Ergonómia, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám

DR. PUPOS LÁSZLÓ A vezetéstudomány tudományelméleti problémái­ ­. Az európai tudományelmélet újabban megint egyre többet foglalkozik a „tudomány” fogalmával, illetve azzal a kér­déssel, hogy egyáltalán vannak-e a tudományosságnak ál­talánosan alkalmazható normái. A tudományosság kérdé­sét felvethetjük egy kialakulófélben lévő új tudományág, a vezetéstudomány kapcsán is. Mielőtt megpróbálnánk erre választ adni, tisztáznunk kell néhány fogalmat. A legtágabb értelemben vett vezetést úgy definiálhatjuk, mint társas befolyásolási folyamatot. Ha elfogadjuk ezt a posztulátumot, akkor a vezetéssel foglalkozó diszciplína — a vezetéstudomány — a humán tudományok körébe sorolható. A humán tudományok századunkban alapvetően két különböző útra léptek. Az úgynevezett pozitivista felfogás szerint a tudományos­ságot csak az egzakt, természettudományos módszerek al­kalmazása biztosíthatja a humán tudományok területén is. Ez a szemléletmód az okság s a törvény alapvető fontossá­gát hangsúlyozta, ami egy sajátos „szcientikus”, „tudomá­nyos” módszertant eredményezett. Az úgynevezett szellemtudományi, illetve újabban a szemiotikai (általános jeltani) felfogás azt emeli ki, hogy a humán tudományok tárgya nem egyszerűen perceptív (érzékelhető, reális), hanem szignitív létező, vagyis jelentés és érték tapad hozzá, mellyel az értelmező tudat látja el, s amely csak ennek számára áll fenn. Ebből a szemlélet­­módból egyenesen következik az úgynevezett megértés, a hermeneutika, illetve az „üzenetek dekódolásának” mód­szertana. Az emberi tevékenységeket nemcsak a tárgyuk és mód­szerük jellemzi, hanem ugyanakkor a céljuk is. A tudo­mány célja egész általánosan a megismerés. Ez a cél bizo­nyos fokig meghatározza az alkalmazott módszerekkel és eszközökkel szemben támasztott logikai és ismeretelméleti követelményeket. A vezetéstudomány esetében nem eléggé egyértelmű a cél, illetve a célok egymáshoz való viszonya. Az ezzel kap­csolatos problémák közül most csak egyet említünk, mely talán mind közt a legfontosabb: a vezetéstudomány meg­ismerési és felvilágosító-pedagógiai céljának, funkciójának viszonyát. A vezetéstudományi szaknyelvvel kapcsolato­san — amennyiben egyáltalán beszélhetünk már ilyenről — gyakran elhangzik az a kritika, hogy elvontsága miatt ne­hezen érthető. Ugyanakkor azonban a vezetéstudomány előtt is az egyre megalapozottabb, egyre mélyebb és sok­oldalúbb megismerés követelménye áll, melynek kielégíté­séhez nélkülözhetetlen eszköz a logikailag-módszertanilag korrekt fogalomalkotás. A vezetéstudománynál különbséget kell tennünk a tudo­mány taníthatósága és oktatása, illetve tárgyának tanítha­tósága és oktatása között. Felfogásunk szerint a vezetés­­tudomány oktatásának két alapvetően fontos területe van: a vezetéselmélet és a vezetésmódszertan. Ezeket azonban didaktikailag össze kellene kapcsolni egymással. A vezetési helyzeteknek való megfelelés — a vezetői kompetencia — fejlesztéséhez elvileg nem szükséges a szo­rosan vett tudomány oktatása, az mégis — kimondva vagy kimondatlanul — egyre nagyobb szerephez jut a képzés során. Az olyan vezetőképzés és -továbbképzés ugyanis, mely csupán a vezetői kompetencia fokozására irányul, ellentmond a tudat természetes fejlődésének. Ez természe­tesen nem jelenti azt, hogy az oktatás alanyainak kutatókká kell válniuk, mint ahogy azt sem, hogy az eredményes ve­zetői gyakorlatban közvetlen konstitutív szerepe lenne a tudományos fogalmi ismeretnek. Az oktatás mindig a mindenkori „közérthetőségi” szint­nél valamivel magasabb fokon közvetítette az új ismerete­ket, természetesen megfelelő pedagógiai-didaktikai átté­telekkel. A vezetéstudomány megismerési funkciója vi­szont éppen ellenkezőleg, szükségessé tenné a tudományo­san képzett fogalmak és a szaknyelv kialakítását, haszná­latát. Tudományos kutatás — mint lényegénél fogva közös­ségi tevékenység — csak közös támpontok alapján és közös kommunikációs eszközök segítségével végezhető. Napjaink jogos kutatói törekvése az interdiszciplinari­­tás. Ennek azonban komoly veszélyei vannak — a dilet­tantizmus, illetve az áltudományosság —, amik öncélú ter­minológiaalkotásban szoktak testet ölteni. Másfelől viszont — épp az új tudományos felismerések következménye­képpen — a vezetéstudomány saját szaknyelvének kialakí­tása nyilvánvalóan sürgető feladat. Egyébként a helyes fo­galomalkotásnak és a következetes fogalomhasználatnak elsősorban didaktikai szempontból lenne jelentősége, ezek ugyanis a közérthetőség nélkülözhetetlen feltételei. A vezetéstudomány legsürgetőbb feladata, hogy ponto­san meghatározza tárgyát, és kidolgozza logikailag kifogás­talan, valamennyi e területen dolgozó kutató által elfoga­dott fogalomrendszerét. Nem szabad azonban megfeled­keznünk arról, hogy a fogalomalkotás végső soron eleve elfogadott értékrendszerek függvénye. Ennek ellenére nem szükségszerű az egymást részben vagy teljesen kizáró érték­­rendszerek dogmatizmusa, lehetséges az értékrendszerek megvitatása és egymáshoz való közelítése. II. Napjaink tudományelméleti kutatása arra törekszik, hogy egy tágan értelmezett tudományfogalomban megszüntesse — különbözőségük elismerése mellett — a természettu­dományok és a humán tudományok ellentétét (E. Topitsch, 1965, A. Diemer, 1968). W. Dilthey (1957) azon tudományokat, „melyeknek tárgya a történelmi-társadalmi valóság...”, a „szellemtu­dományok” név alatt foglalta össze. Figyelemre méltónak tartja, hogy ennek a tudománycsoportnak — szemben a

Next