugyanígy jár el azzal, aki fotóval bizonyítja, hogy verték a bányász­hadjárat idején. A fontos az, hogy az ember eljusson a menekülttáborba. Ha addig nem igazoltatják, az már fél siker. Nekem sikerült. A freiskircheni tábor kapujában volt honfitársaim vártak, ott éltek már egy éve, és va­dásztak az ilyen újonc verebekre. Majd ők eligazítanak, mondták, ide meg oda kell menni, itt ezt kell mondani, ott meg azt. Mintegy 30 ezer forintnyi értéket loptak el tőlem. — Mennyi ideig voltál a táborban? — Két hónapig. Ez volt a maximális tartózkodási idő. Valóságos románáradat öntötte el Ausztriát, napon­ta átlag százan jutottak el a táborig, a többieket, akik át­szöktek a magyar-osztrák határon, útközben elfogták és beleütötték útlevelükbe a felfüggesztő pecsétet. Sehol sem nézik jó szemmel a romániait, az üzletekben ott a tábla: "Dragi români, nu furaţi!". A lágerben futószalagon in­tézték az ügyeinket, a sok jelentkező miatt 48 óra alatt döntöttek a sorsunkról. Volt, aki bajuszt, szakállt nö­vesztett, új frizurával újra jelentkezett. Egyik honfitár­sunk már hatodszor folyamodott a két hónapért, csak ne kelljen visszajönnie. Aztán kitessékeltek a lágerből, a pa­pírjaimat sem akarták visszaadni. Tartózkodási enge­délyt kaptam, de munkavállalásit nem. Költöztettem, la­pátoltam, mindent elvállaltam, végül tartósnak ígérkező munkát találtam egy diófacsemetéket nevelő idős kertész­nél. Három bukarestivel dolgoztam együtt, egy idő után nem bírták a jelenlétemet, megvádoltak, hogy én loptam el valamelyik szerszámot. Másnap az öreg nem fogadott. — Hogyan viszonyulnak ma a bevándorlókhoz? — Tudtommal csak tizenöt napra kapnak tartózko­dási engedélyt, ennyi idő alatt pedig képtelenség munkát találni. Még 1990 októberében a lágerben járt Ursu bel­ügyminiszter, és közölte, hogy Romániában demokrácia van, ne fogadjanak több embert innen. Az akkor jött ro­mániaiakat kiutasították, a többiek hatalmas tüntetést rendeztek Bécs egyik központi utcáján, ketten meggyúj­tották magukat. Ausztria újra fogadott menekülteket, de csak 1991. április 1-ig, akkor könyörtelenül lezárta a so­rompót. — Hova mentél Ausztriából? — Miután a kertész elbocsátott, arra gondoltam, Svájcban próbálkozom. Treiskirchenben elterjedt a hír, hogy Mihály királynak "lágere van" Svájcban, támogat­ja a romániai menekülteket. Egy határszéli osztrák falu­ban kisegítettek egy térképpel, átgyalogoltam az Alpo­kon, aztán elutaztam Baselbe. Igazi luxustábor van ott, de a hír, hogy Mihály király tartja fenn, nem igaz. Har­minc napig fogdában ültem, és elkövettem azt a hibát, hogy elárultam: Ausztrián át jöttem. Visszaküldték Ausztriába, Innsbruckban, majd Bécsben repülőgépre ültettek, irány: Otopeni. A reptéren a vámtiszt megkér­dezte, miért jöttünk vissza. Kitoloncoltak, feleltük. Pén­zünk van-e, érdeklődött. Mert, ha van, az első géppel nyomás vissza! "Nu-i de stal­ín Románia!" - mondta. — Mihez kezdesz most? — Van tíz frankom, 300 schillingem, néhány ru­hám. Eddig is ött szuggesztióval tápláltam magam, de a kudarc letöri az embert. Most elölről kell kezdenem az egészet. Kilencéves koromtól meg akarom változtatni ál­lampolgárságomat. De mikor Nyugaton előveszi az em­ber a zöld útlevelet, máris menekülnek a közeléből, mint­ha valami szörnyű dolgot mondott volna el magáról. T. története példaerejű, határainkon kívül és belül egyaránt. з. S az élet megy tovább... Nicusor mosolyog, lehet, szabadon engedik, mert le­tartóztatták, még mielőtt tömeggyilkos lehetett volna. Iliescu is mosolyog, ígéri, ha megint ő lesz az elnök, közkegyelmet gyakorol. Mosolyognak a katonatisztek, akik a tömegbe lövettek, mert kitüntették őket. A csend rátelepszik a meghökkent ifjúságra, arra az ifjú­ságra, amely állítólag győzött Romániában. De hát k­i számított arra, hogy vissza az egész, ki követte el a hibát, hogy hatalomra juttatott egy posztkommunista kormányt? Sokan elmenekültek azelőtt és azóta, sokan ittmaradtak, és ki tudja megmondani, melyik a ne­hezebb sors? Egyáltalán: mi a sorsa ennek a népnek? Egy egész nép áldozat. A forradalom szedi áldozatait? Iliescu kegyelmet ígér, ha megint ő lesz az elnök, de kinek? Tud-e kegyelmet adni a hontalanoknak, a mun­kanélkülieknek, a Marosvásárhelyen, Bukarestben megnyomorítottaknak? Moldvából Kolozsvárra tartó románok mondják a vonaton: ha élne Ceauşescu, ők rá szavaznának, nem is Iliescura! És mi lesz a fiatalokkal, akiknek immár sem itt, sem ott nincs igazi otthonuk, és egyáltalán mi lesz még? Feltámad Ceauşescu? Vagy az ellenf­orrad­alom? Az élet megy tovább, a moldvai vonatok érkeznek, a pesti vonatok indulnak, Iliescu úr mosolyog, politikai perek, puccs, rabszolga­vásár a Moszkva téren, behúzott ablakfüggöny, s az élet megy tovább. És a vonat. Halad? Zudor János

Next