Erdélyi Napló, 1997. július-augusztus (7. évfolyam, 27-35. szám)

1997-07-01 / 27. szám

1997. július 1. Miért a bányászok? Tagadhatatlan, hogy az utóbbi hetekben belpolitikánk főszerep­lői a bányászok voltak. Mindenki róluk beszélt. Az újságok elsőol­dalas riportokat közöltek, a tévé, a rádió velük kezdte a híradást. Mi, nézők, olvasók csak álltunk és álmélkodtunk, megint a bá­nyászok! Vegyes érzelmek gyűl­tek fel bennünk, és valójában nem tudtuk, mitévők legyünk. Nem tudjuk most sem, de később sem fogjuk tudni, mikor majd elcsen­desül ez a mostani bányászvihar. Nem tudjuk, mert nincs garancia arra, hogy legközelebb­­ ki tudja, mikor - újra meg nem ismétlődik a „mineriáda”. Volt példa rá, hogy a bányászok nem sokat kérették magukat, ha tettlegességre, úgy­mond rendcsinálásra kaptak meghívást. Azóta is ott fészkel bennem - és gondolom sokunk­ban - a kérdés: miért éppen a bá­nyászok? És ezt nem kimondot­tan a rendcsinálásra, a törésre, zúzásra, botozásra értem, hanem a sztrájkokra, a fenyegetőzések­re, a tüntetésekre és a nagyszájú hangoskodásra. Nemegyszer jártam a föld mé­lyében. Nemegyszer csodáltam meg az ott dolgozók bátorságát, helytállását, férfiasságát. Azt mondtam: a bányász belevaló ember, megbirkózik a sziklával, kiműveli a telért, elveszi a hegytől azt, ami számunkra hasznos. Most is amondó vagyok, hogy a bányász karakán fiú, meg tudja fogni a munkát, és nem retten vissza az árnyékától. De mintha már nem lenne annyi lelkesedés, elismerés és csodálat a szavaim­ban. Nem, mert a bányász - mondjuk ki őszintén - előnyt ko­vácsolt és kovácsol a helyzetéből. A föld gyomrában dolgoznak, ál­landó veszélynek vannak kitéve: robbanás, omlás és egyebek, és mintha mindezekért mi, a felszí­nen, a napvilágon dolgozók len­nénk a felelősek! Mert mi nem megyünk le a föld alá, nem né­zünk szembe a sötétséggel, a le­selkedő veszéllyel. Vajon tényleg így van ez? A pi­lóta, a tengerész, az orvos, a ku­tató, az építész, netalán a kohász vagy bárki más munkájában nincs veszély? Nekik nem kell szembenézni vele, nem kell vál­lalniuk önmagukat? Vagy a légi katasztrófa, a hajók elsüllyedése, a páciens elvesztése nem éppen olyan fájdalmas és katarktikus, mint a bányaszerencsétlenség? Miért lenne tragikusabb egy bá­nyaomlás, mint egy 150-200 u­­tast szállító repülőgép lezuhaná­sa, egy többezer tonnás hajó el­süllyedése? Csak azért talán, mert abban a repülőgépben nem bányászok ültek, illetve az áldo­zatok családtagjai nem bányászi­vadékok? Mondjuk ki azt is, mert igaz: a bányász pontosan tudta és fel­mérte, mit vállal magára, mikor lement a mélybe, éppen úgy, mint a pilóta vagy a tengerész, a­­mikor elfoglalta helyét a fülké­ben, illetve a fedélzeten. És akkor mégis miért követel (követelhet) magának több jogot a bányász? Ha pedig az örök okok forrását, a javadalmazást vesszük alapul, nos, a bányász sokszorosan töb­bet vág zsebre, mint bárki más az említettek közül. Akkor tehát mégis, miért a bá­nyász az, aki 45 százalékos fize­tésemelést követel, aki 25 bánivá­ akarja fizetni (és fizeti) az elhasz­nált villanyáram kilowattóráját, a­­ki külön kiváltságokat, előnyöket akar, és ha nem kapja meg azokat, akkor... fenyeget, furkósbotját su­hogtatja, eltorlaszolja az utakat! Nos, igen, a bányász, úgy lát­szik, külön kategória. Csak ők engedhetik meg maguknak, hogy szakszervezeti bizalmijukat, Mi­ron Cozmát most is, ott, ahol van, a fogdában többmilliós fizetéssel illessék. De ne beszéljünk Coz­­máról, a bányászról, a szakszer­vezeti akárkiről, a nem kevés túl-is kapással dicsekvő nagymenőről, szóljunk inkább arról: mégis, mi­ért mindig a bányászok a legér­zékenyebb elégedetlenkedők? Csupán azért, mert a föld mélyén dolgoznak, vagy valami másért, amiről mi, kívülállók nem tu­­­­dunk, amiről nem beszélnek ne­­­künk? Sok bányász ismerősöm van. Sokan elutasítóan vélekednek , háborgó bajtársaik magatartásá­ról, megnyilvánulásairól, de: vox populi, vox Dei. Mintha csak a Jóisten maga is bányász lenne... Bikszádi Barna ! Dénes László eseti napla ■ Mintha késne­­ a rendszerváltás !­ ­ Még mielőtt elkezdődött volna úgy két hónapja a mára már­­ kifulladóban lévő, média irányította, PRO TV manipulálta össz­­e népi, tömegpszichotikus NATO-udvarlás, egyes óvatosabb és szkeptikusabb politikai elemzők, publicisták már akkor megfo­galmazták, hogy Románia bizony fatális késésben cammog az eu-­­rointegráció útján. Magyarán olyan szekér után próbál futni, a-­­ , mely nem fogja felvenni - egyrészt mert (Washington szerint)­­ nincs már rajta hely, másrészt meg harmadosztályú jeggyel sen­­ki ki sem szállhat föl a másodosztályra, legalábbis Európában nem.­­ A józan hangokat persze elnyomta a nemzeti gőgtől sem mentes csodaváró csinnadratta, a történelmi igazságtétel nevében meg­fogalmazott harsány követelődzés, a sikerpropaganda. Holott az amerikai mosolydiplomácia félreérthetetlenül jelez­te, nem eszik olyan forrón a kását - s erről mi magunk is cikket- í­r­tünk pár héttel ezelőtt. Aztán menetrendszerűen megjött Clin­ton elnök állásfoglalása és levele is, amely a várható csalódást i­­gyekezett ugyan tompítani, de kertelés nélkül fogalmazta meg­­ azt, amit minden reálisan gondolkodónak látnia-tudnia kell: Ro­mánia nem felel meg semmilyen szempontból a Nyugat elvárásai-­­ nak. Egyelőre. (Maga a NATO sem lesz sebezhetőbb nélküle.) De ha netán mégis fölvennék valamilyen csoda folytán, akkor a le­maradást rövid időn belül be kéne hoznia, ami rettenetes terhe­ t ket róna az országra, a lakosságra, illetve annak legnagyobb ré­szére. (Akik ma sem viselnek terheket, azok a jövőben is kibúj-r­a nak alóla.) Az ocsúdás szerencsére már megkezdődött, egyre többen is i­gyekeznek rámutatni: akkor sem történik tragédia, ha netán ki­­maradnánk az első körből. A lemaradás okai is meg-megfogalma-­ zódnak, a felelősök is megneveztetnek. Egyértelmű a posztkom­munisták hatéves mulasztása, súlyos az ötévtizedes örökség, de ne hallgassuk el azt sem: a mostani hatalom is többet foglalko­zott a kelleténél az arculatfestéssel, propagandával, udvarlással, mint a mélyreható reformmal, a tényleges rendszerváltással. Amin viszont csak azok csodálkoznak, akik nem ismerik a ro­mán társadalmat, annak már-már átláthatatlan viszonyrendsze­rét, a mindent átszövő sajátos balkáni mentalitást, az etnogene­­zis legendájába burkolt bizánci kulturális kölöncöt, a nemzeti méltóság vajúdásának gyötrelmeit, a számmisztikával és szem­fényvesztéssel tompított kisebbrendűségi érzést, a ma én neked, holnap te nekem svihákságát - mindazon összetevőket, amelyek a bevált európai metódusokkal nem mindig kezelhetők. Valami bénultságot, merevséget, tehetetlenséget érzek a mai bukaresti hatalom háza táján. Mintha nem lennének képesek, vagy nem akarnák megvalósítani azt, amit megígértek. Nem is igen fog sikerülni ugyanazokkal az emberekkel, akik most is po­zícióban vannak, akárcsak ‘89 decembere előtt és után. Az átlago­s polgárt nem könnyű becsapni: amikor a közéletben lépten-nyo­­mon ugyanazokkal az arcokkal találkozik, mint a ‘96-os hata­lomváltás előtt, akkor rögtön az ismert mondás jut eszébe: igaz, hogy fejétől büdösödik a hal, de mégiscsak a farkától pucolják. A BEFOGADÁS JANUS-ARCA Mindig elszomorodom azt hallván, hogy újabb honfitársaink te­lepednek át Magyarországra vagy nyugatabbra. Nem dobok követ rá­juk, nem irigylem őket, csak sajnálom az elmenőket. Lehet, hogy ők engem, az itthon maradót sajnálnak, ami nem zavar különösebben. Távlatilag nem megoldás az elvándorlás, már csak azért sem, mert nem vehetnek százezrek és milliók batyut a hátukra. Ez nemcsak Er­délyre, nemcsak a Kárpát-medence magyarságára érvényes, hanem egész Európára, sőt az egész világra. Mindenki próbáljon a szülőföld­jén boldogulni, otthon kell egy jobb világot teremteni, nem pedig máshol keresni azt. Bár az előbbi mondat szónokiasnak tűnik, de mindinkább paran­csoló szükséggé válik az otthon/itthon maradás. Ilyen összefüggésben meg örvendhetnénk is a magyar miniszterelnök ama kijelentésének, ami szerint a határon túli magyarok próbáljanak odahaza segíteni ma­gukon. Az anyaországi hatalom azonban Janus-arcot mutat felénk, amikor a kormány feje kijelenti, hogy Magyarország nem tudja bizto­sítani a határon túli magyarság gazdasági felemelkedését. Először is ilyesmit senki sem vár el tőle, ez félrevezető kijelentés, azt a látszatot kelti ismét, hogy az anyaországiak kárára részesítenék valakik előny­ben a határon túliakat. Másrészt úgy gondolom, a határ menti öveze­tek gazdasági együttműködése Magyarország számára is hasznot jelen­tene. Elmondja még a miniszterelnök, hogy nem akarnak más ország belügyeibe beavatkozni. Ezzel egyet lehet érteni. Azzal is, hogy ő még lélekben sem lehet tizenötmillió magyar miniszterelnöke. Ő lélekben­­, már a maradék tízmilliónak sem az. Bár a jelenlegi magyar kormány fennen hangoztatja, hogy számá­ra nem közömbös a kisebbségi magyarság sorsa, az erdélyiekről (kár­pátaljaiakról, délvidékiekről, felvidékiekről) kialakított negatív képért részben felelős. Tudom, hogy ebben a kérdésben mi is „bűnösök” va­gyunk, túl sok kétes egzisztencia, lumpen elem települt át az utóbbi években. De ha tőlünk azt követelik, hogy egy közösséget, etnikumot,­­ csoportot ne a szélhámosai és bűnözői alapján ítéljünk meg, akkor mi­ is joggal várunk el hasonló elbírálást. Abban, hogy mi, erdélyiek az anyaországi magyarok szemében az „erdélyi magyar testvérünkétől a „tele van a tököm az erdélyiekkel!” minősítésig jutottunk el, szerepe van a hivatalos magyar politikának és a holdudvarában lévő médiá­nak. Elég csak a Kossuth rádiót idézni, ahol nemegyszer elhangzik „hallgatói véleményként”, hogy az erdélyiek a román kormánytól kér­jenek, ne a magyar adófizető pénzéből támogassák őket. Senki sem helyesbít, hogy ez a pénz nem az a pénz, vagyis a civil szervezetek és alapítványok pénze nem állami pénz. Amikor a határon túli magya­rokkal való törődés kerül szóba, nekem két dolog jut eszembe. Az egyik az, hogy az anyaországban tízezres létszámban dolgoznak olyan­­ áttelepült szakemberek, akiknek a képzésére a magyar állam egy fillért sem költött. Kommentár, azt hiszem, fölösleges. A másik gondolat Duray Miklósnak egy tréfás ötletét idézi: t.i. azt, hogyha már fel­szabdaljuk a magyarságot, akkor lebontjuk a Lánchidat, és harmad­részt elosztjuk. Én ehhez hozzátenném: az Országházat is lebontjuk és elosztjuk, de a benne lakókból nem kérünk! A fent említett májusi miniszterelnöki beszédben még elhangzott, hogy ezután Magyarország befogadó ország lesz, a parlament pedig megszavazta, hogy ne csak Európából fogadjanak „menekülteket” és „menedékeseket”. Gyönyörű!!! Csak gratulálni lehet! Magyarországon dühöng a tolerancia és a befogadókészség. Miközben az erdélyi és más Kárpát-medencei magyarnak naponta a szeme közé vágják, hogy jö­vevény, úton-útfélen megalázzák, a legkevesebb az, hogy mélységesen lenézik, legfeljebb azon csodálkoznak, hogy „milyen jól beszélnek ma­gyarul”, addig kitárják a kaput az ukránok, szerbek, kínaiak, pakisztá­niak, kurdok, arabok előtt. Természetesen a másság tiszteletének je­gyében. Hogy a fenti vélemény idegengyűlölet meg rasszizmus? Ne tessék heveskedni! Tudnék én példát mondani, két olyan civilizált, modern államot, amelyek állampolgárok százezreit mentették ki az­ elmúlt évtizedekben a kommunista Kelet-Európából (főleg Romániá­ból) pusztán származási, faji alapon. Persze ilyesmi a jelenlegi magyar kormánytól nem várható el. Ne­ki fontosabb a jó pont, amit a Nyugattól kap. Telepedjenek csak le a menekültek Magyarországon, ne menjenek nyugatabbra. Erre van pénze a magyar államnak, a Duna Televízióra nincs. Persze élek a gya­núval, hogy emögött a nagy befogadókészség mögött egyéb érdek is munkál. Az például, hogy a bevándorlók szegény országokból jönnek, tehát igénytelenek. Kevéssel beérik. Bosnyákok, kurdok, kínaiak stb. nem fognak traktorral az utakra vonulni, nem követelőznek, nem kel velük millecentenáriumot és március 15-ét ünnepelni. Egyszóval, jó országlakosok lesznek, hogy a miniszterelnök kedvenc kifejezését idézzem. Ezek nem fognak újabb ‘56-ot csinálni. Még egyszer hangsúlyozni kívánom, hibának tartanám, ha a ma­gyar kormány támogatná az erdélyiek áttelepülését. De vendégmun­kásként, vendégdiákként egyszerűen csak vendégként vagy üzletem­berként sokszor megfordulunk még az anyaországban. Ha már ez­ az ország ennyire „nyitott”, gondolom joggal várunk el több megbecsü­lést polgáraitól és kormányától. Már csak azért is, mert a nemzet tör­ténetében elég jelentős szerepet játszottunk, és a nemzeti kultúra asz­talára is tettünk le egyet s mást. Ezen értékek megőrzéséből is kivettük részünket derekasan, amennyire csak lehetett. Gábor Attila...

Next