Erdélyi Napló, 1997. március-április (7. évfolyam, 10-18. szám)
1997-03-11 / 11. szám
1997. március 11. MŰHELYSAROK Vörösmarty Mihály kálvinista prédikátor megtérése históriája A jelenkorunk mindenrendű feszültségeire sajnálatosan hasonlatos 16. század utolsó és a 17. század első harmada a társadalmi átalakulások mellett a nagy hitelvi csatározások, viták, a ki- és áttérések időszaka volt. Az államilag önállósult fejedelemségben a kálvinizmus vált úgymond államvallássá, azonban - a szombatosok kivételével - az unitárius, evangélikus és a római katolikus is elismert felekezet volt. A kortörténet- és emlékírók túlnyomórészt protestánsok voltak. A katolikus Nagy Szabó Ferenc vagy a maga és családja viszontagságait megörökítő, a „felekezeti kisebbséghez" tartozó Kornis Gáspár ritka kivételnek számított. Ez azért is elgondolkoztató, mert az emlékírások gyűjtőfogalomba sorolt szellemi termékek általános érvényű meghatározójaként az egyénközpontú látásmódot, az ebből kisarjadó önvizsgálatot, a személyes lelki vallomást, másként fogalmazva a gyónást, valamint a Mindenható, a család és a kortársak előtti számadást tartjuk. A vallomásosság, az egyén önfeltárulkozása a történelem sodrában élő konfessziójának központi pillére. Ebben az összefüggésben számomra revelációt jelentett egy, a felekezeti választás magyarázatának szándékával írt, néhány éve példaszerű filológiai gondozásban kiadott könyv, Vörösmarty Mihály kálvinista prédikátor megtérése históriája. Ez a hitvita és a memoár határán elhelyezhető mű egyedülálló a maga nemében. Számos előzménye volt az áttérésnek, a kortársak az akkor külföldön tartózkodó Szenczi Molnár Albertet is tájékoztatták a dologkról, s Alvinczi Péterrel is találkozunk a vitapartnerek közt. A vakbuzgó kálvinista debreceni diák - „fene ember voltam én eleim”, írja önmagáról -, majd a lelkésztársaival küzdő, ketélyeivel viaskodó - „nagy szűszaggató gond engem fáraszt” - prédikátor, az ellenreformáció nagyjainak, főleg a személyesen is megismert Pázmány Péter írásainak - „hosszú idő alatt mind olvaston olvastam” - hatására katolikus hitre tért. A kezdetben levelekbe fogalmazott, háromszázötven éven át kéziratban maradt vallomáson Vörösmarty - akinek nevét Veresmartyként tartotta számon az irodalomtörténet, amíg az autográf kéziratok alapján a könyv mostani kiadói, Jankovics József és Nyerges Judit nem helyesbítették - munkáján hosszú időn keresztül dolgozott, élete végéig bővítette, javította, csiszolta szövegeit. Beledolgoztak az áttérése után megismert, rá hatást gyakorló olvasmányanyagot is. A keret, az 1609-1610-es évek ádáz hitvitáinak története, változatlan maradt. A könyv tartalma tulajdonképpen a disputák lefolyásának, a vitamódszer gyakorlatának szemléletes leírása, bírálata és elutasítása, melyben a szerző vitaetikai és módszertani kifogásait sorakoztatja fel. A mai rohanó világban élő, sietősen és türelmetlenül olvasó, a műnek azt a vastag rétegét alighanem hosszadalmaskodónak, fárasztónak, szükségképpen túlhaladottnak találja, inkább arra igyekszik figyelni, amit az író önmagáról, kételkedései alakulásáról, belső vívódásairól vall, noha a külső történések leírása, a személyes életrajzi mozzanatokra való utalások és lelki rezdülések taglalása közti arány jócskán az előbbi felé tolódik, így, noha lelki megrázkódtatását a Szent Ágostonéhoz hasonlítja, a válság és útkeresés mélységeinek feltárásával némileg adósunk marad. Azonban írása így is magán viseli a mindenkori önéletírók lényeges indítékát: személyét, meggyőződését, hitét igyekszik megvédeni a rágalmazók hamis nyelvétől. Vörösmarty könyvét már 1628-ban ki akarta adatni, ám előszavát már csak 1643-ban datálta, feltételezhetően az utókorra gondolva. A kételyektől, meghasonlásoktól terhes utókor, négy évszázaddal később nem kevés tanulságot merítve az eligazodást kereső távoli elődtől, embertársunk példájából. A történelem nem ismétli meg önmagát, de mindig alkalmat nyújt analógiák kialakítására, sorsunk újragondolására. Azonban nem csak a válságkorszakok egybecsengése késztetett Vörösmarty könyvének újraolvasására: a háromszáz oldalnak van egy másik „bűvölete” is: nyelve, stílusa. Mondjuk ki rögtön, ez a próza gyakran nehézkes, körülményeskedő, darabos. A levezetések, az érvelés nem csak szétindázóvá - a barokk korában vagyunk -, de a kitérőkkel, felesleges részletezésekkel el is nehezítik, görcsössé teszik a szöveget. De van mit a mérleg másik serpenyőjébe tennünk. Az indulatból kisarjadzó nyelvi sodrást, a stílus élénkségét, a körmondatokat élénkítő dialógusokat, plasztikus, a légkört és hangulatot felidéző képeit, anekdotáit. Gyakran fut tollára fabula, érzékletes hasonlatokkal, találó, mert láttató metaforákkal él, itt-ott éppenséggel gunyoros, sőt ironikus közbepöccintésekkel, s lehetetlen nem élveznünk nyelvének gazdag, nyilván ódon zamatát. Gyönyörködéssel olvasom, amikor azt írja, hogy „e megaggott világnak elfajult estvéjén" a „gonosz nyelvek mérges falánkjától nehéz oltalmazkodni”. Nemegyszer megjegyzi - tanulság ez a mára is -, hogy a vita csak patvarkodás - „nékem véjászkodott" -, beszéddel való vagdalkozás, szóval arcul verés elvi síkon való érvelések helyett, melyek nem „okosságon forgók”, noha az elméket nem ártana „kaszaku módjára” élesíteni, s nem „húros madár módjára" szavakból befogó hálót kötni. Sapienti sat. Valahol, talán éppenséggel Vörösmartyt említve írta Móricz Zsigmond, hogy a századok során anyanyelvünk szegényedett, kopott, szürkült. Ez nyilván féligazság, de igazolható, hogy távoli eleink tömörebben, színesebben, érzékletesebben fogalmaztak, prózanyelvünk nem csak inasabb, de izmosabb is volt. Ugyanúgy írni nem lehetséges és nem is szükséges, de a felhígulás, kiürülés és elszegényedés ellen jó példa lehet számunkra Pázmány és Bornemisza mellett Vörösmarty is. Veress Dániel Kodály Emléknapok Kolozsváron A Romániai Magyar Zenetársaság Kodály Zoltán halálának 30. évfordulója alkalmából Kodály Emléknapokat rendezett Kolozsváron március 9-15-e között. A Kodály Emléknapok jelentőségében az 1992-ben megrendezett 200 éves kolozsvári magyar színjátszás vagy az 1995-ös Bartók Emléknapok ünnepeihez hasonlatos kulturális esemény. Védnökei a Magyarok Világszövetsége, Kodály Zoltánná Perczel Sarolta és Ujfalussy József akadémikus. A rendezvénysorozaton olyan jeles személyiségek vesznek részt, mint Vikár László, Forrai Katalin, Sárosi Bálint, Selmeczi György. Meghívott kórusok a debreceni Kodály-kórus, a Nyíregyházi Pro Musica, a Budapesti Rádió és Televízió Gyermekkara, a Honvéd Művészegyüttes férfikara. A hazai meghívottak között szerepelnek Almási István, Angi István, Benkő András, Szenik Ilona zenetudósok, Búzás Pál, Márkos Albert, Ortenszky Gyula előadóművészek és a Barta vonósnégyes. A jubileumi rendezvénysorozat keretében koncertekkel, operaelőadásokkal, tudományos értekezletekkel, Kodály pedagógiai életművét bemutató előadásokkal emlékeznek a világhírű magyar zeneszerzőre. Az előadásokra reprezentatív kulturális és egyházi intézmények támogatásával az Állami Magyar Operában, a Szent Mihály-templomban, a Protestáns Teológián, az unitárius templomban, a Bethlen Kata Diakóniai Központban, a Györkös Mányi Emlékházban és a Gheorghe Dima Zeneakadémián kerül sor. A Kolozsvári Állami Magyar Opera előadásában látható a Székely fonó, Háry János, a Psalmus Hungaricus és erdélyi ősbemutatóként március 15-én a Budavári Te Deum. Az egyhetes rendezvénysorozat lapzárta után kezdődött. Ismertetésére, értékelésére visszatérünk. G. Al. A kolozsvári magyar színház Goldoni-bemutatója után A sevillai borbély az Operában. Valóságos tavaszias kedély, játékos kedv uralja a Sétatér bejáratát, ezt a teret itt, ha nem is az egész várost. Bemutató után Demény Attilával - Amikor felmegy a függöny, már a szín maga ígéret: a paradicsombeli kígyó fáját látni középen a magasban, semmiképpen sem Csontváry cédrusát. A megkeseredettek magánya, a gondok hálója foszlott szét egy estére. Úgy érzem, sikerült játszótársaddá tenni a közönséget. Elárulom, hogy mire gondolok. Ez a város - különösen az utóbbi pár évben nemigen volt elkényeztetve ily „fülbemászó” élménnyel és játékos kedvvel. Márpedig Rossini könnyed, szellemes, derűt árasztó muzsikáját elevenen pergő jelenetekkel, bravúros színváltásokkal fokoztad fel, több mint mulatságos, helyenként groteszk felhangokkal, úgyhogy a kedves, régi - kerek 180 éves - vígoperai librettóból, a sablonokból semmi sem maradt, csak az örökifjú, vérbeli játékkedv meg a szellem... - Én mindig játszótársa szeretnék lenni a közönségnek. Ha úgy érzed, ma este valóban sikerült, nagyon-nagyon örülök. Valóban, Rossini muzsikája derűt áraszt, szellemes. Ám ez a szellemesség tulajdonképpen sem korunknak, sem az alkotó korának nem szubsztanciális szelleme. Jól érzi Stendhal, hogy ez a vidámság „másodfokú", nem természetes kedélyből fakad. Ma is izzóan érvényes viszont Rossini muzsikájában és teatralitásában az a reflexió, mely magára a műfajra, egy elveszett paradicsomi állapotra, a boldog és szabad vígoperai létre irányul. Talán ennek a nosztalgiával telített reflexiónak a szellemét érzi a közönség, ennek lesz játszótársa. - A kilencvenes évek merész indítására gondolva: az egyesek részéről elmarasztalással vagy fanyalgással fogadott rendezésed, a Székely fonó (mely végül Budapesten osztatlan elismerést aratott) operaház-újító koncepciódban kapcsolatba hozható-e ezzel az új bemutatóval? Vagy talán Mozart Cosi fán futtájában kell keresni az előzményeket? - Tiszta lelkiismerettel mondhatom: ha egy művet választottam, vagy felkértek, hogy megrendezzem, sohasem helyezkedtem, nem akartam valamilyen szakmától idegen elvárásoknak megfelelni, vagy mindenáron tetszeni. Rendezéseim mindig a mű átfogó, belső immanens és külső társadalmi közvetítettségű összefüggéseit legjobb tudomásom szerint feltáró, előzetes elemző munka után születtek meg. Az eredmény az előadás, melynek élete, sorsa rendkívül sok mindentől függ. Többek között a sajtótól, a közönségtől is. A Székely fonóval akkor nem sikerült a kolozsvári közönséget játszótárssá tenni. Talán majd sikerül... A Székely fonót mai napig legjobb munkámnak tartom. A nemzetközi szakmai elismerés engem igazolt. Roppant sajnálnám, ha népi kultúránknak autentikus, fogyasztható és korszerű értelmezése előtt közönségünk buta manipuláció áldozatává válna. - Az opera társulatának mekkora erőpróbát jelentett ez az előadás? A tartalékokra, az utánpótlásra gondolok, a megújhodás lehetőségére. Az ifjú gróf és a végzős akadémista Rosina! Egy öreg színész nem állta meg, hogy el ne sóhajtsa magát: milyen szép karcsú pár! Azon a színpadon, ahol hosszú ideig hagyomány volt, hogy „kipróbált", terebélyesebb énekesek alakítsanak fruskát meg hősszerelmest. Az Almaviva gróf szerepét játszó Szakács Leventének nagy jövőt jósolok. Almavivával kezdeni egy pályát nem mindennapi teljesítmény. Örülök, hogy sikerült neki. Vízin Viktória művésznő kecskeméti lány, aki a kolozsvári zeneakadémián tanul tovább, és nálunk Rosinát alakította. Nagy karriert jósolok és kívánok neki. - Mit akartál elmondani és bizonyítani ezzel az előadással? S ha úgy érzed, hogy szükséglet volt, a közönség várhatja-e a folytatást? - A játék, a humor, az abszurd, a happening mind olyan „szellemi menedékhely”, „transzcendens búvóhely” lehet, melyből óriási energia meríthető. Úgy gondolom, hogy a vígopera és a műfajon belül elsők között A sevillai borbély nem hiányozhat a Kolozsvári Magyar Opera repertoárjából. - Elégedett vagy-e sokrétű munkáddal? Mi az, amit nem kérdeznél meg magadtól... egyelőre? - Ahogy telik az idő, az ember egyre inkább látja, mennyi dolga lenne még. És azt is érzi: nem jut idő mindenre. Lászlóffy Csaba