Erdélyi Szemle, 1920 (6. évfolyam, 1-48. szám)

1920-08-29 / 34. szám

Erdélyi Szemle Borzasztó maguknak egy becsületes vésőjük nincsen (Meglátja Réthyt megemeli a kalapját) Jó estét kívánok. Réthy. (végig méri szemeivel) Jó estét . . . (Ki­megy Jánossal, aki mindjárt vissza­jön). Zöldszemű­. Hova tette az én vésőmet? A ma­gukéval semmire se megy az ember. János (az asztal egyik fiókjában keresi a vésőt.) Zöldszemű­: Az úrról nem jött valami hír ? Jánosi Nem., Zöldszemű. (Átveszi Jánostól a vésőt). Félek rajta, hogy az úr egy kerekét elhullatta... Tudja mit, János, ha az úr ma este se jön meg, utána megyünk s vala­honnan hazahozzuk. Ezalatt az ajtó halkan kinyil­ik és Vájná belép. János és Zöldszemü hirtelen megfordul. Vájná titokzatosan mosolyog rájuk. Ruhája csata­kokban lóg le róla és tele van piszokkal. Vájná: Jól nézek ki, mi?... Hogy vagytok? (Elégedetten végig néz Zöldszemün). Milyen más em­ber vagy ebbe a ruhába)! . .. János hozz nekem is egy ruhát! János kimegy és pár pillanat múlva visszajön a ruhával. Ez alatt Vajna és Zöldszemű nem szól sem­mit, csak elégedetten nézik egymást. Vajna öltözni kezd , János segít neki. Zöldszemű nézi. Vajna : (amíg öltözködik) Már jó negyedórája itt vagyok ház előtt. .. Épen akkor gyúltak ki a lámpák Bámulatosan szép ennek a villának a homlokzata. Ed­dig sohasem fi­gyeltem... Jobb és bal felől a két er­kély úgy néz ki, mintha belekönyökölt volna a kék levegőbe ... A párkányról olyan s­zépen hajolnak le a pelárgóniák, mint valami vörös rajtok... (Jánosra néz) Te, tudod, hogy az a kertész érti a dolgát? El­néztem a gruppokat is a ház előtt, az egész villaso­ron nem láttam olyat ... (A nadrágját húzza) Mégis jó ha az embernek ilyen szép háza van mi ?! . .. János­. Meghiszem azt. Zöldszemű­. Hát hogy az Isten csudájába ne volna jó?!... Jó, hogy észrevetted. Vájná : Milyen furcsa hangon mondtad ... (Kész az öltözködéssel, végigsimít a kabátján.) Most már hozz valamit enni, János... (Zöldszemühöz) Te se vacso­ráztál, ugye ? Zöldszemű­. Nem. Vájná­. Hát hozz vacsorát nekünk, János! János : Igenis. Vájná. És bort. Egy üveg tokajit. János kimegy. Vájná és Zöldszemű leül az asztal két végére. Kis szünet. Vájná­. Mond, mennyi időt töltöttél a „Vörös le­gyeződben ? Zöldszemű­. Csak nem találtál bele abba a piszokba? Vajna: Tegnap reggel óta ott voltam... Mennyi időt töltöttél el benne? Zöldszemű­: Három évet. Vajna­ (csodálkozva) Három évet?!... Zöldszemű: Három évet. Vajna: Kibírtad? Zöldszemű: Dehogy bírtam. Látod, hogy nem élet. Vajna: Én egy napig alig bírtam. Zöldszemű: Igen, mert volt hova jöjj. Ide, a há­zadba ... Neked csak kirándulás volt. .. Öregem, az ember sokkal többet kibír, mint gondolja ... János vacsorát és bort hoz. Enni kezdenek. János kimegy. Vajna: Milyen nagy gazember, az a cihes, aki egyszer a kocsmájába lép, meg van csalva. Zöldszemű (kacagva vállat von): S aki oda belép, az is gazember. Vojna. (ránéz, elmosolyodik): Úgy beszélsz, mintha sohse jártál volna ott. Zöldszemű: Nincs egy kerek ember az egész bandában. Vájna: Kerek ember. Hol találsz kerek embert? De azért látod... ott van Görbeorrú, leültem vele kártyázni s a legkorrektebbül... Zöldszemű (a kacagástól majdnem megfullad). Vájná : Mit nevetsz?!... Zöldszemű: Kártyáztál Görbeorrúval?!... S Róka gibicelt neked?! Te, tudod, hogy ez a két ember abból él, hogy az ilyen zöldektől, amilyen te vagy, elnyerik a pénzét. Róka mindig gibicel az ellenfélnek és be­­grimaszkolja a kártyáját. Vájna: Tévedsz. Én nyertem. Zödszemű (A meglepetéstől torkán akad a falat): És nem verekedtek össze?!... Vájna: Te ördöngös vagy. De igen. Görbeorrú játék közben lecsapta a kártyáját és nekiment Rókának. Zöldszemű: Hát látod, öregem, az volt a szeren­cséd, hogy Róka valamiért megharagudott Görbeorrúra és avval állt bosszút, hogy hamisan jelezte a kártyád. Csinálták ők még ezt . . . Vájná (kedvetlenül): Nem is gondoltam volna Görbeorrúról. Elvégezték az evést. Koccintanak és isznak. Vájná (leteszi a poharát): Undorító egy hely. Zöldszemü: Piszok fészek. Kis szünet. Vájna: Hanem nagy svihák lehettél te is közöttük. Tóni és Hosszú sokat meséltek a gazemberségeidről... Zöldszemű (Mosolyog): A két hólyag. Nem volt bátorságuk még a környékére se menni, ahol mi valami rumlit rendeztünk, de aztán úgy elmesélték az új pasa­soknak, hogy a hátunk borsózott tőle, vagy a hasunkat fogtuk a kacagástól. Vájná (kiábrándultan): S ezek csak hazudtak! ?... Zöldszemű: Hazudtak. Vájná: Undorító egy fészek. Isznak. Hosszú halig fáj. Zöldszemü: Piszok hely... Kificamodott ember az egész banda, de azért... Tudod?! Ha egy angyal egyszer jó kedvében kiemelné őket a cihes „Vörös legyeződéből a tisztaságra, olyan rendes emberek len­­nének, mint a pinty. Vájná (rövid hallgatás után): Próbáljuk meg ... Zöldszemű (Hirtelenül): Ha mi angyalok volnánk. Hosszú hallgatás. Elgondolkoznak mind a ketten. Zöldszemü ráhajtja fejét a karjára az asztalon. Vájná (szintén lehajtja a fejét az asztal másik vé­gén, Hosszú hallgatás után): Te, tudod mit?! ... Nagy­szerű ötletem támadt... Berendezünk egy nagy lakatos­műhelyt ... Zöldszemü horkol. Vájná (felkapja a fejét, ránéz): Alszik... Visszahajtja a fejét a karjára. Sokáig elgondolkozva néz, aztán lecsukódnak a szemei s ő is horkolni kezd. (Vége.) G. Kovács László.

Next