Erdélyi Napló, 1993. július-augusztus (3. évfolyam, 26-34. szám)
1993-07-01 / 26. szám
1993. július 1. IK a? (§) márusi ‘Várnai ‘Mária Adósságtörlesztés Adósnak éreztem magamat a minap, amikor elmentem a brassói Áprily Lajos középiskola kicsengetési ünnepére. Többször meghívtak, megosztották velem az iskola örömeit, gondjait. Tanárok, diákok hányszor nyomták a kezembe értelmesen, okosan szerkesztett lapjaikat, és természetesen elvárták volna a visszajelzést, amely rendszerint elmaradt. Könyvespolcomon áll az ízléses kivitelezésű, majdnem kétszáz oldalas emlékkönyv, amelyet az iskola 155. évfordulójára adott ki a tanári kar. Papp József tanár nemcsak az iskola másfél évszázados történelmét írja le benne, hanem a mindenkori korszellemet bemutatva tapintható valósággá változtatja a letűnt esztendőket. Visszhang nélkül maradt, közben eltelt egy év. Igen keveset és csak röpke hírben szóltam megannyi kezdeményezésről, többek között a nemzetközi matematikai versenyről, amelyet Bencze Mihály matematikatanmuit kezdeményezett és szervez. Ugyancsak futólag szóltam az Arany János irodalmi körről, dr. Boros Erika és diákját szavalóestjeiről, előadásairól, irodalmi törvényszékeiről, amelyek művelt embereket, irodalombarátokat, talán tollforgatókat is kinevelnek. Vagy az iskola együtteseiről és vezetőjükről, Bálint Ferenc tanárról, a temesvári Thália diákstúdió egykori tagjáról. Szólnom kellene továbbá a Visszhang című diáklapról, amelynek 5. számát tartom a kezemben, s mind fokozottabb érdeklődéssel olvasom. Oldalain diákok beszélnek egymással gondjaikról, álmaikról, örömeikről. Egymáshoz szólnak, de nekünk is meg kell hallanunk, mit akarnak kifejezni az Ezra _Pound versidézettel, vagy miért tartják fontosnak városuk történelmét, miért ismertetnek meg bennünket is irodalmi kísérleteikkel a diákszerkesztők: Aczél Franciska, Fám B. Konrád, Hegyi Réka, Pánczél Réka és társaik. Az ilyen lap megmaradásunk záloga, az ilyen iskola jövő értelmiségünk csemetekertje. Jobban kellene figyelnünk rájuk. A gyermek gyönyörű, egészséges, eleven, szépen fejlődik. Megszületése előtt azért aggódott a család, hogy ép legyen, közvetlenül utána azért, hogy ő is, édesanyja is egészségesen kerüljenek ki a szülészetről. Hiszen a mai román egészségügy nem a legjobb életbiztosítás. A kicsi, mintha tudta volna, mire számíthat, nem is volt beteg. Jó étvágyú, szereti a főzeléket, az egészséges táplálkozás ürügyén csak ritkán kap húst Szülei a legutóbbi áremelések óta meggyőződéses vegetáriánusok lettek. Cukrot sem fogyasztanak - drága és egészségtelen. A gyermek fogai épségének megőrzése érdekében - nem kap csokoládét, cukorkát, nápolyit, rágógumit Kenyeret is csak porciózva, napi három szeletet Ruhát, cipőt örököl az ismerős családoktól. Így valahogy egyensúlyban marad a családi költségre- ABORTUSZPARTI rél. Nyaralni nem viszik, kicsi még, a szakirodalom szerint csak megviselné a környezetváltozás. Marad hát otthon. Csak beteg ne legyen. Félelmetes hímlőjárványról, vérhasjárványról szólnak a hírek. Anyjának szeme fénye a gyermek. Rozsdás mászókán ügyesedik a játszótéren. Jövőre óvodába kerül, talán napközibe, egyencsuporból issza majd a teát az egyen-lekvároskenyér mellé. Megtanul beilleszkedni a román társadalomba. Aztán iskolába megy, s az állam nyelvén tanul földrajzot és történelmet. Gond és öröm a gyermek. Az anyja abortuszpárti. Azt tartja, hogy Romániában csak annak szabad gyermeket szülnie, aki felkészült rá, hogy elviselje a következményeket... (Kámolnár) Csutak István De honnan fúj a szél? A független és ellenzéki román sajtó vesszőparipája a KGB hosszú távú stratégiájának emlegetése: Moszkva saját befolyási övezetében akarja tartani Romániát. Ezért "bátorítja" az olyan fejleményeket, amelyek egyre zsugorítják Bukarest Európához való csatlakozásának esélyeit. Ezzel az elmélettel szemben merem állítani, hogy semmiféle KGB-s beavatkozásról nincs szó. Mitől jó Moszkvának, hogy magához öleljen egy puskaporos hordót, mikor önmagával se igen boldogul? Igen valószínűnek tűnik viszont az, hogy a szekusokon és pártapparatcsikokon kívül az ortodox egyháznak is elsőrendű érdeke távol tartani magát a nyugati egyházaktól. A "posztkommunista" fejetlenség, kapkodás, a kaotikus állapotok, a zavarosban való halászás, a korrupció nem valamely titkosszolgálat műve, hanem háromnegyed évszázada tartó folytonos állapot. A bukaresti rezsim, Iliescu maga, nem lehet Moszkva embere, ha Tiraszpolban olyan látványos pereskedés folyik. Nehezen képzelhető el ugyanis, hogy ha Iliescu Moszkva embere volna, a Kreml még egy halovány sikerélményt sem nyújtana Cotroceninek.* Három évvel ezelőtt, Románia kegyetlenkedésekkel, vérrel, utcai gyilkosságokkal vonta magára Európa figyelmét. 1990. június 13-15-re gondolok. Októberig a román parlamentnek tárgyalnia kell a bányászlátogatásról benyújtott jelentést. Közben Bécsben világraszóló emberjogi konferenciát tartanak, honatyáink pedig szabadságra készülnek. Úgyhogy most, a parlamenti vakációig lesz majd szájtépés: belügyekbe való beavatkozás, nemzetbiztonság, zsidó-magyar összeesküvés stb. Ősszel aztán villámgyorsan összeütnek egy állásfoglalást, amelyben a hazafias érzelmektől fűtött kormánypárt és ellenzék - így az RMDSZ is - hevesen támogatja, egyöntetűen kinyilvánítja Románia Európához való csatlakozási szándékát. Európa pedig vakarhatja a fejét, keresheti az újabb kifogásokat. Medálus napján erős érzelmi töltésű dokumentumfilmet sugárzott az RTV a besszarábiaiak nehéz sorsáról. A filmet a helyes hazafias indulatokat kiváltó tiraszpoli per kapcsán tűzték műsorra, amelynek hat vádlottját ártatlannak tartja a román közvélemény. Erre a filmre, valamint a nemzetközi közvéleményt is mozgósítani akaró román akciókra vonatkozott az ITAR TASZSZ bukaresti tudósítójának kérdése a román külügyminisztérium sajtótájékoztatóján: a külügy szerint a hasonló eljárások, maga a dokmentumfilm sugárzása nem teszi-e még feszültebbé a két ország közötti kapcsolatokat? Simona Miculescu külügyi szóvivő etáll-hatott, végül megtalálta az érvet: "itten a demokrácia hallatja szavát" - mondotta. Csakhogy az említett tudósító, sem hagyta magát. Következő kérdése így hangzott: akkor viszont miért tiltakozik olyan sűrűn a román külügy a Magyarországon megjelent vagy sugárzott egyes beszámolók ellen, és miért hivatkozik ilyenkor arra, hogy ezekrontják a két ország kapcsolatát? A külügyi szóvivőnek persze egyetlen idevágó eset sem jutott eszébe, hát bájos vargabetűvel így fejezte be válaszát: Paid Everacot kell megkérdezni. Rendben. De miről? Kétségtelen, hogy Tiraszpolban is akadnak becstelen ügyészek, és hogy a hat vádlott pere felháborító, mert a bíróság távol áll a tárgyilagosságtól. Ékesen bizonyítja ezt a ketrec, amelybe világ csúfjára bezárták a vádlottakat a per időtartamára. Az is kétségtelen, hogy ők a román közvélemény szerint nem emberölésben, hanem "román hazafiságban bűnösek". Tehát a bukarestiek felkarolták a România liberă és az (ortodox-vallásos) Anastasia Alapítvány ötletét: a román politikai, művelődési, tudományos élet és az ortodox egyház jó néhány személyisége végigcipeltette magát a fél városon egy hatalmas ketrecben. Útközben rövid beszédeket intéztek a néphez. Felszólították, hogy fejezze ki a tiraszpoli perrel szembeni felháborodását, s - amennyire lehetséges - mozgósítsa a nemzetközi közvéleményt. Ez utóbbi felszólításnak nyomban eleget is tett az Egyetemisták Ligája: azzal állt elő, hogy a ketrecet el kell vinni Genfbe és Strasbourgba. A ketrecjelenetre június 11-én került sor, délelőtt 10 és délután 15 óra között, a Forradalom tér-Egyetem tér- Victoria tér-orosz követség-Diadalív útvonalon. Az összegyűltek honfiúi felháborodásukban Iliescu-ellenes jelszavakat is kiáltoztak. Gondolom, rajtam kívül kevés embernek jutottak eszébe a ketrec nélküli vádlottak és elítéltek. Például Cseresznyés Pál, a zetelakiak, az oroszhegyiek. . 3. Hogy miben vagyunk Ha meghalnak a költők A költőknek persze nem volna szabad meghalniuk, mis az igaziak közülük nem is halnak meg. Ha van még valami (az ellenállhatatlan belső parancs mellett), ami erre a pályára, erre a kísérletre csábítja az életutat választó fiatalokat, úgy bizonyára a halhatatlanság reménye, mert anyagiak, a könnyen biztosítható jólét reménye aligha. A halhatatlanság fogalmáról, földrajzi és időbeli kiterjedéséről (költők, művészek vonatkozásában) ugyancsak hosszan lehet elmélkedni, minthogy az irodalom és művészettörténet e kategórián belül is tud halálokról és feltámadásokról. (Nem részletezem ebbéli legújabbkori döbbeneteimet. Mindenesetre jellemzőnek vélem, hogy a politikai pártoskodás odáig hülyíthet embereket, hogy József Attila nagyságát kétségbe vonják, sőt azt is vitassák, kell-e tanítani költészetét a középiskolában. Jólesett épp e napokban is látni, hogy a csoportérdekek, torzsalkodások és őrjöngések ellenére ott ül összetéveszthetetlen szoboralakja a Duna-parton, az Országház mellett. És ugyanígy boldogan regisztrálom, hogy vannak - remélem, sokan akik Nagy László líráját s a lírában kiteljesedett személyiségét sem hagyják a ’’voltak” közé közönyösen besorolni.) Most azonban a halhatatlanság előtti állapotról, a költőket, művészeket sem kímélő halálról szeretnék pár szót szólni, illetve arról, ami örökségüket a fizikai távozás utáni hetekben, hónapokban, néha években fenyegeti. Merthogy a költőknek, művészeknek is van (általában) családja, legalábbis jelentkezik olyan személy, aki egyszeriben bejelenti hozzátartozói igényeit, örökösödési (anyagi természetű) jogát vagy, ráadásul, a szellemiek továbbéltetésének ezutánjába való beleszólását. Tudom, ez bonyolultan hangzik, ám mi ez a kis nyelvi túlbonyolítás ahhoz a gubanchoz képest, amit képesek a hirtelen öntudatra ébredt rokonok, barátok, ismerősök ’ teremteni” egy-egy szabad prédának vélt, váratlanul lezáruló életmű körül. A példákat, a legközelebbieket és legfájdalmasabbakat több okból nem sorolom elő. Már csak azért sem teszem, mert nem kívánok ilyen ügyben (ha nem muszáj) pereskedni, a fenyegetések pedig elég sűrűn elhangzanak: ne merje ezt és ezt (verset, levelet, reprodukciót) közölni; megkérdezésem nélkül ne merjen írni róla. A törvény előtt pedig nehéz volna bizonyítani, hogy a művész, a költő (a barát) mit mondott korábban az illető személyről, hogyan utasította vissza a várományos özvegy, testvér vagy akár fiú beleszólási kísérleteit - s hogy a szellemi örökség nem családi ügy. Nem jobb ez a ’’pártos” kisajátításoknál. Félek rajta, hogy pár évvel ezelőtti esetem egy, már kiadót is talált (tervezett) Reményik Sándor-kötettel, illetve a féltékeny hozzátartozóval nem marad egyedi szerkesztői-irodalomtörténészi tapasztalatom. Tulajdonképpen ezért volna jó a közvélemény elé vinni az ilyen vitás (szerintem nem vitás) eseteket. Ám az isten őrizzen meg a prédára éhes örökösöktől. Egyelőre itt vannak az élő költők, szerencsére. Az ő tiltakozásuk vagy egyetértésük ugyanis nem tartozik a törvényre. Kántor Lajos