Erdélyi Napló, 1998. november-december (8. évfolyam, 44-52. szám)

1998-11-03 / 44. szám

A­z erdélyi magyarság kettős állampolgárságának bevezetése egy­re gyakrabban hangzik el mint igény és alternatíva, amely af­féle kollektív megoldást jelentene akár külső, akár belső ve­szélyforrás jelentkezése esetén. Belső veszélyforráson elsősorban a mindenkori román kormány asszimilációs politikájának intenzitását értem, amely több alkalommal is genocídiummal fenyegette a ma­gyar kisebbséget, például a második világháború környékén. Belső veszélyforrásként jelentkeznek még korunkban is a különböző szél­sőséges szervezetek. Ezek a saját szakállukra is képesek olyan magán­akciókat indítani, amelyekkel a magyarság fizikai létét veszélyeztetik. Ennek az 1990-es márciusi marosvásárhelyi események alkalmával immár az egész világ szemtanúja lehetett. Külső veszélyforrásnak tekintem Magyarország uniós csatlakozá­sát, ami önmagában csak örömre adna okot, viszont kötelezően ma­gával vonja a vízumkényszert, elbizonytalanítva így a magyar-magyar kapcsolatok jövőjét, mintegy második Trianonként fenyegetve a ha­táron túli magyarságot. Schengen számunkra egy láthatatlan szöges­drótot jelképez, nem a határok légiesedését. Külső veszélyforrás to­vábbá a magyar kormány külpolitikája, amely mint tapasztalhatjuk, óriási fordulatokat vesz, legalábbis szóban, attól függően, hogy mi­lyen ideológia nyer többségi képviseletet a Duna-parti Tisztelt Ház­ban. 1949-től 1988-ig nem is léteztünk a hivatalos magyar politika számára. Az utóbbi négy évben folyton hangoztatták az ún. három prioritás harmóniájának megőrzését, ám a szólam soha nem akart ér­vényesülni, ha az európai integráció követelményével, netán a jó­szomszédi kapcsolatok politikájával ütközött a határon túli magyar­ság érdeke. Ezekből a negatív tapasztalatokból eredendően kérik a magyar kisebbség legitim és kevésbé legitim vezetői ama jogi státus bevezetését, amely bizonyos oltalmat jelentene identitásunk megőr­zésében, sajátos kultúránk fenntartásában. Kettős állampolgárságról akkor beszélünk, ha ugyanazon sze­mélyt egyidejűleg két állam egyaránt saját polgárának tekint, ami jogkövetkezményeit illetően mind a nemzetközi, mind a belső jog­ban rendellenes állapotnak minősül. Az állampolgárság megkettőző­désének okai a jogintézmény lényegében gyökereznek. Az állami szu­verenitás közvetlen megnyilvánulása, hogy az állam önmaga határoz­za meg a polgárrá válás feltételeit, így például párhuzamosság lép fel sok esetben, amikor a szuverén államok egymásra való tekintet nél­kül szabályozzák az állampolgárság keletkezésének kérdését, ebből következően ugyanaz a személy különböző jogcímek alapján egyide­jűleg két (vagy több) állam polgárságát is megszerezheti. Ezen elméleti feltevések után felmerül a kérdés, milyen jogi sza­bályozással és milyen körben nyílna meg az alanyi jogként felvehető kettős állampolgárság? Kovács Péter a Magyar Napló egyik szám Népességrevízió­ jában felsorol néhány fontosabb variánst, a teljesség igénye nélkül: 1. megkaphatja saját kérésére bárki, aki magát magyarnak vallja; 2. saját kérésére bárki, aki magát magyarnak vallja, feltéve hogy­­ felmenője az 1920. június 4. előtti határokat figyelembe véve a Magyar Királyság területén született és magyar állampolgárságot szerzett;­­ felmenője az 1920. június 4. előtti határokat figyelembe véve a Magyar Királyság (ide nem értve Horvátországot) területén született és magyar állampolgárságot szerzett; - felmenője valamikor bármilyen címen magyar állampolgársá­got szerzett; - felmenője valamikor bármilyen címen magyar állampolgársá­got szerzett, amennyiben a kérelmező az előbb felsorolt országok (...) valamelyikében él. 3. saját kérésére bárki, feltéve, ha­­ felmenője az 1920. június 4. előtti határokat figyelembe véve a Magyar Királyság területén született és magyar állampolgárságot szerzett; — felmenője az 1920. június 4. előtti határokat figyelembe véve a Magyar Királyság (ide nem értve Horvátországot) területén született és magyar állampolgárságot szerzett; — felmenője valamikor bármilyen címen magyar állampolgársá­got szerzett; — felmenője valamikor bármilyen címen magyar állampolgársá­got szerzett, amennyiben a kérelmező jelenleg az alább felsorolt or­szágok (...) valamelyikében él. Kovács Péter nemzetközi jogász is megemlíti, hogy ennél több logikai variáns is elképzelhető, hiszen az élet, a történelem fantázia­­dúsabb bármely jogalkotónál, így példaként hozza fel, hogy az a fel­tétel, miszerint a megszerzett állampolgárság 1920. június 4-én az al­kotmányjog, illetve a nemzetközi jog szabályai szerint fennállt, kire­­kesztené a csángókat. Hogy melyik logikai sorozat lenne mindenki számára a legkielégítőbb, nem óhajtom eldönteni, mivel mindegyik mellett szólnak pró és kontra érvek. Kovács Péter nem tartaná szerencsésnek a kettős állampolgárság jogintézményének bevezetését, helyette a jelentős számú magyar ki­sebbségekkel rendelkező országok nyugati integrációjának támogatá­sát, vagy ha nem lehetséges, akkor a vízummentes listára való felke­rülésüket javasolja. Szerintem a kettős állampolgárságot az általa fel­hozott érvek ellenére is be kellene vezetni. Indokaim: amíg nincs megnyugtatóan, törvényileg szabályozva a magyar kisebbség vala­mennyi létkérdése, melynek bekövetkezte elsősorban a román kor­mány jóindulatán múlik, valamint amíg nincs eldöntve, hogy­ Ma­gyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozásával ismét nem egy vasfüggönyt húznak a román—magyar határra, melyről egyedül az unió dönt, addig nincs mit gondolkoznunk egy olyan lépés meg­tételén, amely csakis rajtunk, a magyar nemzeten múlik. Ultima ratióként talán még annyit, hogy a magyar állam tartozik az állampolgárság visszaadásával, mivel a trianoni békediktátum döntéseinek nem jószántunkból vetettük alá magunkat, ahogy Ma­gyarország sem. Amely bár elvesztette területének kétharmadát, de a nemzet egyharmadáról mégsem kellene lemondania. Papp Gyula Attila A BÁTORTALANSÁG CSÖKEVÉNYE Hogy a következő másfél évben ki fogja vezényelni a fővárosi sze­meteskocsikat, sintérautókat, be­tonkeverőket és - miért ne?! - kó­­bor kutyafalkákat, az nem dőlt még el a fiaskónak számító főpolgár­mesteri választáson, de hogy régi­régi félelmeink nem csökevénye­­sedtek el, sőt élnek, virágoznak és izmosodnak, az - ismételten - bizo­nyossá vált. A különböző tévécsa­tornák kezdeményezte felemás, kétbalkezes exit poll felméréseiből a várható eredményekbe nem, a választópolgár és a mindenkori ha­talom között tátongó lélektani sza­kadékba viszont nagyon is bepil­lanthatunk. Az exit poll már jó ideje elfo­gadott (és bevált!) eredménybecslő módszer a világ civilizáltabb felén: megkérdezik opciójukról a szava­zásról kijövő választókat, és ezzel jóval a hivatalos végeredményt megelőzően tudnak megközelítő statisztikát közölni. A szabad or­szágok szabad választásainak szabad választói ugyanis őszin­tén válaszolnak. Miért is ne ten­nék, hisz jogukkal élnek, amikor kifejezik állampolgári akaratukat. Nálunk viszont? Még el sem hangzott a kérdés, hogy mire szavaztak, máris min­den megszólított hevesen tiltako­zott, miszerint nem mondja meg, kire adta le voksát. A riporterek pedig gyorsan tanulnak: a követ­kező bejátszásban már azzal kezd­ték, hogy nem a le(meg?!)pecsételt névre, hanem az óhajtott célokra kíváncsiak. Erre aztán kaptak is bőven áradó választ: szebb és jobb élet, gyermekeink napsugaras jö­vője. Eldorádó, tejjel-mézzel folyó Kánaán. Mélységesen elszomorított ez a csökevény, ez a bebetonozott féle­lem. Ez a ne szólj szám, nem fáj fe­jem sunyítás. Ez a negédes mellé­beszélés. Ez az áporodott bikkfa­nyelv. A napfényes jövő szószával nyakon öntött szeméthegyek, út­­gödrök, kóbor kutyák. Talán féltek az elmellőzött má­sik huszonegy polgármesterjelölt bosszújától? Féltek, hogy azonnal fejbe kólintják ezért? Nem tudom. De féltek, ahogy évtizedek óta megszokták a félelmet a Valakiktől. A hatalomtól. Pedig az álombéli ci­vil társadalom csakis civil kurázsi­val teremthető meg. A rettegő em­ber viszont csak görgeti maga előtt a nyílt döntést, másfél éves, négyé­ves, tízéves, sokéves határidőig tol­va ki. És közben azt remélve, hogy valahogy csak elmúlik az életünk, bátorkodjanak majd az eljövendő nemzedékek. Az már az ő bőrükre fog men­ni, nem a miénk­re. Molnár Judit F. Farkas Tamás rajza HETI NAPLÓ Afféle számvetés Dénes László Tele a padlás? A hombár, a góré? Hát a fáskamra? Ott sorakoz­nak glédában a kamrabeli polcokon a kompotok, savanyúságok, bir­sek? Ereget-e már ártó gőzöket, bódító buborékokat a pincében a must? Bújnak-e meg a mottani sötét zegzugokban a krumplis-almás ládák, káposztáshordók? A gyökérzöldség verembe került-e már? Dagad-e az ólban a hízó, dermed-e már a fagyasztóban a mirelit-éra félkésze? Befizettetett-e a lakótársulásnál a fűtés megelőlegezési a­­lapja, vagy mifene? Ablak- és ajtórés be lett-e tömve? Hát a­mely az atyai télikabátból kiűzetett-e? Előkerült már a nyeles nadrág a láda­fiából, a kikönyökölt gyapjas a beépített szekrényből? Felkészültünk-e testben, lélekben? Bizakodva, emelt fővel me­gyünk-e át az őszből a télbe? Avagy vijjogva, sírva, kergetőzve mu­lasztásainkat kérjük számon egymáson, hiányérzettől borzoltan, holnaptól rettegőn, követelőzve, egymás húsába beletépve? Nyu­­godt-e az álmunk minden esti ágybavackolódásunkkor? Kinek nyugodt, kinek nem. Az emberélet útjának felén, vagy azon is jóval túl, számot vet ad­digi énjével az, kinek erre érkezése van minden napszentületkor, nyármúltakor, holdtöltekor, zöldhalálkor, dermedéskor. Lesz-e új ki­kelet, s milyen lesz az? (Ez itt a kérdés, hercegem!) A leltárkészítés, rovancsolás, összegzés ritkán ad enyhét, elégté­telt, örömöt. Az évek múltával tán egyre kevésbé, egyre kínkeserve­sebben. Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki maga él, maga keres - kérdé a költő, amikor akár egy halom hasított fa, hevert egymáson a világ. Kézenfekvő a magyarázat, s máris sorjázza magának az em­ber: tettem, ami kiméretett, amihez tehetségem volt, amire delegál­tak, amit az én vezérem bensőmből vezérelt, s amitől talán nem kell reggelente a fürdőszobában a tükörképemet pöködni. Mondhatná, akit kérdeznek: ennyire tellett, idáig tartott, ez a vég­összeg. Mondhatnám, mondhatnád, mondhatná. Mondhat bárki bár­mit, de ki számoltat el kit és milyen alapon? Hát nem önmagának tartozik az ember legeslegelsősorban bármiféle zárszámadással? Sokasodó beteljesületlenségeink lajstromozásakor enyhítő körül­ményekként invokálhatnánk szűkülő lehetőségeket, fogyó energiá­kat, záruló tereket, rövidülő nappalokat, vénülő sejteket, fogban szaporodó idegen anyagokat meg minden egyebet, amitől a hajnal­­kurjantás merszét bénítja a mord illendőség. Egynyári szerelmeinktől, munkás hurráinktól, versengős sikere­inktől, tavaszos nekibuzdulásainktól, titkos kis gyönyöreinktől megfosztva minek prolongálni a monotóniát, pátyolgatni a sorva­dást, klimpírozni egy lehangolódott zongorán? Ki lelkéből már nem tud felcibálni senkit és semmit, s magát osztani darab kenyérként éhezőknek szégyell, ki (szív)kamrája polcán helyet szorítani valami haszontalan csecsebecsének nem képes, s kitől az ingyen jó szó el nem várható, azt rosszkedvünk tele eméssze el! Kész a leltár. Csukódik az ajtó. Kattan a zár, retten a retesz, tá­volodó léptekre telepszik rá a csönd. Ezüst sötétség némasága hol­dat lakatot a világra. Elpihen a moccanás. Bársony nesz inog. Máma már nem hasad tovább. Kimerevedik az utolsó képkocka. Itt ülök csillámló sziklafalon, térdig szürkületben. Inteném: holnap is nap lesz. Kiáltanám. De kinek? Már mindenki háttal áll. Fut az alagút felé, amely talán a fényre vezet. Mint alvadt vérdarabok hullnak a semmibe ezek a szavak.

Next