Erdővidéki Hirlap, 1935 (11. évfolyam, 1-45. szám)

1935-01-06 / 1. szám

tiJEVRE.J r' • a székelység, melynek részére a pá­risi egyezmény kulturális autonómiát biztosított, immár az impériumváltozás tizenhetedik évébe lépett. Az a­ bánásmód, melyben kulturális téren a mindenkori kormányok által részesült, semmiféleképen sem kong­ruens azzal az elvvel, amit kulturális autonómiának lehet nevezni. Sőt ! A kulturzóna létesítésével és az állami iskolák építtetésének erőszakolásával épen ellenkezője történik annak, amit várhattunk volna a mindenkori kor­mányzattól. Kettőzött sérelem ez a további tény, hogy a székelyföldi iskolák teletömet­­tek magyarul nem tudó tanítókkal, akik dupla fizetéssel a gyerekeinket se magyarul, se románul, se í­r.i, se ol­vasni nem tudják megtanítani. Ne is beszéljünk az egyéb elemi ismeretek elsajátításának lehetetlenségéről. Ez a simpla tényállás, amit senki le se ta­gadhat. A kulturzóna létesítése a székely­földön és a határszéli magyarok lakta vidékeken azt a bevallott célt szol­gálja, hogy az elmagyarosodott és el­­székelyesedett románságot visszavigyék anyanyelvükhöz. Ez a célkitűzés segéd­eszközöket nyer a névelemzés sokszor erőszakos módszerein felül abban is, hogy vallási térítések is történnek olyanoknál is megkísérelvén ezt, akik több évtizedes, sőt évszázados múlttal bíró családjukban mindig azt a vallást követték, melytől most eltéríteni szán­déznak a kulturzónás terület hatalmi exponensei, nem mulasztván el ese­tenként a közigazgatási szelíd és „más“ nyomás minden lehető eszközeit sem felhasználni. Legutóbb már a felekezeti magyar tannyelvű oktatás tanerői és a még elvétve megmaradt állami magyar ta­nítók ellen indult ostrom és a nyelv­vizsgák révén oly nagy pusztítása kö­vetkezett be a tanerők számának, a­kik magyar nyelven voltak és pillanat­nyilag meg vannak hivatva gyermekein­ket tanítani, hogy kétségessé vált min­den lehetőség, hogy velünk született kul­túránkat abban a terjedelemben tudjuk fentartani, melyben jogunk van nemcsak emberileg, hanem a békeszerződések szellemében is, nem is beszélve a szé­kelység részére biztosított azon további jogról, melyet a szászokkal együtt a kulturális autonómia nevével éhezhetünk ki és amely azt jelentené valójában, hogy az állam pénzén, de saját kultu­rális szervezetünk útján folytassuk úgy az elemi, mint a közép és felső isko­lában anyanyelvünkön az oktatást és az iskolákon túli mindeneket magában foglaló kulturális tevékenységet az ál­­lamh­atalom legfőbb ellenőrzési joga és az állam törvényeinek tiszteletben tar­tása mellett. Egész természetesen arról is gondoskodva, hogy az iskolában oly mértékben tanítassék az állam nyelve, hogy azt minden tanuló elsajátíthassa legalább is a középiskolák négy alsó osztályának elvégzése kapcsán, de már esetleg az elemi oktatás hat osztályának elvégzésével is, ha arra egyáltalán van képessége. Nem késhetik már semmilyen illeté­kes faktor részéről annak belátása, hogy a székely kulturális autonómia megvalósítása további halasztást nem tűrhet se az egyházak, se az állam­hatalom részéről. Mindennek azonban a megvalósításá­hoz erő és összetartás, nemkülönben kölcsönös megértés is kell. Amíg kül­politikai események ürügye alatt egy­felől nem merjük előhozni e jogos kívánságunk pontos tervezetét, másfelől­­ a többségi nép politikai vezetői is a politikai atmosféra kedvezőtlen voltát hangsúlyozva, hessegetik el ily irányú politikai akarásunkat, addig csak a mostani elnyomottságunk érzetével él­térve és elmerülés előtt állva a terhes iskolafenta­rtó költségek miatt anyagilag is, csak a sopánkodás, marad további foghúzásunk. Tizenhat súlyos esztendő viharai és csendes, de a pártunkat mosó politikai és kulturális tevékenységek kevesbbítik állandóan erőinket.. Akadnak ma is, akik a magyar párt vezetőségét okol­ják minden sikertelenségért. Nem akar­ják­ belátni, hogy­ elsősorban a saját összetartásunk hiánya bátorítja fel a túlzó román vezetőket s főleg a ro­mán nemzethez tartozó­­ sovinistákat, hogy csak tovább nyomjanak és érez­tessék velünk Isten tudja hányadrangu állampolgárságunkat, sokszor éppen legközvetlenebbül fellettünk álló­ egyé­nek útján. Térjenek meg az egyéni érvénye­süléseket mindennél előbb helyezők. Csatlatkozzanak szoros falanxba a ma­gyarság vezetőivel még akkor is, ha eddigi sorsunk a magyarság részéről a bizalmatlanság volt is velük szemben. Mert mindenkire szükségünk van. Nincs senki, akit nélkülözhetne a magyarság egyetemes érdekének szolgálata. Ha van harcolni való magunk között, azt végezzük el belül. De az új esztendő hozza meg nekünk mindnyájunk egy­­befogását. Talán akkor eredményesebb lesz küzdelmünk. Ez legyen az újév első cselekedete velünk. Dr. Molnár Dénes: Magyarország és az utódállamok közeledése. Érdekes hírek jelentek meg a múlt hét végén a francia lapokban. Nem ke­vesebbről van szó, mint arról, hogy külön egyezményt fognak egymással kötni Olaszország, Jugoszlávia, Cseh­szlovákia és Magyarország, biztosítva egymás függetlenségét s kötelezettsé­get vállalva arra is, hogy egymás bel­­­ügyeibe nem avatkoznak és egymást meg nem támadják. A határok kérdéséről nem szól a krónika. Mindenesetre érdekes már maga a hír is, amely a háború óta először ítéli lehetségesnek, hogy Ma­gyarország az utódállamokkal politikai szövetséget kössön. Magától értetődő, hogy egy ilyen egyezmény aláírása lé­nyegesen megkönnyítené az általános európai helyzetet. Fizessük be az adókat. A pénzügymi­niszter szigorú utasításokat adott az adóbehajtó közegeknek, amely utasí­tásában azt mondja, hogy azokat az adókat, amelyeket a végrehajtó köze­gek az év végéig be nem hajtanak, a mulasztó közegek terhére írják elő megfizetés végett. Senki se csodálkoz­zék azon, ha a behajtó közegek szigo­rúak és mindent elkövetnek az adók behajtása érdekében, mert hiszen a sa­ját bőrükről van szó. C* •­­' Ő ' Baraolt, 1935. január 6. oz­.i as K’anonivatal baraok­, Égető Árpád könyv­­­nyomdája. Minden a szerkesztőséget és kiadóhivatalt érdeklő küldemények ide cimzendők. — Kéziratokat nem adunk vissza

Next