Erdélyi Napló, 1998. május-június (8. évfolyam, 18-26. szám)
1998-05-05 / 18. szám
Nacionalizmus és történelemoktatás Sokadmagammal hajlanék arra, hogy az 1989-es események után kirobbant romániai kisebbségellenes, elsősorban magyarellenes megnyilvánulások sorának okát a Ceauşescu-féle kommunista rendszer nem is burkolt nacionalista nevelésében lássam. Román barátaim szerint nemzetük toleráns alaptermészetét rontotta meg a kommunista diktatúra nevelése. Csakhogy azóta eltelt néhány esztendő, az iskoláinkból is kikerült néhány új évfolyam, állítólag a hadsereg és a rendőrség nem politizál. Hogy ennek ellenére lappang a szélsőnacionalizmus, arra akadna jó néhány bizonyíték. Még a tolerancia városaként emlegetett Aradon is. Igaz, itt nem voltak a marosvásárhelyihez hasonló konfliktusok, mert a magyar lakosság számaránya a többségi nemzet számára ,,megnyugtatóan” 15 százalék alá csökkent. Mondhatnám, a módszeres betelepítés és a beolvasztási politikának köszönhetően, de az igazság az, hogy az egykézéssel és kivándorlással mi is alaposan hozzájárultunk nemzetiségünk éltető gyökereinek elsorvasztásához. (Akárcsak a svábok az övékéhez.) Szóval Arad! Húsvétkor a központi római katolikus templomban rendezett feltámadási körmenet - mint 1990 óta minden évben - végighaladt a főutcán. Zúgtak a harangok, a gyertya lobbanó fénye megvilágította a krisztusi feltámadás örömétől fénylő arcokat. A főút túloldalán, az Alfa Galéria fölötti hosszú erkélyen három tizenéves gyermek bámészkodott, s több száz ember füle hallatára kiabálta: Lozgorii! Bozgorii! A vallási áhítatot megzavaró durva bekiabálás a menetben többségben lévő magyar nemzetiségűeket sértette. Nem hinném, hogy aznap éjfél felé se a lakásban, se pedig a szomszédban nem lett volna ébren egy felnőtt. Mégsem utasította rendre őket senki. A menetet biztosító rendőrök megjátszották a „nem hallok, nem látok, nem beszélek” hatóságot. Egyedi eset, mondhatnánk. Csakhogy alig egy hónapra rá, április végén, egy hajnalon a Joan Slavici Líceum több száz millió lejes beruházással tatarozott épületét piszkították be vandál kezek. Reggelre az iskola falán fél méteres betűkkel az igazgatót, aligazgatót, a tanári kart, gondnokot ócsároló feliratok éktelenkedtek. Az elkövető festékszórója nem kímélte az iskola előtti Slavici-szobrot, de néhány tanár gépkocsiját sem. Odahaza, a lakásuk előtt! Az aradi újságok fényképes riportban számoltak be az eseményről, a román lapok is felháborodottan ismertették az obszcén feliratok szövegét. Közülük a legolvasottabb viszont szemérmesen elhallgatta, hogy a magyar nemzetiségű vagy magyar házastársú tanárokat halállal fenyegették meg. Egyikük autójának csomagtartójára a „Moarte bozgorilor!” (Halál a magyarokra!) fenyegetés is felkerült. Kamaszcsínynek is felfoghatnánk, ha nem lett volna olyan alaposan kitervelve, összehangolva az akció. Harminc esztendővel ezelőtt egy jeles romániai magyar értelmiségi Aradon azt fejtegette: „Meglátjátok, még baj lehet abból, amilyen nacionalista szellemű a történelemoktatás Romániában.” Marosvásárhely bizonyította állításának igazságát. Azóta a kommunizmus - állítólag - megszűnt e tájakon. A nevelés szelleme viszont változatlan! A haza, jobban mondva a többségi nemzet történelmét taglaló tankönyvekben a nemzetiségről jóformán egyetlen elismerő szó sem esik. Úgy állítják be, mintha egy évezreden keresztül egyedüli életcéljuk a román nép kisemmizése, fizikai megsemmisítése, beolvasztása, nyelvének, vallásának feladásra késztetése lett volna. A román történetírás még mindig a népmesék romantikus szemléletére, a jó és rossz közötti küzdelemre alapozódik, amelyben a jó szerepét kizárólag csak a többségi nemzetnek sajátítják ki. A többi az ősellenség! Egyik tanár ismerősöm állítja: a történelemtanításban az oktatás nyelvénél sokkal fontosabb kérdés lenne a tartalom megváltoztatása. Ő örülne annak, hogy a tanítványai előtt az azok számára csak részben értett román kifejezésekbe burkolhatná a nemzetiségünket sértő kifejezések sokaságát. Mi taníthatjuk gyermekeinknek nemzetiségünk valós történelmét, ha a többségi nemzet fiainak továbbra is jövevények, hódítók, barbárok, hóhérok maradunk, akiket csak gyűlölni és üldözni kell. E szemléletváltást kellene hangsúlyosabban követelnie az RMDSZ parlamenti képviselőinek, netalán a kormány mellett működő kisebbségvédelmi hivatalnak. Ujj János Zuhogó esőben vágok át a Sebes-Körös szeles hídján. Rövidítek, villamosleszállótól az autóbuszmegállóig. Manőverezek az ernyővel. Domborulat szembe a széllel - így az acélváz sem fordul ki, engem is jobban véd a feszülő fekete vászon. Véd, véd, de hatalmasat lök rajtam. Visszalépek, majdnem az úttestre. Egy autó figyelmeztető-pimaszul rámdudál. És összecsap. — Jó napot, doktor úr! Ebben az ítéletidőben?! — köszönt két gyalogos, tanúi vitorlázó sikertelenségemnek. — Egy-egy ötkilós kellene mindkét zsebbe! - humorizál egyikük, nyilván soványságomra célozva. - Már rossz néven ne vegye, tréfálunk - udvariasítja a szót a másik. — A kocsi számát megjegyeztem. Mondjam? - Nem szükséges, fiúk... — köszönök vissza nekik. Munkásaim az első váltásból. Megint kevés a rendelés, ha ilyen hamar elengedték őket... Hej, hazai piacgazdaság, szélváltókon ide-oda csapódó gazdasági vonatunk! Mit vonatunk, kisvillamosunk! Néhány kilót azért csak illene magamra szedni! - jut eszembe egy újabb széllökéskor. — Legalább hetvenig... Az ernyőm meg én azért csak átjutunk a hídon. — Az ernyőm meg én... Testvériesülnek a dolgaink, tárgyaink, amik védenek. Dehogy csak a bőröm az őröm! Ezt már az indulásra váró autóbuszon gondolom, ami a külvárosig visz. Váradvelencéig, ahol harmincegy éve dolgozom. Ugyanabban a rendelőben. Ahonnan hányszor, de hányszor el akartak tolni holmi politikai meggondolások vagy" irigység-propellerek indukálta szelek! Most meg ez az egészségügyi megújulás... ...Szalad velem a busz, a városnegyed első házainál járunk. Az egyik kisutca sarkán hirtelen fiatal körorvos kollégám alakja villan fel. Ernyő nélkül, kezében a Nagytáskával. Házhoz hívás... Integetnék neki, de rá se néz a buszra. Gyalog jár, látom. Bár van kocsija, divatmárka! PAPAVETT. (Fonetikusan. Leírva: PAPAVETTE. Mármint a jó öreg...) Drága a benzin, ezért a gyaloglás. Körorvost gondoltam? Most már háziorvos - javítom ki magamat. Csak a „listájára” feliratkozott betegeket látja el. Merthogy az egészségügyi reform... És az új fizetési rendszer... Összeráncolt homlokkal próbálom idézni a legutóbbi orvosgyűlés erre — mármint a fizetésre — vonatkozó lényegét. Minden listára feliratkozott beteg, bizonyos pontszám. Ha megvizsgáltatik, több pontszám. A pontoknak pénzértéke van. Ez nyilván összeadódik és megszületik - nyugat-európai mintára - a fizetés. Már azok számára, akiket egy bizottság „akkreditál”, hogy tudniillik joguk, hitelük van a háziorvosi munkához. Tekintetem összecsukott-összecsuklott ernyőmre vetődik. Ez a jól hangzó szó, hogy „akkreditálás” vajon ernyőm lesz, vagy éppen az ernyőtlenségi állapot lehetőségének kezdete? Hát pontozni kell, kérem, bizony sok pontot kell gyűjteni. Minél nagyobb fizetés végett. Villámlik. Reped az ég, belém nyilallik egy mondat: „Egy pont értéke mindig annyi, amennyi az esedékes hónapra jutó-maradó biztosítási összegnek a megfelelő hónapban összegyűjtött pontokkal való osztata...” ! És ha kicsi a „kassza”, azaz a nem éppen emelkedőben lévő gazdasági élet nyereségéből (?) összegyűlt társadalombiztosítási összeg? Akkor a háziorvos bizony hiába osztja-szorozza munkája pontjait. Sok kicsi szorzatának eredménye: alig valami! Leszállok a buszról, újra kinyitom az ernyőm. Egy sikátorból orvul vad szél csap le rám. Nem lök meg, most az ernyőmet fordítja ki, hajlítja összevissza. A rendelőig bőrig ázom. - Az új egészségügyi miniszter bejelentette, hogy mozgó gyógyszertárakat küld az elhagyott falvakba! - újságolja lelkesen a nővér, hűséges tévénéző. — Első reformlépés! Csöpögő hajjal nézek rá. - És arról is említést tett, hogy a nehéz falusi körzeteket, ahol a fiatalok nem vállalják a munkát, nyugdíjas orvosokkal szándékozik ellátni. Micsoda öröm egy idős orvosnak, hogy listát készíthet és pontrendszeres fizetési rendszer révén kiegészítheti kis nyugdíját! - És ernyőket is küldjön. Nekünk!... Meg ejtőernyőket az idős kollégáknak. Amikkel ledobják őket az úttalan falvakba - jegyzem meg komoly képpel. A nővér furcsán néz rámenyőmre. Nevet is kicsit. - Ő ráhagyja, te ráhagyod, én ráhagyom - kezdek ragozni visszafelé. Egyelőre csak magamban, gondolatban. De hogy' miért éppen visszafelé?! aztán roncsolt ezmajd rámhagyja... Fábián Sándor HETI NAPLÓ Közösségi álmok, balkáni állapotok Az Európai Unióhoz való mielőbbi csatlakozás érdekében folytatódik, sőt erősbödik a román külpolitikai kampány. Az új külügyminiszter, Andrei Plesu most éppen az Egyesült Államokban járt, és NATO-tagsági óhajainkat is bizonyítgatta, magyarázgatta, onnan az e témakörben szokásos ígéretekkel tarsolyában tért haza: a NATO a jövő évi, az 50 éves fennállásra emlékező ünnepségein - ha Románia teljesíti a jelöltségi feltételeket - szóba kerülhet a NATO-bővítés újabb lépcsőfokozata... Valami ilyesféle történt a strasbourgi Európa Parlament évadkezdő ülésszakán is, ahol az alelnöki és román küldöttségvezetői tisztségéből leköszönő új román kormányfő, Radu Vasile szólt a fórum előtt. Ő is magyarázgatta a bizonyítványt, ígért és ígéreteket kért számon, majd az EU-illetékesek részéről a már ismert kritériumok újrafelsorolása következett: ha a román törvények kompatibilisek (egybehangzóak) lesznek az EU-tagállamok törvénykezésével; ha demilitarizáljuk teljességében (nem csak a csúcsokon) az egyes minisztériumokat; ha visszaadjuk a kommunista rendszerek alatt elkobzott egyházi javakat; ha jobban vigyázunk határainkra, és ami talán a legnehezebb: ha versenyképességet eredményező gazdaságpolitikát folytatunk, akkor talán évtized múlva (!) teljes jogú tagjai lehetünk az Európai Uniónak. Ezen pretenciókkal útipoggyászában tért haza Radu Vasile, és kezdte miniszterelnöki működését. Baljós előjelek árnyékában, az otopeni-i cigarettacsempészet leleplezésének hetében, a román vezetést és pártokat árnyékoló korrupciós botrányok közepette. Akkor, amikor a katonaság úgynevezett forradalmi bűnlajstromának amnesztiáját tűzte céljául a legfelsőbb katonai vezetés, a mindenféle egyenruhások (a légierő, a rendőrség, a kormányőrség, a pénzügyőrség egyes tagjainak) bűnrészességét, maffiarendszerét leplezték le a nyomozás első szakaszában. Velük, ilyenekkel NATO-csatlakozást? - kérdezték és kérdezik külföldön. A román légteret és katonai repülőtereket saját érdekeik szerint használó idegen járatok, a magas rangú korrupt katonatisztek szerepe, a béna bűnüldözés és igazságszolgáltatás - mindmegannyi baljós előjel... A feloldódni látszó politikai és kormányválság sem erősbítette EU-esélyeinket, de most az eddig működőképesnek ítélt elnöki hatalom gépezetébe is hiba csúszott. Az Emil Constantinescut célzó (szerintünk alaptalan) vádak a kormányozhatatlan Románia képét sulykolják, karcsúsítva integrációs esélyeinket. A román politikai közélet nem tud, nem képes kitörni balkáni hagyományainak örvényéből. Az egység hiánya, az ellenzék és a koalíció közti, az ellenzéken és a koalíción belüli (!) pártharcok, a jól fejelő hivatalokért, intézményekért folyó marakodások a gaz- ■ dasági fellendülés alapját jelentő reformokat és a privatizálást ás- t sák alá, a változás csekély eredményeit semmisítik meg. A nem-zetközi sajtó kormánygondjaink hírével, újra és újra elutasított bankhitelek miatti kudarcaink szellőztetésével, korrupciós ügyleteinkkel táplálja azt a Románia-képet, amelyet az úgynevezett forradalom után hét esztendőn át Iliescu rezsimje tett eléggé szablonképtelenné. Közösségi álmainkat balkáni politikai kultúránk és gazdaságunk hiátusai foszlatják szerte. Egyre távolabbinak tűínik az az idő, amikor jogos reményekkel várhatjuk az el- és befogadtatást. Ináig Ottó