„Érted Vagyok”, 1995 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1995-02-01 / 1. szám

2 • 1995. február „1a­z& vagyok” Tanulmány Franz J. Hinkelammert - Norbert Amtz Minden ember számára biztosítani a túlélést Közbekiáltás a kairói Népesedési Konferencia alkalmából A kairói Világnépesedési Konferenci­ának szembe kell néznie azzal a kihí­vással, hogy javaslatait a lehetetlenség vitán felül álló elvéhez igazítsa: lehetet­len, hogy az ember táplálék nélkül élet­ben maradjon. Az első pillantásra lát­szólag elcsépelt elv jobban megvizsgál­va azonban a legrobbanékonyabbnak bi­zonyul, ha az ember Lima vagy Sao Paulo, Kalkutta vagy Nairobi nyomor­­negyedeiben körülnéz. Az elvet ott po­litikailag és gazdaságilag nyilvánvalóan naponta vitatják. Pozitívra fordítva azt — a maga politikai és gazdasági robba­­nékonyságában — a következő módon Az első és harmadik világ országai közötti kapcsolatok mélyrehatóan változ­tak meg. A változások ugyan a nyolc­vanas években következtek be, de jele­ikre már a megelőző évtizedekben mu­tattak rá, és döntően a szocializmusnak a Szovjetunióban és Kelet-Európa orszá­gaiban bekövetkezett összeomlása hatá­rozta meg azokat. Latin-Amerika fejlődésében a II. vi­lágháború után nem következett be vi­lágos bevágás. E fejlődést az ötvenes és hatvanas évek fejlődő gazdaságáról (im­portkiváltás, fejlődési ideológia) az ex­portgazdaságra (1982-től egyre inkább az adósságtörlesztő gazdaságra) történő átmenet határozza meg. Az ötvenes és hatvanas évek kapi­talizmusát Latin-Amerikában a nyu­gat-európai (Belgium, Svédország, Nyugat-Németország) mintájú jóléti állam eszméje ihleti. A fejlődést ipari haladásként értelmezik. Arra számí­tanak, hogy a gazdasági növekedés révén egyre több munkaerőt integrál­hatnak és következésképpen az atá­fogalmazhatnánk: lehetséges, sőt szük­séges olyan világszemléletre törekedni, amelyben minden egyes ember határo­zott keretek között biztosítani képes élet­­lehetőségét, s a keretek magukban fog­lalják a természet megőrzését. Az ilyen világ célkitűzése realista politikát jelent. Ezt a tételt és annak robbanékony vele­járóit szeretnénk kifejteni a következő cikkben. Elsőként a pillanatnyi világpi­aci helyzet elemzéséből indulunk ki, má­sodszor e helyzet ideológiai hátterét mu­tatjuk be, és befejezésül konkrétan meg­alapozzuk a szolidáris gazdaságra irá­nyuló követelésünket. A harmadik világban élő emberek „túlnépesedéssé” válnak A harmadik világ gazdasági struktúrái munkaerejüket a nyersanyagok termelé­séhez és exportjához szükséges alapon fejlesztették ki. Az első világ számára a harmadik csak nyersanyagraktárként volt szükséges, amit az ott adott munkaerő termelt ki. Ahol nem állt rendelkezésre megfelelő munkaerő, ott azt a rabszol­gakereskedelem segítségével erőszakkal teremtették elő. Az ipari országok fejlő­désének az alapját a harmadik világ nyersanyagexportja képezte. A harmadik világ nyersanyagtermelése a világpiac jelenlegi helyzetében irány­­zatszerűen veszít fontosságából. A „ter­mészet” több nyersanyagát „szintetikus” nyersanyagokkal pótolják. Ezért a „ter­mészetes” nyersanyagokat kitermelő munkaerő is veszít jelentőségéből. A har­madik világ bizonyosan jelenleg is még sok pótolhatatlan nyersanyagot bocsát rendelkezésre, de az ezek termeléséhez a helyszínen rendelkezésre álló munka­erő már nem játszik pótolhatatlan szere­pet. A világkereskedelem úgynevezett li­beralizálása az ipari országok számára lehetővé teszi a nyersanyagok saját esz­közökkel — például csúcstechnológiával — történő kitermelését. A „szabadkeres­kedelmi zónák” csupán más eszközei a gazdasági hatalom területi terjeszkedésé­­nek. Ezt a politikát olyan tyúkudvarhoz lehetne hasonlítani, ahol a tyúkok napi fogyaszthatását a róka szervezné magá­nak. Ez a harmadik világ átstrukturálásához vezet. Abból a világból, amelyben nyers­anyagot nyernek ki, a helyi munkaerő kizsákmányolásával olyan világ jön létre, ahol a lakosság fölöslegessé válik. Ha a helyzetet az első világ és annak gazda­sági igényei szerint szemléljük, akkor ma a harmadik világ lakossága — a 100 évvel ezelőtti helyzettől eltérően — fö­löslegesnek számít. Persze ez nem jelenti azt, hogy az első világ fejlődéséhez a harmadik világra már nincs szükség. To­vábbra is szükség van a harmadik világra, annak nyersanyagaira, tengereire, leve­gőjére, természetére, ha másért nem, hát mérgező hulladékok szemétládájaként. A latin-amerikai kontinensen — beleértve a karibi szigetvilágot is — a világ né­pességének 8 %-a él. Itt található a Föld mezőgazdaságilag művelt területeinek 23 %-a, a vízienergia készlet 19,5 %-a, az erdők 23 %-a, a trópusi faállomány 46 %-a. Fakitermelés terén a kontinens A harmadik és az első világ a jelenlegi világpiaci helyzetben csúny jövedelmeket is emelhetik. A po­litika azon igyekszik, hogy a jövedelme­ket elossza és új szociális törvények se­gítségével lehetővé tegye a szociális la­kásokhoz, oktatáshoz, egész­ségellátáshoz, nyugdíjhoz stb. való hoz­zájutást. Az importkiváltással végrehaj­tott iparosítási politika képezi ennek a szociálpolitikának az alapját, állami szer­vezeteket hoznak létre, például tervezési minisztériumokat, az energia-, acél- és építési szektor számára pénzeket bocsáj­­tanak rendelkezésre, hogy mozgásba hozzák az ilyen politikát. Ezek az egész kontinensen mozgásba hozzák az integ­rációs folyamatokat, azzal a szándékkal, hogy a külföldi tőkétől függetlenebbé tegyék magukat. A Chile, Peru, Ecuador, Kolumbia és Venezuela között 1968-ban megkötött Andok-paktum éppúgy ugyanezzel a céllal jött létre, mint a Kö­zös Közép-Amerikai Piac. Ezek az erőfeszítések azonban mind elpárolognak, amikor az iparosítási po­litika válságba kerül. Csak néhány okot említsünk meg itt vázlatosan.­­ A gazdasági növekedés nemcsak a munkaerőtől, hanem a termelékenységtől is függ. A hatvanas évek óta az ipari növekedés inkább a termelékenység növekedésére vezethető vissza, mintsem a többletmunkaerő alkalmazására. A bérek csökkennek.­­ A mezőgazdaság iparosítása következtében a termelési folyamatból sok munkaerőt bocsátanak el, a vidéki lakosság a nagyvárosokba vándorol. Az ottani ipar azonban képtelen integrálni ezt a munkaerőt. A nagyvárosok körül létrejönnek a nyomoröve­zetek.­­ Az iparosítás függ a csúcstechnológiától, vagyis a külföldi tőke közvetlen beruhá­zásaitól. A külföldi tőke importál ugyan ilyen technológiát, de nem járul hozzá az illető országok műszaki fejlesztéséhez. Nem tud kifejlődni a nemzeti — független — kapitalizmus.­­ Minél inkább beteríti a külföldi tőke a belső piacot, annál kevesebb devizára képesek szert tenni. A hagyományos exportgazdálkodás nem tud lépést tartani az ipar dinamikájával, ennek következtében inkább még devizahiány áll elő. Ennek követ­kezménye, hogy a külföldi adósságokat nem tudják törleszteni, mindenekelőtt azért, mert a külföldi tőke kivonja nyereségét az országból.

Next