Erdélyi Napló, 1999. szeptember-október (9. évfolyam, 36-43. szám)

1999-09-07 / 36. szám

1999. szeptember 7. farkasvakság ORDASOK, HA KOPOGTATNAK Tubalchain, az őskovács két kelyhet készített. Elsőként a Föld­nek Kelyhét - ebből Itta Noé a Föld borát, s akié ez a kehely, az előtt a Föld kitárja mellét, mint egy édes­anya. Másodjára az Égnek Kelyhét formálta meg Tubalchain - abból itta a tizenkettő az utolsó vacsorán az Eleven Vér borát. Grálnak hív­ják ezt a kelyhet, melyet az Ég Lo­vagjainak rendje őriz, a rejtekhely­hez vezető utak és a megmagyaráz­hatatlan szertartások tudói, vá­lasztott harcosok egytől egyig... Előttem van a T. Olvasó gya­nakvó arca. Miféle sejtelmeskedés, minő ködös, kelta fantazmagória ez? Azonnal rátérek. Azokat szólí­tom meg ily módon, akik itt váltak tagjaivá a zöld lovagok rendjének, amely eltökéltebb a templomosok­nál, s titokzatosabb a rózsakeresz­teseknél. Ám ami a legkülönösebb bennük: átszövik a földi világ éle­tét, s mindenütt jelen vannak. Ez a rend azt a kelyhet őrzi, amely Tubalchain mindkét alkotá­sának jellemzőivel bír. Az ő (a mi) kelyhük: a Föld, amely ragyogó arccal alszik a déli napban, a győ­zelmes zölden előtörő millió fa és virág, a tenger és az égbolt - ahol élnünk adatott. S miután ez a ke­hely, amelyből az Élet Borát kel­lene kortyolnunk, hogy életben maradhassunk, világméretekben veszélybe került, elérkeztünk oda, ez így nem mehet tovább! Emlékezzetek rá, micsoda csa­tákon vagyunk túl, míg idáig elju­tottunk, a magyar természetvéde­lem előkelő nemzetközi rangsorolá­sáig, a törvény megalkotásáig, a ki­lenc pompás nemzeti parkig, a nagy védernyő kifeszítéséig, az ál­lami tulajdonba vett területek ki­­terjesztéséig, a világszintű fiatal szakembergárda hadrendbe állítá­sáig. (De ez utóbbit minek is emlí­tem, hisz rólatok, hozzátok beszé­lek!) Hány hosszú évre volt szükség, mennyi rossz átöröklést, tisztáta­­lanságot, tehetetlenséget, mekkora „egyeztetésdzsungelt", aktuálpoliti­­kai bűnt, csőlátást, nekivadult ad­minisztrációt és önző póztelőféltést kellett legyűrnünk, hogy elfoglal­juk ezeket a hídfőállásokat?! És most, testvéreim, új veszé­lyek körvonalazódnak! Vigyázza­tok! Töltsön el benneteket egészsé­ges gyanakvás, mikor valaki(k) ta­pintatosan, fű alatt, de felettébb céltudatosan nyomozni kezdenek utánatok, vagy jól fésűlen, nem­zeti gondolattól átfűtött szólamok­ban grandiózus elképzeléseket vá­zolnak fel, melyben nektek a fedező pajzs és az aktív szellemiség szere­pét szánják. Ám magukról alig árulnak el valamit. Annyit enged­nek sejtetni, hogy ők „valahol ott fenn" lesznek majd. És még annyit, hogy az anyagiak terén a kassza többnyire az ő kezükben lesz. És azonnal teljes odaadást, lelkese­dést várnak el. Ne lankadjon az éberségetek, amikor az általatok alaposan is­mert világritka tájegységről kezde­nek el érdeklődni úgy, mint akiket a védelem ott tapasztalható ellent­mondásai, érdekegyeztetési fe­szültséget mély aggodalommal töl­tenek el, és ezért haladéktalanul be akarnak szállni a jó­­oldalon, csakis a jó oldalon! Csak hát... ehhez u­­gye nekik is tudniuk kéne mindazt, amit ti tudtok ezen „kincses szige­tekről". Úgyhogy mindezt tálaljátok ki nekik, hisz annyira feszíti őket az akcióvágy! Nem tudni, miért, ezek az urak (és hölgyek) azt gondolják, hogy az a szellem, az a teljes odaadás, ami minket eltölt a natúra védelmében, és ami számunkra inkább hát­rányt, mint előnyöket jelent - ez valahol a gyengeelméjűséggel azo­nos. Hülyére vesznek minket. Jön­nek és kopogtatnak, mint a nép­mesében az ordas, és úgy vélik, nem is sejtjük, hogy a benyoma­­kodó tappancsok mögött ott van­nak a kíméletlen tépőfogak és a tel­hetetlen kendő. Nagyon vigyázzatok! Soha ne fe­ledjétek amaz „háborús” évek alatt kiérlelt filozófiánkat, amelynek lé­nyege ennyi: a fákon sosem nőnek felesleges rügyek; a vizeknek nin­csenek elhanyagolható öbleik; az állatok nem rendelkeznek hangu­latfestő végtagokkal; demagóg dombokról és megalkuvó mezőkről sincs tudomásunk. Ami minket körülvesz, és aminek épsége nélkül mi is torzulunk, és pusztulunk, maga a megkerülhetetlen, leha­­zudhatatlan valóság! És semmiféle alku tárgyát nem képezheti! Baráti Szabolcs M­ikor író lettem, elhatároztam, hogy­ az emberek sorsán vál­toztatni fogok. Mindössze a következő kis történet sikerét értem el idáig - ebben is a Nyugaté a tő érdem. A postás meghozta a Zsíros kenyér és alma című novellám kor­rektúráját. Behúzódtam vele a konyhába, ahol az anyám főzött. El akartam neki olvasni, merthogy ebben a novellában is egy igen spó­rolós asszonyról volt szó. S mivel az én anyám is az, kivártam szépen, míg fölöntötte a rántást s ide-oda lökdöste a fazekakat... akkor aztán azt mondtam: - No, anyám, ülj le, semmi se futhat már ki, semmi se sülhet oda... és hallgass rám, kedves. Ekkor jött be hozzánk egy ügynök ismerősünk: szappan-, pi­pere-, illatszer-holmikban utazott és olcsó zsilettpengét hozott ne­. - No­­ mondom —, üljön le maga is, hadd folytassam, ha már belekezdtem az olvasásba. Folyt a számról a szó, anyámnak kezdett tetszeni a dolog, az ügynök is mosolygott, s mikor odaérek, hogy az a szerencsétlen mo­sónő, aki novellám főszerepét viszi, három darab Hattyú-szappant dörgölt már el, s az az öreg nagysága, aki a másik főszereplője ennek az írásnak, majd megpukkad ezen... az ügynök megfogja a karo­mat... Gelléri úr, Gelléri úr, én magának örökre hálás leszek... há­rom gyermekem van, és elsejére fölmondták nékem... s ha maga megtenné, hogy Hattyú-szappan helyett a mi gyárunk szappanát, a Liliomot írná be... a főnököm, amilyen parvenü, még talán vissza­vonná a fölmondásomat. Nem ment bennem simán a dolog. Reklám - gondoltam -, nem íróhoz illő eset... - de aztán: én azért semmit se kapok, ellenben há­rom gyerek apját hátha vissza tudom tartani az állásában. GELLÉRI ANDOR ENDRE (1906-1945) Állást szerző novellám '' 1 - - '­■ ' j s»l ' ' * . No, húzok egy vonást a puha ceruzámmal, s oldalt odafirkantom a korrektúrát, hogy szép habos Liliom-szappannal mosott a vén Ba­­csákné. S mindjárt elmegyek a szorongó ügynökkel egész a posta­ládáig, hadd lássa: már indul is a nyomdába azon mód. Akkor vagy két hétig házitanítóskodtam egy fiúnevelőben, s így csak az anyámmal közölte az ügynök: meg van mentve az állása, mert a főnöke azt mondja, aki a Nyugat íróját ilyesmire­ rá bírta venni... az ügyes ember, s nem tehet arról, hogy a kereskedők nem vásárol­nak. A viszonyokban van a baj. Én örültem neki... aztán nemsokára megint csak állás nélkül, a szobában ültem s olvastam. Hát kopognak: sugárzó, kihízott képpel belő az ügynök, alapos egy csomag a hóna alatt. - Gelléri úr - mondja -, én a cégvezetőnek elmeséltem az egészet. S a cégvezető úr azt mondta: annak a Művész úrnak okvetlen meg kell ismerni a mi gyártmányainkat. Amiért is ezt a kis csomagot hoztam. Örülni fog ennek a kedves mamája. Rettentően felfújtam magam. — Kedves uram — mondtam­­, vigye a szappanját egyenest vissza a cégvezetőnek, és mondja meg neki, hogy én nem a cégnek csinál­tam ezt, se nem azért, mert a Liliom-szappan valóban jó, hanem mert ezzel egy emberen, mármint magán akartam segíteni. Szegény feje, kihátrált tőlem mint a rák, s vörös volt a zavartól. Egy hét múlva, reggel van, mosdok... nincs szappan. - Kérek szappant - mondom az anyámnak, s ő ad egyet. Igen jó szaga van - gondolom -, de jófajta szappan ez... - megnézem, miféle nevű, hát Liliom-szappan. - Te, anya, én megmondtam annak az ügynök­nek... és te nem gondolsz arra... De erre fölszalad a kedves keze a derekára, s a sarkára áll: - Hát nekem még ennyi hasznom se legyen abból, hogy a fiam a Nyugat írója, hát nekem még ennyi hasznom se legyen az egész irodal­mából... - s már mutatja nékem a rengeteg ajándékszappant, s mondja: - Ha nem tetszik, adjál pénzt másikra. - Pénzem nincs - mondtam elkeseredve, s ezzel záródik ez az élethű epizód. De én hozzáfűzöm azt, és bízom abban, hogy nemcsak ilyen édes-keserű módon, szappannevek cseréjével, hanem az írás su­­gallatos fenségével még sikerülni fog egyszer másképp is változ­tatnom sok hozzám hű, nékem kedves szegény ember életén. Felvételi A Kolozsvári Református Diakonissza­képző felvételi versenyvizsgát hirdet általá­nos asszisztens (25 hely) és laboratóriumi asszisztens (25 hely) szakokra az Oktatásügyi Minisztérium 4220-as számú rendelete alapján. Beiratkozni 1999. szeptember 15-18. között lehet az iskola titkársá­gán naponta 8-12 óra között. Cím: Str. Ponorului nr. 1., 3400, Cluj Napoca. Tel.: 064/14-14-56, fax: 064/41-44-28. 3 HETI NAPLÓ Cédulások Nem megy ki a fejemből, ami a múltkorában megütötte a füle­met: a Háborús Veteránok Országos Szövetsége kérte a Közleke­dési Minisztérium illetékeseit, hogy 2000-ben biztosítsanak más­fél millió első és ugyanannyi másodosztályú ingyen vasúti jegyet a kiérdemesültek számára. És ez csak afféle bonusz lenne, mert egy új kormányhatározat szerint a romániai gazdasági csődöt me­nedzselő - pontosabban menedzselni képtelen - kabinet nagy­vonalúan 150-300 ezer lej közötti plusz összeggel segíti minda­zokat a háborús veteránokat, akik havi 500 ezer lejnél alacso­nyabb jövedelemmel rendelkeznek. Ráadásul több mint ötmillió autóbuszjegyet is kiosztanak köztük, 5500-an pedig ingyen hajó­jegyet is kapnak. Toronyórát láncostul még nem, de már a bu­karesti metrón minden háborús veterán, hadirokkant és háborús özvegy ingyen utazhat. Isten bizony, nem sajnálom tőlük, megküzdöttek, megszen­vedtek a hazáért (valamelyikért), szerencsétlen sorsúak a legtöb­ben. De mégis hányan lehetnek? A fenti számok hallatán akár százezres, milliós veteránhadakról lehet szó, ami mégiscsak fur­csán hat így jó fél évszázad távlatából, pedig hát eme fertálya Eu­rópának igazán nem számított a második világégés tűzfészkének. Úgy látszik, a hosszú élet titka: a háború. Nem szeretnék senkit megbántani. De nekem itt bűzlik va­lami. Egyik-másik önérzetes veteránegyesületi szószólónak is megmoccant tokjában a rozsdás szuronya, mondván: olyanok is kapnak kedvezményeket, akiknek puska sem volt a kezükben. Akik életükben nem szagoltak lőport. Egyenruha se volt rajtuk soha. És ez jellemző az egész mai Romániára. Ebben a jó húszmilliós országban jószerivel mindenki hátrányos helyzetű, de sok millió ember halmozottan az. Papíron. Törvényben biztosított kedvez­ményeket élvez eme halmozottan hátrányos helyzetében. Papírja van ugyanis arról, hogy ő fogyatékos, rokkant, béna, évtizedek óta halálos beteg, munkaképtelen, árva, félárva, félkegyelmű, új­szíves, talált gyermek, sziámi iker stb. Még ennél is díszesebb papírja van százezernyinek arról, hogy ő nemzeti hős, volt po­litikai fogoly, ‘89-es forradalmár, olimpiai bajnok, örökös szená­tor, exállamelnök, és egyáltalán: a világörökség része. Seregnyien vannak, akikről azt sem lehet kideríteni, hogy mi­lyen megfontolásból, de semmiféle adót nem fizetnek, szociális segélyre jogosultak és a legkülönfélébb állami kedvezményekben részesülnek. Másoknak egyszerűen csak krónikus munkaundoruk van, őket el kell tartaniuk azoknak, akiknek ebben a kórban nincs szerencséjük szenvedni. Egy velejéig romlott, züllött, korrupt társadalomban - ahol a dörzsöltség a legfőbb emberi kvalitás - fölösleges elvárni a szé­gyentelenektől, hogy fölülkerekedjen bennük a szégyenérzet.

Next