Erdélyi Napló, 1995. március-április (5. évfolyam, 9-17. szám)
1995-03-01 / 9. szám
1995. március 1. krónika AZ A BIZONYOS CSECSEN ZÁSZLÓ pár héttel ezelőtt a boszniai .„HIT kapcsán olvastam valamelyik anyaországi lapban a közhelyszerű megállapítást: az egyéni, emberi aljasságon már csak a katonai vezetők és a nagyhatalmak „megfontolt döntései” tehetnek túl. Egyetértek vele, mint minden közhellyel, sőt azt a következtetést is elfogadom, hogy a délszláv háborúban történtek után nincs az a politikai vagy katonai aktus (találó szó!), amely ennél jobban megdöbbenthetne. Nos, ez utóbbi esetben tévedtem. Mert igenis megdöbbentett, megrázott, és az eddigieknél is jobban kiábrándított a csecsenföldi háború. Magam sem tudom miért, de nagyobb tragédiának éreztem négyezer csecsen önkéntes halálát, mint például a negyvenezres Bihács elestét. Talán azért is, mert már nagyon ismerős az a gesztus, ahogyan az ENSZ rózsás arcú hivatalnokai orosz belügynek nyilvánították a mocskos kis háborút, Warren Cristopher pedig a népirtást nemes egyszerűséggel „nagyon rossz dologinak nevezte. A különféle politikai indokokon túl pedig, egyszerűen csak azért, mert itt minden eddiginél nyilvánvalóbb a Dávid-Góliát párhuzam. Nemegyszer a saját bőrünkön is tapasztalhattuk, hogy előbb-utóbb mindenképpen a Góliát-nagyhatalom lesz a győztes, ez esetben viszont már-már szívmelengető, hogy a csecsen Dávid parittyakörlighanem hosszan gyógyuló ejtett. Az orosz csapatok bevonulásának előestéjén, emlékszem, a nemzetközi véleménnyel egyetértésben, rezignáltan legyintettem én is: holnapra már csak volt Csecsenország. Ugyebár, tudjuk, széllel szemben nem lehet... És lám, mégiscsak lehet. Hogy megéri-e vagy sem, az más lapra, helyesebben értékítéletre tartozik. Az a bizonyos csecsen zászló viszont mégiscsak hetekig lengett a szétlőtt elnöki palotán, még akkor is, mikor onnan egy kőhajításnyira már talpalatnyi helyekért folyt a harc. Bevallom, estéről estére szorítottam, szurkoltam ennek a zászlónak, a maroknyi védőnek, sőt magának Dudajevnek is. Holott tudom, ez utóbbi sem éppen földre szállt angyal, mint ahogyan egyébként a csecsenek sem karitatív cselekedetekkel szereztek maguknak Kelet-Közép-Európa-szerte hírűvagy hírhedt nevet. Csakhogy még a bűnözőket sem „illik” nehéztüzérséggel bombázni. Pláne azon a címen, hogy nem akarnak oroszok lenni. Ebben pedig megértem őket, talán túlságosan is. Ezért, mindenkori önmagam, hovatartozásom megőrzéséért jelentett minden este újabb megkönnyebbülést az a bizonyos, még mindig lengő csecsen zászló, és a kétségbeesett ellenállás. Mert igenis, a közhelyek dacára, van valami felemelő ebben az őrült, szinte már gyermekesen naiv makacsságban, éppúgy, mint a maga módján szinte teljesen értelmetlen hajdani lengyel lovas rohamokban. Öngyilkosság, persze, de van benne értelem, rendszer, erkölcs. Egy kis - igaz, divatjamúlt - hősiesség. Arról a bizonyos csecsen zászlóról pedig, Groznij bevétele után, csak a külföldi megfigyelők, valamint az orosz vezérkar gondolta úgy, hogy levették. A csecseneknek erről egészen más a véleményük: a zászlót nem látni kell - hanem tudni, hogy ott van. Ez a tudat pedig valószínűleg sok álmatlan éjszakát okoz még az orosz vezetőknek. Persze, nem a lelkiismeret-furdalás miatt - ez ugyanis emberi lelket feltételez. Annak a megszállónak viszont, aki szerint „fiaink mosolyogva halnak meg Csecsenföldön”, ilyenje nincs. György Attila Kereskényi Sándor Atlantai koktél Ha a román-magyar párbeszéd folytatódik, akkor volt értelme az atlantai találkozónak, s az eszmecserét eredményesnek lehet tekinteni - mondta a Carter Központban megtartott sajtóértekezleten Markó Béla, az RMDSZ elnöke. Viorel Hrebenciuc kormányfőtitkár azt is fontosnak tartotta, hogy a tárgyalófelek - a köztük feszülő ellentétek dacára - egyáltalán le tudtak ülni egymással, végül pedig a tárgyalások folytatása mellett foglaltak állást Atlantában tehát fogyasztható, egészen csábos küllemű, ámbár kicsit kesernyés koktélt kevertek. Az ital már benne is van a karcsú és törékeny pohárban, amelyet illene minél gyorsabban kiüríteni, nehogy egy újabb politikai forgószél hirtelen elseperje. Csakhogy jobb házaknál az a szokás, hogy az efféle előkelő italokat lassan, mintegy elgondolkodva kortyolgatják. S mi tagadás, az atlantai koktél kortyról kortyra egyre keserűbbnek tűnik. Román szájnak tagadhatatlanul azért olyan kellemetlen ez a márkás ital, mert noha a hazai táj nedveiből kisajtolták, mégiscsak külföldön címkézték. Nagy bosszúság ez a honi termékek bősz védelmezőinek, azoknak, akik elvárnák, hogy Cotnari vagy Odobeşti hegyeinek leve (nem beszélve a Küküllőmenti vagy a Murfatlar-féle borokról) ne külön arany vagy bíbor színben csobogjon, hanem mindjárt piros-sárga-kékben. így volna ezzel a magyar is, természetesen némi színváltoztatással? Az igazság az, hogy az atlantai koktéltól mi, magyarok, egyelőre nemigen fogunk elbódulni. Még ha jól is esne a babérokon pihenni kissé, a szendergést hamar megzavarnák azok, akik a Parlamentben szünet nélkül bömbölnek. (Az biztos, ők aztán nem valami olcsó löttyöt fogyasztottak, hanem a legpozsgásabb balkáni gyümölcsökből sajtolt szeszeket, mézes szenvedély-szirupokat.) Attól tartok, az atlantai koktél futó kaland marad a román-magyar barátság történetében, s tőle ugyan nem leszünk tartósan szesztestvérek sem. A koccintgatók máris alattomos mérgeket sejdítenak benne, s úgy tartogatják a szájukban, mintha menten ki akarnák köpni. Mivel azonban az mégsem szokás, minden esély megvan rá, hogy így vagy úgy, de lenyeljék az egészet. Végül, de nem utolsósorban az emésztés következik. Azt ajánlom, legyünk nagyon figyelmesek. Nemcsak magunkkal, hanem, ha lehet, egymás iránt is. Közismert, hogy az enyhén italos ember élénkebben érzékel, mégha mozdulatai olykor jóval lassúbbak is. Jó lenne - legalább egy ideig - ehhez az ősi igazsághoz tartanunk magunkat. Másként elég sok gond lesz majd a kijózanodással. Márpedig a politikában minden útnak a józanság felé kell vezetnie. Sú©m s 1t®ßll£© A közgyűlés, mint műfaj, eddigi tapasztalataim szerint az unalom, a panaszáradat és az ígéretek semmitmondó keveréke (közönségesebben szólva: kotyvaléka). Ugyanakkor a kirakatpolitika érvényesülésének egyik legfőbb színhelye. A felszólalásokban békésen megférnek a „nincseink vannak" jellegű megállapítások a reklámízű optimizmussal, a tények pedig barátságosan simulnak össze a ferdítésekkel. Persze, mindez a felszínen, már-már az érdektelenség szintjén mozog. Arról pedig, hogy egy elharapott jelző, indulatosabb kifejezés mögött milyen belső feszültségek rejlenek, nem szólnak a jólfésült mondatok. Hiszen a kirakat az egyszerű bámészkodónak készül. Csak a kirakatrendezők, a tapasztaltabb leselkedők érthetik egy-egy árcédula felcserélésének jeheeetőségét, vagy azt, hogy egy apró, de annál értékesebb értéka ismételten takarásba került. Valamilyen ízléstelen darab nyeli el előle a fényt. A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének február 18-i közgyűlésén elhangzott Nagy Miklós Kund-hozzászólás klasszikus példája a fentieknek Mint kifejtette, az Ady Endre Sajtókollégium az intézményesített dilettantizmus veszélyét hordozza magában, s ez elkerülhetetlenül tovább gyengíti majd az amúgy sem bivalyerős hazai sajtót. Állítását arra alapozta, hogy a hallgatók sikertelen egyetemi felvételi után - mintegy szellemi kárpótlásként - csöppentek bele az újságírás misztériumába. A logikai következtetés - ha annak lehet nevezni - több szempontból is meghökkentő. Annak idején többször elhangzott, illetve megírták hogy a jelentkezők fele szerkesztőségi ajánlással (tehát már valamelyest elkötelezettként) érkezett, a többiekről pedig mind ez idáig nem készült felmérés ilyen vonatkozásban. A nagyváradi felvételi időpontja (‘94. szeptember 12.) sem bizonyítja, hogy csak azok a jelöltek fanyalodtak a sajtóiskolára, akik nem jutottak be az egyetemre. A legfőbb kérdés az, hogy mennyire rátermettek, fogékonyak a szakma iránt. Vagyunk páran, akik valóban kitérőkkel jutottunk idáig, s természetesen olyanok is akadnak közöttünk, akiknek továbbra is idegen terület marad a publicisztika. De a tanfolyamnak nem az a célja, hogy futószalagon gyártson harmincöt hallgatóból harmincöt újságírót. Ha a húsz százalékának sikerül, már eredményesnek mondható az intézmény. A versenyszellem ekkor működne igazán hatékonyan. Talán az ettől való félelem munkálkodik Nagy Miklósban, mert így - az ő véleményével ellentétben - nem dilettáns, hanem valós esélyekkel induló szakemberekkel találná magát szembe az a sajtó, amelyben naponta érzékelhetők a visszarendeződés jelei Csupán a fejléc változik néhanap. Bár az is lehet, hogy a képlet sokkal egyszerűbb. Ismerősömet idézem: ekkora zöldséget nem mondhat az emberfia egyedül. Ehhez már segítség kell. S mint láthattuk (a közelmúlt számos példával bizonyította), az „érdekközvetítés" néha különös összefonódásokat eredményez, miközben a közvetítő tovább rejtőzhet a butaság paravánja mögött. A lejáratás most jól jönne, hiszen a kollégisták túl komolyan vették önmagukat, s nem átallottak önálló hírlapot szerkeszteni. Sőt, egyesek profi szerkesztőségekbe is beszivárogtak! Mindent összevetve szomorú képet mutat a kirakat. Áttetsző csomagolásban másod- vagy harmadkézből szerzett információk árasztották el a piacot; az általánosítás - mint a demagógia közkedvelt alkotóeleme - féláron szerepel a polcokon. A hitelesség, az objektív tájékoztatás pedig lassan kimegy a divatból. Kérdésemre a sajtókollégium vezetői elmondták, hogy a sikertelen egyetemi felvételt az elkövetkezőkben sem lesz kizáró ok a versenyvizsgán. Világ dilettánsai... Papp Sándor Zsigmr 3