Erdélyi Napló, 1993. július-augusztus (3. évfolyam, 26-34. szám)

1993-07-01 / 26. szám

1993. július 1. IK a? (§) máru­si ‘Várnai ‘Mária Adósság­törlesztés Adósnak éreztem magamat a minap, amikor elmentem a brassói Áprily Lajos középisko­la kicsengetési ünnepére. Több­ször meghívtak, megosztották velem az iskola örömeit, gond­jait. Tanárok, diákok hányszor nyomták a kezembe értelmesen, okosan szerkesztett lapjaikat, és természetesen elvárták volna a visszajelzést, amely rendszerint elmaradt. Könyvespolcomon áll az ízléses kivitelezésű, majd­nem kétszáz oldalas emlék­könyv, amelyet az iskola 155. évfordulójára adott ki a tanári kar. Papp József tanár nemcsak az iskola másfél évszázados tör­ténelmét írja le benne, hanem a mindenkori korszellemet bemu­tatva tapintható valósággá vál­toztatja a letűnt esztendőket. Visszhang nélkül maradt, köz­ben eltelt egy év. Igen keveset és csak röpke hírben szóltam megannyi kezdeményezésről, többek között a nemzetközi ma­tematikai versenyről, amelyet Bencze Mihály matematikata­­n­muit kezdeményezett és szervez. Ugyancsak futólag szóltam az Arany János irodalmi körről, dr. Boros Erika és diákját szavaló­estjeiről, előadásairól, irodalmi törvényszékeiről, amelyek mű­velt embereket, irodalombaráto­kat, talán tollforgatókat is kine­velnek. Vagy az iskola együtte­seiről és vezetőjükről, Bálint Fe­renc tanárról, a temesvári Thá­­lia diákstúdió egykori tagjáról. Szólnom kellene továbbá a Visszhang című diáklapról, amelynek 5. számát tartom a kezemben, s mind fokozottabb érdeklődéssel olvasom. Oldala­in diákok beszélnek egymással gondjaikról, álmaikról, öröme­ikről. Egymáshoz szólnak, de nekünk is meg kell hallanunk, mit akarnak kifejezni az Ezra _Pound versidézettel, vagy miért tartják fontosnak városuk törté­nelmét, miért ismertetnek meg bennünket is irodalmi kísérle­teikkel a diákszerkesztők: Aczél Franciska, Fám B. Konrád, He­­gyi Réka, Pánczél Réka és társa­ik. Az ilyen lap megmaradá­sunk záloga, az ilyen iskola jövő értelmiségünk csemetekertje. Jobban kellene figyelnünk rá­juk. A gyermek gyönyörű, egészséges, eleven, szépen fejlődik. Megszületése előtt azért aggódott a család, hogy ép le­gyen, közvetlenül utána azért, hogy ő is, édesanyja is egészségesen kerüljenek ki a szülészetről. Hiszen a mai román egészségügy nem a legjobb életbiztosítás. A kicsi, mintha tudta volna, mire számíthat, nem is volt beteg. Jó étvágyú, szereti a fő­zeléket, az egészséges táplálkozás ürügyén csak ritkán kap húst Szülei a legutóbbi áremelések óta meggyőződéses vegetáriánu­sok lettek. Cukrot sem fogyasztanak - drága és egészségtelen. A gyermek­­ fogai épségének megőrzése érdekében - nem kap csokoládét, cukorkát, nápolyit, rágógumit Kenyeret is csak por­ciózva, napi három szeletet Ruhát, cipőt örököl az ismerős csa­ládoktól. Így valahogy egyensúlyban marad a családi költségre- ABORTUSZPARTI rél. Nyaralni nem viszik, kicsi még, a szakirodalom szerint csak megviselné a környezetváltozás. Marad hát otthon. Csak beteg ne legyen. Félelmetes hímlőjárványról, vérhasjárványról szól­nak a hírek. Anyjának szeme fénye a gyermek. Rozsdás mászókán ügye­­sedik a játszótéren. Jövőre óvodába kerül, talán napközibe, egyencsuporból issza majd a teát az egyen-lekvároskenyér mel­lé. Megtanul beilleszkedni a román társadalomba. Aztán iskolá­ba megy, s az állam nyelvén tanul földrajzot és történelmet. Gond és öröm a gyermek. Az anyja abortuszpárti. Azt tartja, hogy Romániában csak annak szabad gyermeket szülnie, aki felkészült rá, hogy elviselje a következményeket... (Kámolnár) Csutak István De honnan fúj a szél? A független és ellenzéki román sajtó vesszőparipája a KGB hosszú távú stratégiájá­nak emlegetése: Moszkva saját befolyási öve­zetében akarja tartani Romániát. Ezért "báto­rítja" az olyan fejleményeket, amelyek egyre zsugorítják Bukarest Európához való csatlako­zásának esélyeit. Ezzel az elmélettel szemben merem állítani, hogy semmiféle KGB-s beavat­kozásról nincs szó. Mitől jó Moszkvának, hogy magához öleljen egy puskaporos hordót, mikor önmagával se igen boldogul? Igen való­színűnek tűnik viszont az, hogy a szekusokon és pártapparatcsikokon kívül az ortodox egy­háznak is elsőrendű érdeke távol tartani magát a nyugati egyházaktól. A "posztkommunista" fejetlenség, kapko­dás, a kaotikus állapotok, a zavarosban való halászás, a korrupció nem valamely titkosszol­gálat műve, hanem háromnegyed évszázada tartó folytonos állapot. A bukaresti rezsim, Ili­escu maga, nem lehet Moszkva embere, ha Ti­­raszpolban olyan látványos pereskedés folyik. Nehezen képzelhető el ugyanis, hogy ha Ilies­cu Moszkva embere volna, a Kreml még egy halovány sikerélményt sem nyújtana Cotro­­ceni­nek.* Három évvel ezelőtt, Románia kegyetlen­kedésekkel, vérrel, utcai gyilkosságokkal von­ta magára Európa figyelmét. 1990. június 13-15-re gondolok. Októberig a román parlament­nek tárgyalnia kell a bányászlá­toga­tásról be­­nyújtott jelentést. Közben Bécsben világraszóló emberjogi konferenciát tartanak, honatyáink pedig szabadságra készülnek. Úgyhogy most, a parlamenti vakációig lesz majd szájtépés: belügyekbe való beavatkozás, nemzetbizton­ság, zsidó-magyar összeesküvés stb. Ősszel aztán villámgyorsan összeütnek egy állásfog­lalást, amelyben a hazafias érzelmektől fűtött kormánypárt és ellenzék - így az RMDSZ is - hevesen támogatja, egyöntetűen kinyilvánítja Románia Európához való csatlakozási szándé­kát. Európa pedig vakarhatja a fejét, keresheti az újabb kifogásokat. Medálus napján erős érzelmi töltésű dokumentum­­filmet sugárzott az RTV a besszarábiaiak nehéz sor­sáról. A filmet a helyes hazafias indulatokat kiváltó tiraszpoli per kapcsán tűzték műsorra, amelynek hat vádlottját ártatlannak tartja a román közvélemény. Erre a filmre, valamint a nemzetközi közvéle­ményt is mozgósítani akaró román akciókra vonat­kozott az ITAR TASZSZ bukaresti tudósítójának kérdése a román külügyminisztérium sajtótájékozta­tóján: a külü­gy szerint a hasonló eljárások, maga a dokmentumfilm sugárzása nem teszi-e még feszülteb­bé a két ország közötti kapcsolatokat? Simona Miculescu külügyi szóvivő etáll-hatott, végül megtalálta az érvet: "itten a demokrácia hal­latja szavát" - mondotta. Csakhogy az említett tu­dósító, sem hagyta magát. Következő kérdése így hangzott: akkor viszont miért tiltakozik olyan sűrűn a román külü­gy a Magyarországon megjelent vagy sugárzott egyes beszámolók ellen, és miért hivatko­zik ilyenkor arra, hogy ezek­­rontják a két ország kap­csolatát? A külügyi szóvivőnek persze egyetlen idevágó eset sem jutott eszébe, hát bájos vargabetűvel így fejezte be válaszát: Paid Everacot kell megkérdezni. Rendben. De miről? Kétségtelen, hogy Tiraszpolban is akadnak becs­telen ügyészek, és hogy a hat vádlott pere felháborító, mert a bíróság távol áll a tárgyilagosságtól. Ékesen bizonyítja ezt a ketrec, amelybe világ csúfjára bezár­ták a vádlottakat a per időtartamára. Az is kétségte­len, hogy ők a román közvélemény szerint nem ember­ölésben, hanem "román hazafiságban bűnösek". Te­hát a bukarestiek felkarolták a România liberă és az (ortodox-vallásos) Anastasia Alapítvány ötletét: a román politikai, művelődési, tudományos élet és az ortodox egyház jó néhány személyisége végigcipeltet­te magát a fél városon egy hatalmas ketrecben. Út­közben rövid beszédeket intéztek a néphez. Felszólí­tották, hogy fejezze ki a tiraszpoli perrel szembeni felháborodását, s - amennyire lehetséges - mozgósít­sa a nemzetközi közvéleményt. Ez utóbbi felszólítás­nak nyomban eleget is tett az Egyetemisták Ligája: azzal állt elő, hogy a ketrecet el kell vinni Genfbe és Strasbourgba. A ketrecjelenetre június 11-én került sor, délelőtt 10 és délután 15 óra között, a Forradalom tér-Egye­­tem tér- Victoria tér-orosz követség-Diadalív út­vonalon. Az összegyűltek honfiúi felháborodásukban Iliescu-ellenes jelszavakat is kiáltoztak. Gondolom, rajtam kívül kevés embernek jutot­tak eszébe a ketrec nélküli vádlottak és elítéltek. Például Cseresznyés Pál, a zetelakiak, az orosz­hegyiek. . 3. Hogy miben vagyunk Ha meghalnak a költők A költőknek persze nem volna szabad meghalniuk, mis az igaziak közü­lük nem is halnak meg. Ha van még valami (az ellenállhatatlan belső pa­rancs mellett), ami erre a pályára, erre a kísérletre csábítja az életutat vá­lasztó fiatalokat, úgy bizonyára a halhatatlanság reménye, mert anyagiak, a könnyen biztosítható jólét reménye aligha. A halhatatlanság fogalmáról, földrajzi és időbeli kiterjedéséről (költők, művészek vonatkozásában) ugyancsak hosszan lehet elmélkedni, minthogy az irodalom és művészet­­történet e kategórián belül is tud halálokról és feltámadásokról. (Nem rész­letezem ebbéli legújabbkori döbbeneteimet. Mindenesetre jellemzőnek vé­lem, hogy a politikai pártoskodás odáig hülyíthet embereket, hogy József Attila nagyságát kétségbe vonják, sőt azt is vitassák, kell-e tanítani költé­szetét a középiskolában. Jólesett épp e napokban is látni, hogy a csoportér­dekek, torzsalkodások és őrjöngések ellenére ott ül összetéveszthetetlen szoboralakja a Duna-parton, az Országház mellett. És ugyanígy boldogan regisztrálom, hogy vannak - remélem, sokan akik Nagy László líráját s a lírában kiteljesedett személyiségét sem hagyják a ’’voltak” közé közö­nyösen besorolni.) Most azonban a halhatatlanság előtti állapotról, a költőket, művészeket sem kímélő halálról szeretnék pár szót szólni, illetve arról, ami örökségü­ket a fizikai távozás utáni hetekben, hónapokban, néha években fenyegeti. Merthogy a költőknek, művészeknek is van (általában) családja, legalábbis jelentkezik olyan személy, aki egyszeriben bejelenti hozzátartozói igé­nyeit, örökösödési (anyagi természetű) jogát­­ vagy, ráadásul, a szellemiek továbbéltetésének ezutánjába való beleszólását. Tudom, ez bonyolultan hangzik, ám mi ez a kis nyelvi túlbonyolítás ahhoz a gubanchoz képest, amit képesek a hirtelen öntudatra ébredt rokonok, barátok, ismerősök ’ te­remteni” egy-egy szabad prédának vélt, váratlanul lezáruló életmű körül. A példákat, a legközelebbieket és legfájdalmasabbakat több okból nem soro­lom elő. Már csak azért sem teszem, mert nem kívánok ilyen ügyben (ha nem muszáj) pereskedni, a fenyegetések pedig elég sűrűn elhangzanak: ne merje ezt és ezt (verset, levelet, reprodukciót) közölni; megkérdezésem nélkül ne merjen írni róla. A törvény előtt pedig nehéz volna bizonyítani, hogy a művész, a költő (a barát) mit mondott korábban az illető személy­ről, hogyan utasította vissza a várományos özvegy, testvér vagy akár fiú beleszólási kísérleteit - s hogy a szellemi örökség nem családi ügy. Nem jobb ez a ’’pártos” kisajátításoknál. Félek rajta, hogy pár évvel ezelőtti esetem egy, már kiadót is talált (ter­vezett) Reményik Sándor-kötettel, illetve a féltékeny hozzátartozóval nem marad egyedi szerkesztői-irodalomtörténészi tapasztalatom. Tulajdonkép­pen ezért volna jó a közvélemény elé vinni az ilyen vitás (szerintem nem vitás) eseteket. Ám az isten őrizzen meg a prédára éhes örökösöktől. Egyelőre itt vannak az élő költők, szerencsére. Az ő tiltakozásuk vagy egyetértésük ugyanis nem tartozik a törvényre. Kántor Lajos

Next