Erdélyi Napló, 1998. május-június (8. évfolyam, 18-26. szám)

1998-05-05 / 18. szám

Nacionalizmus és történelemoktatás Sokadmagammal hajlanék ar­ra, hogy az 1989-es események u­­tán kirobbant romániai kisebbség­­ellenes, elsősorban magyarellenes megnyilvánulások sorának okát a Ceauşescu-féle kommunista rend­szer nem is burkolt nacionalista nevelésében lássam. Román bará­taim szerint nemzetük toleráns a­­laptermészetét rontotta meg a kommunista diktatúra nevelése. Csakhogy azóta eltelt néhány esz­tendő, az iskoláinkból is kikerült néhány új évfolyam, állítólag a hadsereg és a rendőrség nem po­litizál. Hogy ennek ellenére lap­pang a szélsőnacionalizmus, arra akadna jó néhány bizonyíték. Még a tolerancia városaként emlegetett Aradon is. Igaz, itt nem voltak a marosvá­sárhelyihez hasonló konfliktusok, mert a magyar lakosság számará­nya a többségi nemzet számára ,,megnyugtatóan” 15 százalék alá csökkent. Mondhatnám, a módsze­res betelepítés és a beolvasztási politikának köszönhetően, de az igazság az, hogy az egykézéssel és kivándorlással mi is alaposan hoz­zájárultunk nemzetiségünk éltető gyökereinek elsorvasztásához. (A­­kárcsak a svábok az övékéhez.) Szóval Arad! Húsvétkor a köz­ponti római katolikus templomban rendezett feltámadási körmenet - mint 1990 óta minden évben - vé­gighaladt a főutcán. Zúgtak a ha­rangok, a gyertya lobbanó fénye megvilágította a krisztusi feltáma­dás örömétől fénylő arcokat. A főút túloldalán, az Alfa Galéria fölötti hosszú erkélyen három tizenéves gyermek bámészkodott, s több száz ember füle hallatára kiabálta: L­oz­­gorii! Bozgorii! A vallási áhítatot megzavaró durva bekiabálás a me­netben többségben lévő magyar nemzetiségűeket sértette. Nem hinném, hogy aznap éjfél felé se a lakásban, se pedig a szomszédban nem lett volna ébren egy felnőtt. Mégsem utasította rendre őket senki. A menetet biztosító rendő­rök megjátszották a „nem hallok, nem látok, nem beszélek” hatósá­got. Egyedi eset, mondhatnánk. Csakhogy alig egy hónapra rá, áp­rilis végén, egy hajnalon a Joan Slavici Líceum több száz millió le­jes beruházással tatarozott épüle­tét piszkították be vandál kezek. Reggelre az iskola falán fél méteres betűkkel az igazgatót, aligazgatót, a tanári kart, gondnokot ócsároló feliratok éktelenkedtek. Az elköve­tő festékszórója nem kímélte az is­kola előtti Slavici-szobrot, de né­hány tanár gépkocsiját sem. Oda­haza, a lakásuk előtt! Az aradi új­ságok fényképes riportban számol­tak be az eseményről, a román la­pok is felháborodottan ismertették az obszcén feliratok szövegét. Kö­zülük a legolvasottabb viszont sze­mérmesen elhallgatta, hogy a ma­gyar nemzetiségű vagy magyar há­­zastársú tanárokat halállal fenye­gették meg. Egyikük autójának csomagtartójára a „Moarte bozgori­­lor!” (Halál a magyarokra!) fenyege­tés is felkerült. Kamaszcsínynek is felfoghatnánk, ha nem lett volna o­­lyan alaposan kitervelve, össze­hangolva az akció. Harminc esztendővel ezelőtt egy jeles romániai magyar értelmiségi Aradon azt fejtegette: „Meglátjátok, még baj lehet abból, amilyen naci­onalista szellemű a történelemok­tatás Romániában.” Marosvásár­hely bizonyította állításának igaz­ságát. Azóta a kommunizmus - ál­lítólag - megszűnt e tájakon. A ne­velés szelleme viszont változatlan! A haza, jobban mondva a többségi nemzet történelmét taglaló tan­könyvekben a nemzetiségről jófor­mán egyetlen elismerő szó sem e­­sik. Úgy állítják be, mintha egy év­ezreden keresztül egyedüli életcél­juk a román nép kisemmizése, fizi­kai megsemmisítése, beolvasztása, nyelvének, vallásának feladásra késztetése lett volna. A román tör­ténetírás még mindig a népmesék romantikus szemléletére, a jó és rossz közötti küzdelemre alapozó­dik, amelyben a jó szerepét kizáró­lag csak a többségi nemzetnek sa­játítják ki. A többi az ősellenség! E­­gyik tanár ismerősöm állítja: a tör­ténelemtanításban az oktatás nyel­vénél sokkal fontosabb kérdés len­ne a tartalom megváltoztatása. Ő örülne annak, hogy a tanítványai előtt az azok számára csak részben értett román kifejezésekbe burkol­hatná a nemzetiségünket sértő ki­fejezések sokaságát. Mi taníthatjuk gyermekeinknek nemzetiségünk valós történelmét, ha a többségi nemzet fiainak továbbra is jövevé­nyek, hódítók, barbárok, hóhérok maradunk, akiket csak gyűlölni és üldözni kell. E szemléletváltást kel­lene hangsúlyosabban követelnie az RMDSZ parlamenti képviselői­nek, netalán a kormány mellett működő kisebbségvédelmi hivatal­nak. Ujj János Zuhogó esőben vágok át a Sebes-Körös szeles hídján. Rövidítek, villamosleszállótól az autóbuszmegállóig. Manőverezek az ernyővel. Domborulat szembe a széllel - így az acélváz sem fordul ki, engem is jobban véd a feszülő fekete vászon. Véd, véd, de hatalmasat lök rajtam. Visszalépek, majdnem az úttest­re. Egy­ autó figyelmeztető-pimaszul rámdudál. És összecsap. — Jó napot, doktor úr! Ebben az ítéletidőben?! — köszönt két gya­logos, tanúi vitorlázó­ sikertelenségemnek. — Egy-egy ötkilós kellene mindkét zsebbe! - humorizál egyikük, nyilván soványságomra céloz­va. - Már rossz néven ne vegye, tréfálunk - udvariasítja a szót a má­sik. — A kocsi számát megjegyeztem. Mondjam? - Nem szükséges, fiúk... — köszönök vissza nekik. Munkásaim az első váltásból. Megint kevés a rendelés, ha ilyen hamar elengedték őket... Hej, hazai piacgazdaság, szélváltókon ide-oda csapódó gazda­sági vonatunk! Mit vonatunk, kisvillamosunk!­­ Néhány kilót azért csak illene magamra szedni! - jut eszembe egy újabb széllökéskor. — Legalább hetvenig... Az ernyőm meg én azért csak átjutunk a hídon. — Az ernyőm meg én... Testvériesülnek a dolgaink, tárgyaink, a­­mik védenek. Dehogy csak a bőröm az őröm! Ezt már az indulásra váró autóbuszon gondolom, ami a külváro­sig visz. Váradvelencéig, ahol harmincegy éve dolgozom. Ugyanab­ban a rendelőben. Ahonnan hányszor, de hányszor el akartak tolni holmi politikai meggondolások vagy" irigység-propellerek indukálta szelek! Most meg ez az egészségügyi megújulás... ...Szalad velem a busz, a városnegyed első házainál járunk. Az e­­gyik kisutca sarkán hirtelen fiatal körorvos kollégám alakja villan fel. Ernyő nélkül, kezében a Nagytáskával. Házhoz hívás... Integetnék neki, de rá se néz a buszra. Gyalog jár, látom. Bár van kocsija, divat­márka! PAPAVETT. (Fonetikusan. Leírva: PAP­A­VETTE. Mármint a jó öreg...) Drága a benzin, ezért a gyaloglás.­­ Körorvost gondoltam? Most már háziorvos - javítom ki maga­mat. Csak a „listájára” feliratkozott betegeket látja el. Merthogy az egészségügyi reform... És az új fizetési rendszer... Összeráncolt homlokkal próbálom idézni a legutóbbi orvosgyű­lés erre — mármint a fizetésre — vonatkozó lényegét. Minden listára feliratkozott beteg, bizonyos pontszám. Ha megvizsgáltatik, több pontszám. A pontoknak pénzértéke van. Ez nyilván összeadódik és megszületik - nyugat-európai mintára - a fizetés. Már azok számá­ra, akiket egy bizottság „akkreditál”, hogy tudniillik joguk, hitelük van a háziorvosi munkához. Tekintetem összecsukott-összecsuklott ernyőmre vetődik. Ez a jól hangzó szó, hogy „akkreditálás” vajon ernyőm lesz, vagy éppen az ernyőtlenségi állapot lehetőségének kezdete? Hát pontozni kell, ké­rem, bizony sok pontot kell gyűjteni. Minél nagyobb fizetés végett. Villámlik. Reped az ég, belém nyilallik egy mondat: „Egy pont értéke mindig annyi, amennyi az esedékes hónapra jutó-maradó biz­tosítási összegnek a megfelelő hónapban összegyűjtött pontokkal való osztata...” ! És ha kicsi a „kassza”, azaz a nem éppen emelkedőben lévő gaz­dasági élet nyereségéből (?) összegyűlt társadalombiztosítási összeg? Akkor a háziorvos bizony hiába osztja-szorozza munkája pontjait. Sok kicsi szorzatának eredménye: alig­ valami! Leszállok a buszról, újra kinyitom az ernyőm. Egy sikátorból or­vul vad szél csap le rám. Nem lök meg, most az ernyőmet fordítja ki, hajlítja összevissza. A rendelőig bőrig ázom. - Az új egészségügyi miniszter bejelentette, hogy mozgó gyógy­szertárakat küld az elhagyott falvakba! - újságolja lelkesen a nővér, hűséges tévénéző. — Első reformlépés! Csöpögő hajjal nézek rá. - És arról is említést tett, hogy a nehéz falusi körzeteket, ahol a fiatalok nem vállalják a munkát, nyugdíjas orvosokkal szándékozik ellátni. Micsoda öröm egy idős orvosnak, hogy listát készíthet és pontrendszeres fizetési rendszer révén kiegészítheti kis nyugdíját! - És ernyőket is küldjön. Nekünk!... Meg ejtőernyőket az idős kollégáknak. Amikkel ledobják őket az úttalan falvakba - jegyzem meg komoly képpel. A nővér furcsán néz ráme­nyőmre. Nevet is kicsit. - Ő ráhagyja, te ráhagyod, én ráhagyom - kezdek ragozni visszafelé. Egyelőre csak magam­ban, gondolatban. De hogy' miért éppen vissza­felé?! aztán roncsolt ez­­majd rámhagyja... Fábián Sándor HETI NAPLÓ Közösségi álmok, balkáni állapotok Az Európai Unióhoz való mielőbbi csatlakozás érdekében foly­tatódik, sőt erősbödik a román külpolitikai kampány. Az új kül­ügyminiszter, Andrei Plesu most éppen az Egyesült Államokban járt, és NATO-tagsági óhajainkat is bizonyítgatta, magyarázgatta, onnan az e témakörben szokásos ígéretekkel tarsolyában tért ha­za: a NATO a jövő évi, az 50 éves fennállásra emlékező ünnepsé­gein - ha Románia teljesíti a jelöltségi feltételeket - szóba kerül­het a NATO-bővítés újabb lépcsőfokozata... Valami ilyesféle történt a strasbourgi Európa Parlament évad­kezdő ülésszakán is, ahol az alelnöki és román küldöttségvezetői tisztségéből leköszönő új román kormányfő, Radu Vasile szólt a fórum előtt. Ő is magyarázgatta a bizonyítványt, ígért és ígérete­ket kért számon, majd az EU-illetékesek részéről a már ismert kri­tériumok újrafelsorolása következett: ha a román törvények kom­patibilisek (egybehangzóak) lesznek az EU-tagállamok törvényke­zésével; ha demilitarizáljuk teljességében (nem csak a csúcsokon) az egyes minisztériumokat; ha visszaadjuk a kommunista rend­szerek alatt elkobzott egyházi javakat; ha jobban vigyázunk hatá­rainkra, és ami talán a legnehezebb: ha versenyképességet ered­ményező gazdaságpolitikát folytatunk, akkor talán évtized múlva (!) teljes jogú tagjai lehetünk az Európai Uniónak. Ezen pretenciók­­kal útipoggyászában tért haza Radu Vasile, és kezdte miniszterel­nöki működését. Baljós előjelek árnyékában, az otopeni-i cigaret­tacsempészet leleplezésének hetében, a román vezetést és párto­kat árnyékoló korrupciós botrányok közepette. Akkor, amikor a katonaság úgynevezett forradalmi bűnlajstro­mának amnesztiáját tűzte céljául a legfelsőbb katonai vezetés, a mindenféle egyenruhások (a légierő, a rendőrség, a kormányőrség, a pénzügyőrség egyes tagjainak) bűnrészességét, maffiarendszerét leplezték le a nyomozás első szakaszában. Velük, ilyenekkel NATO-csatlakozást? - kérdezték és kérdezik külföldön. A román légteret és katonai repülőtereket saját érdekeik szerint használó idegen járatok, a magas rangú korrupt katonatisztek szerepe, a béna bűnüldözés és igazságszolgáltatás - mindmegannyi baljós előjel... A feloldódni látszó politikai és kormányválság sem erősbítette EU-esélyeinket, de most az eddig működőképesnek ítélt elnöki hatalom gépezetébe is hiba csúszott. Az Emil Constantinescut cél­zó (szerintünk alaptalan) vádak a kormányozhatatlan Románia ké­pét sulykolják, karcsúsítva integrációs esélyeinket. A román politikai közélet nem tud, nem képes kitörni balkáni hagyományainak örvényéből. Az egység hiánya, az ellenzék és a­­ koalíció közti, az ellenzéken és a koalíción belüli (!) pártharcok, a jól fejelő hivatalokért, intézményekért folyó marakodások a gaz- ■ dasági fellendülés alapját jelentő reformokat és a privatizálást ás- t sák alá, a változás csekély eredményeit semmisítik meg. A nem-­­­zetközi sajtó kormánygondjaink hírével, újra és újra elutasított­­ bankhitelek miatti kudarcaink szellőztetésével, korrupciós ügyle­­teinkkel táplálja azt a Románia-képet, amelyet az úgynevezett­­ forradalom után hét esztendőn át Iliescu rezsimje tett eléggé szab­­­lonképtelenné. Közösségi álmainkat balkáni politikai kultúránk és gazdaságunk hiátusai foszlatják szerte. Egyre távolabbinak tű­­í­nik az az idő, amikor jogos reményekkel várhatjuk az el- és befo­­­­gadtatást. Ináig Ottó

Next