Erdélyi Napló, 1996. szeptember-október (6. évfolyam, 36-44. szám)
1996-09-04 / 36. szám
1996. szeptember 4. Levél a kettős állampolgárságról Tisztelt Olvasó, e lapszámunkban - mint a múlt hetiben is - többször is olvasható volt a Szőcs Géza név. Bizonyára lesz is, aki gúnyosan szóvá fogja tenni e tényt. Emlékszem, tavasszal, mikornéhány funkcionárius úgy döntött, hogy Szőcs Gézának és az Erdélyi Híradónak pusztulnia kell, ezt követően pedig a magyar és román szellemi élet jeleseinek hosszú sora sietett szolidaritást vállalni alulírottal, akkor akadt olyan újságíró, aki úgy tett, mintha az egész történetből csak az érdekelné, hogy az Erdélyi Naplóban több mint negyvenszer írták le a Szőcs Géza nevet. Azt senki sem számolta meg, hogy a román és magyar sajtóban velem kapcsolatban megjelent hazugságáradatban (a pénzcsapok beígért elzárása és mocsokcsapok fenyegetően kilátásba helyezett megnyitása után) hányszor hurcolták meg ugyanezt a nevet. Nyilvánvaló, a gyűlöletet nem az váltotta ki, hogy hányszor, hanem az, hogy kiderült: kulturális közéletünk máshogy ítéli meg a kivégzendő személyét, mint ahogy azt az említett funkció mindenki nevében eldönteni kívánták. A felháborodás több száz tiltakozó levelet eredményezett napokon belül, amiből az Erdélyi Naplónak csak néhányat adtam át közlésre. Mondhatnám, csak a jéghegy csúcsa vált láthatóvá, de ez is elég volt ahhoz, hogy a hivatalnokok (nyilván: ideiglenesen) visszavonulót fújjanak. Az illetők bérét elvégre nem azért adják össze az adófizetők, hogy megoszszák az erdélyi magyar közösséget, márpedig e szerencsétlen, kétballábas fellépés láthatóan percek alatt elmélyítette közösségünkön belül a feszültségeket és a törésvonalakat. A tavasszal történtekhez hadd fűzzek még hozzá néhány szót. A■Erdélyi és anyaországi politikusok kívántak megsemmisíteni - olyanok, akik tisztségüknél fogva „a magyarok" politikai akaratát hivatottak megjeleníteni, megtestesíteni, fölmutatni, képviselni. E helyzetben azzal kellett szembenéznem, ha ez „a” magyar politikai akarat, vajon tudok-e azonosulni ezzel? Én ugyanis szeretném támogatni „a” magyar politikai akaratot, de amikor ennek nevében felvonják a „Vesszen Szőcs Géza!" feliratú lobogót, ezt a zászlót nem érzem magam képesnek teljes meggyőződéssel, őrjöngve lobogtatni. Egy biztos. Én nem érzem magam azonosnak, de még egy táborból valónak sem mindazokkal (szerencsére jóval kevesebben vannak, mint amilyen hangosak), akik bár anyanyelvemen beszélnek ugyan, de ezt a számomra legkedvesebb nyelvet arra használják, hogy megrágalmazzanak és hazugságaikkal megtöltsék a Kárpát-medencét. Mindazoknak tehát, akiknek szemében ezek az urak „a” reprezentatív magyarok, szeretném a tudomására hozni, hogy az illetők engem nem képviselnek, sőt, el akarnak pusztítani. Ezzel szemben azok közül valónak érzem magam, akik mellém álltak, akik kezdettől fogva átláttak a szitán, bármi lett légyen is az anyanyelvük. És akik között egyaránt vannak Schnellerek, Bírók, Jordánok, Selmeczik, Orbánok, Kissek, Nagyok, Kovácsok, de ott van köztük Mircea Dinescu, Anamaria Pop, Preda Mihailescu, Valentin Lustig vagy Ivan Chelu is. Hogy ezek egy része román? Nem emiatt szolidárisak velem, mint ahogy a funkcik sem azért ellenségesek, mert magyarok. Mégsem kerülhettem meg a felismerést: szívesebben élnék egy olyan országban, ahol csupa Dinescu, Pop és Lustig él, mint egy olyan helyen, ahol mondjuk mindenki magyarul beszél, de az „egységet” Szőcs Géza-ellenes gyűlölet-ötpercekkel kívánják konszolidálni. Ez persze csak mesebeli helyzet; nem lehet kivándorolni egyik ilyen helyről a másikra: egyszerre kell élnünk mindkét országban. Kettős állampolgárságra vagyunk ítélve az ígéret fejedelemségében és a Mocsok Birodalmában. Mindhalálig. s Réti A horvátok példája „Mert az árvát s az idegent még a szél is jobban fújja, még a szél is jobban fújja, az eső is jobban veri” - mondja a népdal, és bölcseletét gyakran átérezhetjük mi magyarok, akiket a történelem sodrása Magyarország határain kívül rekesztett. Szülőföldünkön otthon éreznénk magunkat, de környezetünk idegennek tekint, és az anyaország tétova botladozásai nyomán az anyátlanság, az árvaság érzése is gyakorta ránkszakad, kitévén bennünket a történelem szeleinek, esőinek. Keserűségünkben hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a követendő példák térben is elérhetetlenül messze vannak, és ahol megvalósították azokat (Dél-Tirolban, Finnországban, Spanyolországban), mindig is más, európaibb szelek fújtak. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Európa eme régiójában nem is lehet boldogabb a kisebbségi lét, törvényszerűen búvalbélelt, hogy olyan bábjátéknak vagyunk figurái, melynek szálait a Balkánba nyúló hely szelleme és az euroatlanti erővonalak rángatják, melynek forgatókönyve adott, és az anyaországnak még csak a rendezői utasítások szintjén sincs lehetősége a beleszólásra. Nem így van. Pozitív példa itthon is akad. A mindössze hétezer fős romániai horvát közösségnek volt alkalma megtapasztalni anyaországa védőszárnyait, helyzetteremtő politikáját. Horvátország 1993-ban alkotmányában mondotta ki, hogy minden horvát - bárhol is éljen a nagyvilágban - jogosult a horvát állampolgárságra. Akik erre igényt tartottak, szülőföldjükön maradva kaphatták meg a horvát világútlevelet, és a szavazati jogot is, mely lehetővé teszi számukra, hogy beleszóljanak anyaországuk politikájába. A hosszú távú érdekek felismerését, a horvát politikai élet nemzeti elhivatottságát jelzi, hogy a törvényjavaslatnak - mellyel a horvátországi kormánypárt, a HDZ állt elő - az ellenzék soraiban sem akadt ellenzője. A Krassó-vidéki horvátok mindössze néhány falura kiterjedő kis közössége több mint hétszáz éven át őrizte meg idegen környezetben nemzeti önazonosságát, és a horvát állam segítségével minden bizonnyal az elkövetkezőkben sem fogja ezt elveszíteni. A világútlevél nem késztette őket szülőföldjük végleges elhagyására, de megnövelte vagyonukat, tekintélyüket. Ez anyaország által nyújtott pozitív megkülönböztetés - ha úgy tetszik kollektív jog - vonzatában a vidék nem horvát lakói is horvátságuk bizonygatásán munkálkodnak. A mindössze négymilliós anyaország határozott fellépését a román kormányzat sem látta jónak megakadályozni. Igaz azonban, hogy nevetségessé válna az a román politikus, aki Krassó-vidék Horvátországhoz való csatolásának veszé- lyével ijesztgetné országa népét. Gazda Árpád Szélsőnacionalisták magyar barátai Úgy tűnik, valaki csak felhívta szélsőnacionalistáék figyelmét arra, hogy Európa nem veszi jó néven nyílt idegengyűlöletük minden elparentálását, amit a kisebbség alkotott. Ezért feltűnő, hogy egyre több román szélsőnacionalista hivatkozik magyar barátjára, aki elítéli a magyar szélsőnacionalistákat, beleértve az RMDSZ vezetőit destabilizáló, a román állam egységére veszélyt jelentő tevékenységét. S ők, a „józanul” gondolkodó románok baráti jobbot nyújtanak az ilyeneknek, őket örömmel megtűrik a közös hazában. Még a Magyar Reformátusok 111. Világtalálkozója idején egy magát függetlennek tituláló aradi román napilapban Septimiu Pacurariu tanár (így írja alá cikkeit) felháborodottan kikelt azon pimaszság ellen, hogy a magyarok minden engedély nélkül szobrot állítanak egy román városban. Külön tapsolt az 1,6 millió lejes büntetésnek, mert ki hallott már olyat, hogy egy magyar hercegnőcske (így!) szobrot kapjon Romániában. A dühös cikkíró állítja, hogy alaposan utánanézett, de Lorántffy Zsuzsannáról sehol sem talált dokumentációt, még magyar barátjától is érdeklődött, de az is csak vállát vonogatta. A magyar közmondás szerint madarat tolláról... A műveletlen embernek hasonlóan műveletlen a barátja is. Igaz, a Ceauşescu-rendszerben kiadott történelemkönyvekben kár volt kutatnia, Ion Lăncrănjan hírhedt, a kommunista párt és a szekuritáté sugallatára megírt nacionalista förmedvénye sem kútfő, de akármelyik becsületes Erdély történetében rálelhetett volna I. Rákóczi György fejedelem feleségének nevére. Nemcsak református iskolák, kollégiumok patrónusaként, hanem román iskolaalapítóként is. Lorántffy Zsuzsanna ugyanis - magyar létére - 1657-ben Fogarason román tannyelvű iskolát alapított, messze megelőzve a hasonló havasalföldi és moldovai iskolákat.Kelet-Európában szinte egyedülálló tevékenységét illene ismernie annak, aki „tanárnak” írja alá cikkeit. Ha másért nem, csupán azért, mert a fejedelemasszony férje halála után, 1648-ban Sárospatakra költözött, s az ő otttartózkodása idején a kollégiumban hazai és külföldi professzorok legjelesebbjei tanítottak. Köztük Amos Comenius is, akinek nevét minden pedagógiát tanult személynek, s egy „tanárnak” különösen ismernie kellene, hiszen tankönyveit százötven éven át használták. Vele és a hozzá hasonló tudós elmékkel taníttatott és tartott kapcsolatot a „hercegnőcskének” nevezett Lorántffy Zsuzsanna. Több mint birkatürelmű, sőt talán gügye magyar barátja lehet Gligor Savanak, hiszen az ő számára már az is felér a hazaárulással, ha e tájakon valaki nyilvános helyen nem románul szólal meg. A csasztuska brigádok egykori aradi szövegírója azért írt dühödt magyarellenes cikket a helyi újságban, mert Fodor Imre Marosvásárhely törvényesen megválasztott polgármestere egy találkozón beszédének második felében magyar nyelven szólt a hallgatósághoz. „Egy olyan országban, amelyben egyetlen hivatalos nyelv létezik, egy csúszómászó (mármint Fodor Imre), akinek nagylelkűen megengedik, hogy eltengesse hányadék életét, ahelyett hogy eltaposnák, ahogyan megérdemelné, megengedi magának (vajon melyik demokrácia nevében?), hogy megsértsen, bemocskoljon, megalázzon bennünket...” - fakad ki az oly sokat hangoztatott román tolerancia nevében Gligor Sava. Mert ez az ország az európai normákat meghaladó jogokat biztosít a nemzetiségeinek! Csakhogy az Egy grófcsemete arcátlansága című mocskolódás szerzője nem áll meg egyetlen személynél, Marosvásárhely polgármesterénél, ő a magyarság egészét is sárral fröcsköli be, mert „a magyarok belegázolnak egy nép becsületébe, csupán azért, mert annak lelke és szíve van, mert mi (mármint a románok) ételt és szállást adtunk ezeknek a senkiháziaknak, s most belénk gázolnak, kinn vetnek nekünk ágyat az istállóban a szalmán, míg ők, a vendégek odabenn a vendégszobában böfögve mulatoznak több mint egy évezrede”. S jön a példabeszéd a megkérdezett magyar barátról: vajon mit tennének a magyarok, ha valaki Debrecenben (így!) románul szólalna meg a szónoki emelvényen? A magyar barát aztán „európai” színvonalú választ ad, mert szerinte a magyarok a szónok szájába vernék bele a mikrofont, s utána befizetnének neki egy protézisre. Bevallom: örülnék neki, ha szélsőnacionalistáéknak magyar, német, szlovák barátjuk lenne. Csak az a gyanúm, hogy az emlegetett barátok ugyanolyan névtelen Kovács Pálok és Szabó Lajosok, mint azok, akik Ceauşescu idejében a pártsajtóban megjelent, mindennel egyetértő nyilatkozatokat írták. A román-magyar alapszerződésben csak a hozzájuk hasonló, sehol sem fellelhető magyaroknak biztosítanak egyenlő jogokat Romániában. Vajon tudjáke Horn Gyuláék, hogy a romániai magyar kisebbség elsöprő többsége nem a szélsőnacionalisták baráti köréhez tartozó fiktív Kovács Pál vagy Szabó Lajos? Ujj János