Erdélyi Napló, 1996. november-december (6. évfolyam, 45-52. szám)
1996-11-06 / 45. szám
1996. november 6 Hazalátogat a marslakó, avagy Teller Ede Budapesten A marslakók itt vannak közöttünk - magyarázta egy ízben állítólag Einstein leszálltak a Földre, és elkeveredtek az emberek között. Mimikrijük tökéletes: ugyanúgy néznek ki, és ugyanúgy viselkednek, mint az emberek. Kizárólag onnan lehet felismerni őket, hogy mindannyian szuperintelligensek, s mikor egymás közt maradnak, magyarul kezdenek beszélni. Tudjuk, ki volt az a négy-öt zseni, akikre Einstein elsősorban gondol. Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő s talán Kármán Tódor. Nem volt Amerika ötszáz éves történetében még egy hozzájuk hasonló ötösfogat, vagyis öt olyan - egymással baráti viszonyt ápoló - személyiség, akiknek együttes életműve akárcsak megközelítené hűnerejében az övékét. Ahhoz, hogy az Egyesült Államok a felhalmozott elméleti tudást és technológiai tapasztalatot tekintve ma vitathatatlanul világelső, ahhoz, hogy azzá a nukleáris nagyhatalommá váljon, és azzal a katonai potenciállal rendelkezzen, amely ma Amerikát Amerikává teszi, ez az öt egykori budapesti diák együtt többel járult hozzá, mint bármely más öt tudós. Nehéz lenne eldönteni, külön-külön melyikük munkássága jelentősebb a tudomány történetében. Neumann vett közöttük a matematikai lángész, Kármán a mérnöki. Fizikusként Szilárd is, Teller is a század legnagyobb elméi közé tartoznak. E jegyzetben azonban hadd ne azzal foglalkozzak, hogy a tudomány történetében keressem meg helyüket; ennél egyszerűbb most a feladatom. Nevezetesen arról szeretnék írni, hogy az emberiség történetében, legalábbis huszadik századi történelmünkben a zseni ötösfogat egyik tagja, Teller Ede döntő szerepet játszott. Ma már világosan látjuk ugyanis, mi történt volna az emberiséggel, ha az atomfegyvert a Harmadik Birodalom vagy Japán fejleszti ki elsőként, netán a sztálini Szovjetunió jut behozhatatlan előnyhöz a nukleáris fegyverkezés terén. Ma már világos, hogy a Szovjetunió abba a fegyverkezési versenybe bukott bele, amelynek fö-fé hajtómotorja fizikusként és politikai személyiségként, kutatóként és tanítómesterként Teller Ede volt. Az ő szívóssága nélkül talán még ma is a sarló és kalapács uralná Kelet - Európát, Berecz János pártfőtitkár politikai rendőrsége üldözné Demszky Gábort, a Beszélőt, a FIDESZ-t és Lezsák Sándort. Nem véletlen hát a tudós szerepének ismeretében, hogy a kommunizmus nyugati szimpatizánsai olyan dühödten, annyi gyűlölettel próbálták Télért lejáratni, befolyását csökkenteni, eredményeit kisebbíteni és megkérdőjelezni. Az elméleti fizika hidegháborújának rettenthetetlen Rambója, a százszor leszuperhéjázott pátriárka most eljött Magyarországra. Ott volt a Magyarok Világszövetségének ülésén, előadásokat tartott Budapesten és Debrecenben, s mózesi botjának kopogását aligha felejti bárki is, akinek része lehetett meghallgatni fejtegetéseit Schrödinger macskájáról és a munkanélküli Istenről, Heisenberg határozatlansági relációjáról, az oksági elvről és a kvantummechanika teológiai jelentőségéről, arról, hogy Szilárd Leó, aki „mindent tudott”, egyvalamit mégsem tudott: „autót hajtani", s hogy ennek milyen következményei lettek; a magfúzió várható időpontjáról, Einstein berlini előadásáról s még annyi mindenről - szuggesztíven, plasztikusan és költőien, rengeteg humorral és öniróniával. Beszélt nagyapja házában, Lugoson eltöltött vakációiról is, élményeiről az impériumváltozással kapcsolatban, de - tiszteletben tartva akaratát - ezeket bizalmas emléknek tekintem, remélve, hogy memoárjaiban azért részletesen ki fog térni azokra az időkre is. Jegyzetemet mégsem tudom a megilletődöttség hangján befejezni, hanem a felháborodásén. Mert hiába a 88 éves tudósnak adományozott kitüntetések, címek és kormánymeghívás - ha Teller Budapesten jártakor például a Műszaki Könyvesboltban csak egyetlen olyan könyv volt kapható, amelynek köze van a tudóshoz. S hogy mi köze? Az, hogy a szerző - hadd maradjon ezúttal névtelen - keményen bírálja Télért, befeketíti amennyire tudja, és ahol éri, rágalmazza, gyanúsítja és vádolja, elmarasztalja, egyszóval mindent elkövet, hogy lejárassa, hogy rossz színben tüntesse föl, és ellene hangolja az olvasót. Hát ennyit a marslakókról s a méltányosságról. Hajrá, magyarok! Szőcs Géza Szotyori Anna grafikája сУ/ p/ парtá Milyen koalíciót? Miután összeül a november 3-án megválasztott parlament, az ország elnöke - mivel egyik párt sem szerezte meg az abszolút többséget - a parlamenti pártokkal folytatott tanácskozások után kijelöli a kormányalakítással megbízott politikust. A parlament összetétele kizárja az egypárti kormányzást. A kérdés: milyen koalíció kikalapálására lesz képes ez a törékeny egyensúlyban lévő országgyűlés. Hosszú út vezet még a kormányalakításig, hiszen nem a választók szándéka, hanem a pártok között már a váasztást lezáró éjszakáin megkezdődött egyeztetés szüli majd világra az új kormányt. Mennyire lesz életképes ez az újszülött? Optimista becslések szerint az átalakulás hajójának irányítására a DK-SZDU-RMDSZ-koalíció lenne a legalkalmasabb. Csakhogy még a választások előtt érkeztek olyan jelzések, hogy a DK - győzelem esetén csak olyan szövetségest hajlandó maga mellé fogadni, amely aláírja a „Szerződést Romániával. Csakhogy, aki aláírta, az be is lépett a Konvencióba. 1992-ben ezzel összecsen-dülő kormányszövetséget ajánlott a TDRP is: összefog mindenki- vel, aki vállalja programját. Az ajánlat négyesztendős vergődésbe torkollott. Mert igazi koalíciót csak gondos egyeztetéssel lehet kikovácsolni. Vétek lenne, ha a DK a TDRP útjára lépne. Maga a DK is lazább szövetség, mint amilyennek látszik. Két erős parlamenti frakcióval fog rendelkezni - a parasztpárti és a liberális frakcióval -, és mindkettőnek megvan a maga kormányzati elképzelése, a maga ideológiája, a maga kormányfőjelöltje. A győzelmi tér utáni a józan építkezés kezdődik. Amire nem is olyan biztos, hogy a DK fel van készülve, és ami máris megkésett. A cinikus kisördög azt súgja, hogy a TDRP és a DK valójában nem tudta eldönteni: nyerjen-e, vagy pedig hajszállal maradjon alul, mert a Vácárdy-kormányzás örökségével (szőnyeg alá sepert reformmal, megpróbáltatásokat ígérő tél küszöbén) nehéz lesz megbirkózni. S ugyanonnan fúj az első hallásra képtelen csábítás I szele, a még mindig legerősebb parlamenti párt, a TDRP össze- s fogása a második legerősebb párttal, a lényege szerint balközépen elhelyezkedő parasztpárttal a konvenció felbomlásának árán is. Az RMDSZ parlamenti szerepe a töredékpártok lemorzsolódásával, a nacionalista pártok háttérbe szorulásával felértékelődött. Képviselete már első nekifutásra harminckilenc fős (mint a még fel nem oszlott parlamentben), ami további három-négy helyet jelent a maradék szavazatok elosztásakor. S ha az eddiginél okosabban és parlamenti erőviszonyokban gondolkodva, nem pedig a fellegekben járva politizál, akár döntő szava is lehet egy életképes - mintegy 60 százalékos többséget biztosító - kormánykoalíció kikovácsolásában. A kártyákat a választók leosztották. Most már a pártoknak kell kijátszaniuk a kezükben lévő adukat. Ami azt jelenti, hogy a választások megnyerése nem ugyanaz a kormányalakítási játsz- Ima megnyerésével. Hogy lesznek még itt meghökkentő húzások is? 's v s ЗШ Vajnovszki Kázmér A politika mint hivatás? Nem véletlenszerű a címbeli kérdőjel, ugyanis azt próbálja sugallni, hogy manapság teljesen lekopott a köztudatban a politika nemesebb színezete, ami hajdanán a történelem nagy pillanatait fémjelezte. Hogy mi húzódik meg e jelenség hátterében, azt talán a legtalálóbban a neves század eleji szociológus és tudós, Max Weber fogalmazta meg A politika mint hivatás című előadásában, amit Münchenben tartott 1919 januárjában. Az évszámtól függetlenül semmit sem vesztett aktualitásából a most bemutatásra kerülő szemelvény a fent említett előadás szövegéből. Azok a kérdések, hogy valakinek milyen politikát kell folytatnia,azaz milyen tartalmat kell adnia politikai cselekvésének, egyáltalán nincsenek összefüggésben azzal az általános kérdéssel, hogy mi a politika, mint hivatás, és mit jelenthet? Mielőtt túllépnénk e kérdésen, meg kell határoznunk azt, mi a politika. A politika magába foglalja az összes vezető tevékenységet, ennek minden egyes fajtáját. Jelen esetben „politikán” egy politikai szervezet - az állam - vezetését, vezetésének befolyását értjük. A politika ezek szerint törekvés a hatalomból való részesedésre, vagy a hatalom - államok vagy emberek és csoportok közti - megosztásának befolyására. Aki politizál, hatalomra törekszik: hatalomra vagy más (ideális vagy önző) célok érdekében, vagy pedig „önmagáért”, tehát a belőle fakadó presztízs élvezetéért. A „politikát” már most űzheti valaki alkalmi, mellék- vagy főfoglalkozásként, pontosan úgy, mint gazdasági tevékenység esetén. Mi mind alkalmi politikusok vagyunk, mikor szavazócédulánkat az urnába dobjuk, vagy tiltakozunk, vagy tapsolunk egy politikai gyűlésen, akár politikai beszédet tartunk, vagy szándékainkat más, hasonló módon kinyilvánítjuk. A legtöbb embernek erre korlátozódik a politikához való viszonya. Ma a politikát mellékfoglalkozásként űzik a pártpolitikai szervezetek azon „bizalmi” emberei, vezetői, akik rendszerint csak szükség esetén lépnek fel politikailag, és akik - sem anyagilag, sem eszmeileg - nem politikából élnek elsősorban. Azok a parlamenti képviselők, akik csak az egyes ülésszakok idején folytatnak politikai tevékenységet, szintén mellékfoglalkozású politikusok. Az efféle politikusok szinte sohasem állították életüket egészen, túlnyomórészt vagy az alkalom megkívánta mértéknél jobban a politika szolgálatába. Mi jellemzi a főfoglalkozású politikusokat (azaz a „hivatásos politikusokat”)? A politikát az ember kétféleképpen teheti hivatásává: vagy a politikáért él valaki, vagy a politikából. Annak, aki a politikáért él, ez belsőleg „jelenti az életet”. Vagy az általa gyakorolt hatalom puszta birtoklását élvezi, vagy belső egyensúlya és önérzete táplálkozik abból a tudatból, hogy valamilyen ügy szolgálatával értelmet ad az életének. A politikából mint hivatásból az él, aki arra törekszik, hogy azt tartós bevételi forrássá tegye, a politikáért pedig az él, akinél ez nincs így. Ahhoz, hogy valaki ebben a gazdasági értelemben a politikáért élhessen, a mai gazdasági helyzet körülményei között fenn kell állnia néhány előfeltételnek: normális viszonyok között függetlennek kell lennie azoktól a bevételektől, amelyeket a politika biztosíthat számára. Ez egészen egyszerűen azt jelenti, hogy vagyonosnak kell lennie, vagy olyan privát helyzetben kell élnie, amely kielégítő jövedelmet biztosít. A jelenlegi gazdasági helyzet azonban azt mutatja, hogy az általános bürokratizálódás következtében növekszik a hivatalok száma, s az emberek egyre inkább áhítoznak azokra, mint a megélhetés egy különlegesen biztos formájára. Ezért minden pártnál erősödik a fent leírt tendencia, s a pártok kísérete a pártot mindinkább csak eszköznek tekinti a hivatalszerzés szolgálatában. A népszavazásos demokrácia gyakorlati következményeként, a párthivatalnokok és pártvállalkozók magától értetődően személyes hasznot várnak vezérük győzelmétől: hivatalokat vagy egyéb előnyöket. Legfőképpen azt várják, hogy a vezérszemélyiség (jelölt) demagóg hatása a választási harcban szavazatokat és mandátumokat szerezzen a pártnak, ezáltal hatalomra juttassa, és így maximálisan megnövelje hívei esélyeit a remélt jutalomra. Vajon hogyan történik a vezérek kiválasztása? Milyen képességek meghatározóak a kiválasztás során? A világon mindenütt roppant fontos akarati tulajdonságok mellett elsősorban a demagóg szónoklat ereje a döntő. A mai fennálló állapotokat nyugodtan nevezhetjük „a tömegek érzelmeinek kihasználásán nyugvó diktatúrának”. A politika terén kétfajta súlyos bűn létezik: az ügynek való elkötelezettség hiánya és a felelőtlenség. A hiúság, az előtérbe való kerülés igénye az egyik vagy akár mindkét vétek elkövetésére erősen csábítja a politikusokat. Az ügyszeretet hiánya inkább a hatalom csillogó látszataért, mintsem a tényleges hatalomért való harcra csábítja. Felelőtlensége pedig arra, hogy a hatalmat csak pusztán a hatalom kedvéért élvezze, minden tartalmi szándék nélkül. Jóllehet - vagy talán éppen ezért - a hatalom elkerülhetetlen eszköz, és a hatalmi harc minden politika hajtóereje, a politikai erőnek nincs károsabb torzulása, mint a parvenü kérkedés a hatalommal, a hatalom érzetében való hiú öntetszelgés és általában a hatalomnak pusztán a hatalomért való imádata. Forró Enikő