Erdélyi Napló, 1996. szeptember-október (6. évfolyam, 36-44. szám)

1996-09-04 / 36. szám

1996. szeptember 4. Levél a kettős állampolgárságról Tisztelt Olvasó, e lapszámunk­ban - mint a múlt hetiben is - többször is olvasható volt a Szőcs Géza név. Bizonyára lesz is, aki gúnyosan szóvá fogja tenni e tényt. Emlékszem, tavasszal, mikor­­néhány funkcionárius úgy dön­tött, hogy Szőcs Gézának és az Erdélyi Híradónak pusztulnia kell, ezt követően pedig a magyar­­ és román­­ szellemi élet jelesei­nek hosszú sora sietett szolidari­tást vállalni alulírottal, akkor akadt olyan újságíró, aki úgy tett, mintha az egész történetből csak az érdekelné, hogy az Erdélyi Naplóban több mint negyvenszer írták le a Szőcs Géza nevet. Azt senki sem számolta meg, hogy a román és magyar sajtó­ban velem kapcsolatban megje­lent hazugságáradatban (a pénz­csapok beígért elzárása és mo­csokcsapok fenyegetően kilátás­ba helyezett megnyitása után) hányszor hurcolták meg ugyan­ezt a nevet. Nyilvánvaló, a gyűlöletet nem az váltotta ki, hogy hányszor, ha­nem az, hogy kiderült: kulturális közéletünk máshogy ítéli meg a kivégzendő személyét, mint ahogy azt az említett funkció mindenki nevében eldönteni kí­vánták. A felháborodás több száz tiltakozó levelet eredményezett napokon belül, amiből az Erdélyi Naplónak csak néhányat adtam át közlésre. Mondhatnám, csak a jéghegy csúcsa vált láthatóvá, de ez is elég volt ahhoz, hogy a hiva­talnokok (nyilván: ideiglenesen) visszavonulót fújjanak. Az illetők bérét elvégre nem azért adják össze az adófizetők, hogy megosz­­szák az erdélyi magyar közös­séget, márpedig e szerencsétlen, kétballábas fellépés láthatóan percek alatt elmélyítette közössé­günkön belül a feszültségeket és a törésvonalakat. A tavasszal történtekhez hadd fűzzek még hozzá néhány szót. A■Erdélyi és anyaországi politiku­sok kívántak megsemmisíteni - olyanok, akik tisztségüknél fogva „a magyarok" politikai akaratát hivatottak megjeleníteni, megtes­tesíteni, fölmutatni, képviselni. E helyzetben azzal kellett szembenéznem, ha ez „a” magyar politikai akarat, vajon tudok-e azonosulni ezzel? Én ugyanis szeretném támogatni „a” magyar politikai akaratot, de amikor en­nek nevében felvonják a „Vesszen Szőcs Géza!" feliratú lobogót, ezt a zászlót nem érzem magam ké­pesnek teljes meggyőződéssel, őr­jöngve lobogtatni. Egy biztos. Én nem érzem ma­gam azonosnak, de még egy­­ tá­borból­­ valónak sem mindazok­kal (szerencsére jóval kevesebben vannak, mint amilyen hangosak), akik bár anyanyelvemen beszél­nek ugyan, de ezt a számomra legkedvesebb nyelvet arra hasz­nálják, hogy megrágalmazzanak és hazugságaikkal megtöltsék a Kárpát-medencét. Mindazoknak tehát, akiknek szemében ezek az urak „a” repre­zentatív magyarok, szeretném a tudomására hozni, hogy az ille­tők engem nem képviselnek, sőt, el akarnak pusztítani. Ezzel szemben azok közül va­lónak érzem magam, akik mellém álltak, akik kezdettől fogva átlát­tak a szitán, bármi lett légyen is az anyanyelvük. És akik között egyaránt vannak Schnellerek, Bí­rók, Jordánok, Selmeczik, Orbá­nok, Kissek, Nagyok, Kovácsok, de ott van köztük Mircea Dines­­cu, Anamaria Pop, Preda Mihai­­lescu, Valentin Lustig vagy Ivan Chelu is. Hogy ezek egy része román? Nem emiatt szolidárisak velem, mint ahogy a funkcik sem azért ellenségesek, mert magyarok. Mégsem kerülhettem meg a felismerést: szívesebben élnék egy olyan országban, ahol csupa Dinescu, Pop és Lustig él, mint egy olyan helyen, ahol mondjuk mindenki magyarul beszél, de az „egységet” Szőcs Géza-ellenes gyűlölet-ötpercekkel kívánják konszolidálni. Ez persze csak mesebeli hely­zet; nem lehet kivándorolni egyik ilyen helyről a másikra: egyszerre kell élnünk mindkét országban. Kettős állampolgárságra vagyunk ítélve az ígéret fejedelemségében és a Mocsok Birodalmában. Mindhalálig. s R­éti A horvátok példája „Mert az árvát s az idegent még a szél is jobban fújja, még a szél is jobban fújja, az eső is jobban veri” - mondja a nép­dal, és bölcseletét gyakran átérezhetjük mi magyarok, aki­ket a történelem sodrása Magyarország határain kívül re­kesztett. Szülőföldünkön otthon éreznénk magunkat, de környezetünk idegennek tekint, és az anyaország tétova botladozásai nyomán az anyátlanság, az árvaság érzése is gyakorta ránkszakad, kitévén bennünket a történelem sze­leinek, esőinek. Keserűségünkben hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a követendő példák térben is elérhetetlenül messze vannak, és ahol megvalósították azokat (Dél-Tirol­­ban, Finnországban, Spanyolországban), mindig is más, eu­rópaibb szelek fújtak. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Európa eme régiójában nem is lehet boldogabb a kisebbségi lét, törvényszerűen búvalbélelt, hogy olyan bábjátéknak va­gyunk figurái, melynek szálait a Balkánba nyúló hely szelle­me és az euroatlanti erővonalak rángatják, melynek forgató­­könyve adott, és az anyaországnak még csak a rendezői uta­sítások szintjén sincs lehetősége a beleszólásra. Nem így van. Pozitív példa itthon is akad. A mindössze hétezer fős romániai horvát közösségnek volt alkalma megtapasztalni anyaországa védő­szárnyait, helyzetteremtő politikáját. Horvátország 1993-ban alkotmá­nyában mondotta ki, hogy minden horvát - bárhol is éljen a nagyvilágban - jogosult a horvát állampolgárságra. Akik erre igényt tartottak, szülőföldjükön maradva kaphatták meg a horvát világútlevelet, és a szavazati jogot is, mely lehetővé teszi számukra, hogy beleszóljanak anyaországuk politikájá­ba. A hosszú távú érdekek felismerését, a horvát politikai élet nemzeti elhivatottságát jelzi, hogy a törvényjavaslatnak - mellyel a horvátországi kormánypárt, a HDZ állt elő - az el­lenzék soraiban sem akadt ellenzője. A Krassó-vidéki horvátok mindössze néhány falura kiter­­j­­edő kis közössége több mint hétszáz éven át őrizte meg ide­gen környezetben nemzeti önazonosságát, és a horvát állam segítségével minden bizonnyal az elkövetkezőkben sem fog­­j­­a ezt elveszíteni. A világútlevél nem késztette őket szülő­földjük végleges elhagyására, de megnövelte vagyonukat, te­kintélyüket. Ez anyaország által nyújtott pozitív megkülön­böztetés - ha úgy tetszik kollektív jog - vonzatában a vidék nem horvát lakói is horvátságuk bizonygatásán munkálkod­nak. A mindössze négymilliós anyaország határozott fellépé­­­­sét a román kormányzat sem látta jónak megakadályozni. Igaz azonban, hogy nevetségessé válna az a román politikus, aki Krassó-vidék Horvátországhoz való csatolásának veszé-­­ lyével ijesztgetné országa népét. Gazda Árpád Szélsőnacionalisták magyar barátai Úgy tűnik, valaki csak felhívta szélsőnacionalistáék figyelmét arra, hogy Európa nem veszi jó néven nyílt idegengyűlöletük minden elpa­­rentálását, amit a kisebbség alkotott. Ezért feltűnő, hogy egyre több ro­mán szélsőnacionalista hivatkozik magyar barátjára, aki elítéli a magyar szélsőnacionalistákat, beleértve az RMDSZ vezetőit destabilizáló, a ro­mán állam egységére veszélyt jelentő tevékenységét. S ők, a „józanul” gondolkodó románok baráti jobbot nyújtanak az ilyeneknek, őket örömmel megtűrik a közös hazában.­­ Még a Magyar Reformátusok 111. Világtalálkozója idején egy magát függetlennek tituláló aradi román napilapban Septimiu Pacurariu tanár (így írja alá cikkeit) felháborodottan kikelt azon pimaszság ellen, hogy a magyarok minden engedély nélkül szobrot állítanak egy román város­ban. Külön tapsolt az 1,6 millió lejes büntetésnek, mert ki hallott már olyat, hogy egy magyar hercegnőcske (így!) szobrot kapjon Romániá­ban. A dühös cikkíró állítja, hogy alaposan utánanézett, de Lorántffy Zsuzsannáról sehol sem talált dokumentációt, még magyar barátjától is érdeklődött, de az is csak vállát vonogatta. A magyar közmondás szerint madarat tolláról... A műveletlen em­bernek hasonlóan műveletlen a barátja is. Igaz, a Ceauşescu-rendszer­­ben kiadott történelemkönyvekben kár volt kutatnia, Ion Lăncrănjan hírhedt, a kommunista párt és a szekuritáté sugallatára megírt naciona­lista förmedvénye sem kútfő, de akármelyik becsületes Erdély történe­tében rálelhetett volna I. Rákóczi György fejedelem feleségének nevé­re. Nemcsak református iskolák, kollégiumok patrónusaként, hanem román iskolaalapítóként is. Lorántffy Zsuzsanna ugyanis - magyar lé­tére - 1657-ben Fogarason román tannyelvű iskolát alapított, messze megelőzve a hasonló havasalföldi és moldovai iskolákat.Kelet-Európá­­ban szinte egyedülálló tevékenységét illene ismernie annak, aki „tanár­nak” írja alá cikkeit. Ha másért nem, csupán azért, mert a fejedelem­asszony férje halála után, 1648-ban Sárospatakra költözött, s az ő ott­­tartózkodása idején a kollégiumban hazai és külföldi professzorok leg­jelesebbjei tanítottak. Köztük Amos Comenius is, akinek nevét minden pedagógiát tanult személynek, s egy „tanárnak” különösen ismernie kellene, hiszen tankönyveit százötven éven át használták. Vele és a hoz­zá hasonló tudós elmékkel taníttatott és tartott kapcsolatot a „herceg­­nőcskének” nevezett Lorántffy Zsuzsanna. Több mint birkatürelmű, sőt talán gügye magyar barátja lehet Gli­­gor Savanak, hiszen az ő számára már az is felér a hazaárulással, ha e tá­jakon valaki nyilvános helyen nem románul szólal meg. A csasztuska brigádok egykori aradi szövegírója azért írt dühödt magyarellenes cik­ket a helyi újságban, mert Fodor Imre Marosvásárhely törvényesen megválasztott polgármestere egy találkozón beszédének második felé­ben magyar nyelven szólt a hallgatósághoz. „Egy olyan országban, amelyben egyetlen hivatalos nyelv létezik, egy csúszómászó (mármint Fodor Imre), akinek nagylelkűen megengedik, hogy eltengesse hánya­dék életét, ahelyett hogy eltaposnák, ahogyan megérdemelné, megen­gedi magának (vajon melyik demokrácia nevében?), hogy megsértsen, bemocskoljon, megalázzon bennünket...” - fakad ki az oly sokat han­goztatott román tolerancia nevében Gligor Sava. Mert ez az ország az európai normákat meghaladó jogokat biztosít a nemzetiségeinek! Csakhogy az Egy grófcsemete arcátlansága című mocskolódás szer­zője nem áll meg egyetlen személynél, Marosvásárhely polgármesteré­nél, ő a magyarság egészét is sárral fröcsköli be, mert „a magyarok be­legázolnak egy nép becsületébe, csupán azért, mert annak lelke és szíve van, mert mi (mármint a románok) ételt és szállást adtunk ezeknek a senkiháziaknak, s most belénk gázolnak, kinn vetnek nekünk ágyat az istállóban a szalmán, míg ők, a vendégek odabenn a vendégszobában böfögve mulatoznak több mint egy évezrede”. S jön a példabeszéd a megkérdezett magyar barátról: vajon mit tennének a magyarok, ha va­laki Debrecenben (így!) románul szólalna meg a szónoki emelvényen? A magyar barát aztán „európai” színvonalú választ ad, mert szerinte a magyarok a szónok szájába vernék bele a mikrofont, s utána befizetné­nek neki egy protézisre. Bevallom: örülnék neki, ha szélsőnacionalistáéknak magyar, né­met, szlovák barátjuk lenne. Csak az a gyanúm, hogy az emlegetett ba­rátok ugyanolyan névtelen Kovács Pálok és Szabó Lajosok, mint azok, akik Ceauşescu idejében a pártsajtóban megjelent, mindennel egyetértő nyi­latkozatokat írták. A román-magyar alap­­szerződésben csak a hozzájuk hasonló, sehol sem fellelhető magyaroknak biztosítanak egyenlő jogokat Romániában. Vajon tudják­­e Horn Gyuláék, hogy a romániai magyar kisebbség elsöprő többsége nem a szélső­­nacionalisták baráti köréhez tartozó fiktív Kovács Pál vagy Szabó Lajos? Ujj János

Next