„Érted Vagyok”, 1995 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1995-02-01 / 1. szám

Túlélést mindenkinek! gérted vagyok” 1995. február •­3 a 80-as évek elején világrekordot ért el: összterületének 2,21 %-án irtotta ki az erdőt, miközben Afrikában és Ázsiában csak fél-fél­­ esett a rablógazdálkodás áldozatául. Amire az első világnak már nincs szüksége, az a harmadik világ népessége. Ezt a megállapítást egy, a Worldwatch­ Institut által kiadott tanulmány azzal iga­zolja, hogy a világ gazdagai számára termelt hús előállítása megsemmisíti a szegények életének alapjait, így Egyip­tom termőterületének nagy részén, ahol korábban búzát, rizst, cirkot és kölest termeltek a lakosság számára, 25 éve takarmányt termelnek exportra.­ Az első világ tehát nem vonul vissza a harmadik világból, hanem inkább azt su­gallja, hogy ott fölösleges népességgel van dolgunk. A technika fejlődése, a modern kapitalizmus szerkezete már egyáltalán nem teszik lehetővé a világnépesség teljes kizsákmányolását. Ezért a népesség azon része, amelyet már nem lehet kizsákmá­nyolni, „túlnépesedéssé" válik, amelynek tulajdonképpen nem kellene léteznie, de hát mégiscsak itt van. Visszatérhet a ko­lerajárványok korszakába. Ezen kívül a „túlnépességet” egyre inkább veszélynek tekintik. Ezért beszélnek „népességrobba­násról”. A DIE ZEIT hetilapban volt ol­vasható: „Fölösleges dolog azt kérdezni, hány embert bír el a Föld. Inkább arra van szükség, hogy kemény rendszabályokkal megállítsák a népességrobbanást a Földön, mindenekelőtt a fejlődő országokban /.../. Már ma sincs minden ember számára ele­gendő ennivaló. Megszámlálhatatlan isko­la, munkahely, egészségügyi intézmény hi­ányzik. A víz és energia sem elegendő már mindenki számára. A Föld természeti erőforrásai csökkennek, a környezetet nap­ról napra egyre jobban lerombolják.”­ A szerzőnő hallgat az elszegényedés strukturális okairól és a felelősökről, hogy azt kimondatlanul a harmadik világ népeire hárítsa. Holott régóta ismernie kellene a valóságot, hogy ti. a világszerte helyrehozhatatlan károkat éppen az ipa­rilag fejlett országok okozzák, mert pa­zarló módon bánnak az erőforrásokkal. A felvilágosult ökotudat tendenciájának megfelelően alkalmasint ezt újra meg új­ra hallani és olvasni lehet. Mégis, ha arra kerül a sor, hogy megköveteljék a gya­korlati tennivalókat és az azonnali meg­térés szükségességét, akkor szinte kizá­rólag a harmadik világ „túlnépesedése” ellen hozandó sürgős rendszabályokról beszélnek. Ha a kemény szövegek még nem tették volna elég világossá, kitől indul ki az agresszió, akkor végül meg­teszik ezt azok a képek, amelyek az ösz­­szes veszélyt bemutatják. Nem egysze­rűen akárkik azok, akik elárasztják boly­gónkat, azok majdnem mindig „nem-fe­hérek”. Ebben az összefüggésben változik a tartalma annak a szónak is, amit az ember kizsákmányolásnak nevez. A kizsákmá­nyolás klasszikus jelentése — mint is­meretes — a rendelkezésre álló munka­erőre vonatkozik, akit beállítanak a ter­melésbe, és akitől, lgalább részben, ter­mékét kisajátítják. A marxista hagyo­mány fejlesztette ki a kizsákmányolásnak ezt a definícióját Európában a 19. század elején, vagyis egy olyan világban, amely csúcskonjunktúra idején lehetővé tette a teljes foglalkoztatottságot, és a munka­­nélküliséget csak a konjunktúraválságok alatt bekövetkező foglalkoztatottsági in­gadozás problémájaként ismerte. A mo­dern kapitalizmusban azonban a helyzet teljesen megváltozott. A harmadik világ népességének egyre nagyobb tömege nem tartozik már az ilyen értelemben „kizsákmányoltak” közé. Munkaerőként nem használhatók, és a jövőben sem fog­ják őket többé ilyenként felhasználni. Bár sok tekintetben Hans-Magnus En­­zensberger nemrégiben megjelent .Aus­sichten auf den Bürgerkrieg” (A polgár­­háború kilátásai) című könyve élénk el­lenzést váltott ki, mégis egyet lehet érteni a következő megállapításával: „New Yorkban éppúgy, mint Zairéban, a vi­lágvárosokban éppúgy, mint a szegény országokban, egyre több embert taszíta­nak ki végképp a gazdasági vérkeringés­ből, mert kizsákmányolásuk már nem fizetődik ki.”­ Minél több ember válik feleslegessé, annál inkább elveszti jelentőségét a ki­zsákmányolás klasszikus fogalma. Ezt fel lehet ismerni a munkásság teljesen meg­változott tudatán is. A munkás egyré ke­Ebben a helyzetben a harmadik világ országai elveszítik minden lehetőségüket arra, hogy fejlődéspolitikát valósítsanak meg. A fejlődéshez ma az egyetlen le­hetőséget a világpiaci részvétel jelenti, amely piac nem más, mint az, amit a centrum iparosodott országai irányíta­nak. Ez a piaci kapcsolat a legtöbb ország számára nyersanyag-szállításra korláto­zódik, amely mind jelentőségében, mind a piaci részesedésben csökkenő tenden­ciát mutat. Éppen ezért szélsőségesen ki­éleződik a konkurenciaharc a harmadik világ országai között. Az egyre nagyobb exportmennyiség mellett stagnál, sőt csökken a devizanyereség. Következete­sen végiggondolva a dolgot, a latin-ame­rikai, vagy akár a harmadik világhoz tar­tozó összes országok számára a fejődés­politika szinte lehetetlennek bizonyul a hagyományos termelési szerkezet bázi­sán. Ha lehetővé akarnák tenni a népes­ség javát szolgáló fejlődést, akkor ezt olyan gyors ipari növekedésre kellene véssé érzi kizsákmányoltnak magát, ahogy érzi kiváltságolt helyzetét a fölös­legessé váltakkal szemben. Bizony az ilyen világban „kizsákmányoltnak” lenni kiváltságnak számít. Egészen más lesz a viszonya a kizsákmányoláshoz is. Ez nyomon követhető az iparilag fejlett vi­lágban is, de a harmadik világot rendkí­vül keményen sújtja. Ezenfelül a kizsákmányolás és kizsák­­mányoltságtudat megváltozása azzal a következménnyel jár, hogy a fölös­legessé tett népességnek nincs hatalma. Aki fölöslegessé vált, annak nincs hatal­ma a tárgyaláshoz, nem képes sztrájkolni és sztrájkkal fenyegetni. A 19. század büszke jelmondatát: „Ha erős karom oda­nyúl, a kerék többet nem fordul!” a har­madik világ népessége nem kiálthatja, még ha az olajválság idején talán úgy látszott is. Az különleges helyzet volt, amelyben csak sajátosan meghatározott országok fejthettek ki nyomást, kivételes lehetőségek biztosítása érdekében. Még a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” fel­hívás is elvesztette jelentését. Ez olyan tudatot fejezett ki, amely tisztában volt tárgyalási hatalmával, ha egységre tudott jutni. A harmadik világ népeinek olyan csekély tárgyalási hatalmuk van, hogy még beleszólási lehetőséget sem tudnak kivívni maguknak, sőt még létükben is fenyegetettek. A modern kapitalizmus nem akar törődni a népek sorsával. Az uralkodó gazdasági rendszernek már nem kell azt a látszatot keltenie, amiért az ötvenes és hetvenes években még fára­dozott, tudniillik hogy emberarcú legyen. Ma már olyan kapitalizmusként mutat­kozhat be, amelynek nincs emberarca, építeni, amely a világméretekben kiala­kult munkamegosztásba integrálódnék. Minél nagyobb jelentőségre tesz szert azonban a környezeti problematika a gaz­dasági számításokban, annál rosszabbul jár a harmadik világ. Egyértelmű, hogy a harmadik világ gyümölcsöző fejlődé­séhez nem a fejlett országok útja vezet. A környezet összeomlana. Ugyanígy vi­lágos, hogy az első világ ésszerű fejlő­désének velejárója technológiai döntése­ik és termelési szerkezeteik olyan krité­rium szerinti átalakításának kötelezettsé­ge, amely az összemberiség számára biz­tosítja a túlélést. Mivel ehhez nincs meg a politikai és gazdasági készség, az első világ arra utazik, hogy saját környezetét a harmadik világ kárára tehermentesítse, és így a lehető leghosszabb ideig men­tesítse magát a károktól. Ez nem más, mint a kollektív pusztítás hősiessége. (A szerzők által használt „hősiesség" szó helyett „ rablógyilkosság ” lenne a helyes kifejezés. — A ford.) Akadályozzák a harmadik világ fejlődését 1991. július 15-i napilap szerint. C. Venzky, Die Folgen der Bevölkerungsexplosion, in: DIE ZEIT, 1991. május 10. H.-M. Enzensberger, Aussichten auf den Bürkerkrieg, Frankfurt/M. 1993, 42 o.

Next