„Érted Vagyok”, 1995 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1995-02-01 / 1. szám
Túlélést mindenkinek! gérted vagyok” 1995. február •3 a 80-as évek elején világrekordot ért el: összterületének 2,21 %-án irtotta ki az erdőt, miközben Afrikában és Ázsiában csak fél-fél esett a rablógazdálkodás áldozatául. Amire az első világnak már nincs szüksége, az a harmadik világ népessége. Ezt a megállapítást egy, a Worldwatch Institut által kiadott tanulmány azzal igazolja, hogy a világ gazdagai számára termelt hús előállítása megsemmisíti a szegények életének alapjait, így Egyiptom termőterületének nagy részén, ahol korábban búzát, rizst, cirkot és kölest termeltek a lakosság számára, 25 éve takarmányt termelnek exportra. Az első világ tehát nem vonul vissza a harmadik világból, hanem inkább azt sugallja, hogy ott fölösleges népességgel van dolgunk. A technika fejlődése, a modern kapitalizmus szerkezete már egyáltalán nem teszik lehetővé a világnépesség teljes kizsákmányolását. Ezért a népesség azon része, amelyet már nem lehet kizsákmányolni, „túlnépesedéssé" válik, amelynek tulajdonképpen nem kellene léteznie, de hát mégiscsak itt van. Visszatérhet a kolerajárványok korszakába. Ezen kívül a „túlnépességet” egyre inkább veszélynek tekintik. Ezért beszélnek „népességrobbanásról”. A DIE ZEIT hetilapban volt olvasható: „Fölösleges dolog azt kérdezni, hány embert bír el a Föld. Inkább arra van szükség, hogy kemény rendszabályokkal megállítsák a népességrobbanást a Földön, mindenekelőtt a fejlődő országokban /.../. Már ma sincs minden ember számára elegendő ennivaló. Megszámlálhatatlan iskola, munkahely, egészségügyi intézmény hiányzik. A víz és energia sem elegendő már mindenki számára. A Föld természeti erőforrásai csökkennek, a környezetet napról napra egyre jobban lerombolják.” A szerzőnő hallgat az elszegényedés strukturális okairól és a felelősökről, hogy azt kimondatlanul a harmadik világ népeire hárítsa. Holott régóta ismernie kellene a valóságot, hogy ti. a világszerte helyrehozhatatlan károkat éppen az iparilag fejlett országok okozzák, mert pazarló módon bánnak az erőforrásokkal. A felvilágosult ökotudat tendenciájának megfelelően alkalmasint ezt újra meg újra hallani és olvasni lehet. Mégis, ha arra kerül a sor, hogy megköveteljék a gyakorlati tennivalókat és az azonnali megtérés szükségességét, akkor szinte kizárólag a harmadik világ „túlnépesedése” ellen hozandó sürgős rendszabályokról beszélnek. Ha a kemény szövegek még nem tették volna elég világossá, kitől indul ki az agresszió, akkor végül megteszik ezt azok a képek, amelyek az öszszes veszélyt bemutatják. Nem egyszerűen akárkik azok, akik elárasztják bolygónkat, azok majdnem mindig „nem-fehérek”. Ebben az összefüggésben változik a tartalma annak a szónak is, amit az ember kizsákmányolásnak nevez. A kizsákmányolás klasszikus jelentése — mint ismeretes — a rendelkezésre álló munkaerőre vonatkozik, akit beállítanak a termelésbe, és akitől, lgalább részben, termékét kisajátítják. A marxista hagyomány fejlesztette ki a kizsákmányolásnak ezt a definícióját Európában a 19. század elején, vagyis egy olyan világban, amely csúcskonjunktúra idején lehetővé tette a teljes foglalkoztatottságot, és a munkanélküliséget csak a konjunktúraválságok alatt bekövetkező foglalkoztatottsági ingadozás problémájaként ismerte. A modern kapitalizmusban azonban a helyzet teljesen megváltozott. A harmadik világ népességének egyre nagyobb tömege nem tartozik már az ilyen értelemben „kizsákmányoltak” közé. Munkaerőként nem használhatók, és a jövőben sem fogják őket többé ilyenként felhasználni. Bár sok tekintetben Hans-Magnus Enzensberger nemrégiben megjelent .Aussichten auf den Bürgerkrieg” (A polgárháború kilátásai) című könyve élénk ellenzést váltott ki, mégis egyet lehet érteni a következő megállapításával: „New Yorkban éppúgy, mint Zairéban, a világvárosokban éppúgy, mint a szegény országokban, egyre több embert taszítanak ki végképp a gazdasági vérkeringésből, mert kizsákmányolásuk már nem fizetődik ki.” Minél több ember válik feleslegessé, annál inkább elveszti jelentőségét a kizsákmányolás klasszikus fogalma. Ezt fel lehet ismerni a munkásság teljesen megváltozott tudatán is. A munkás egyré keEbben a helyzetben a harmadik világ országai elveszítik minden lehetőségüket arra, hogy fejlődéspolitikát valósítsanak meg. A fejlődéshez ma az egyetlen lehetőséget a világpiaci részvétel jelenti, amely piac nem más, mint az, amit a centrum iparosodott országai irányítanak. Ez a piaci kapcsolat a legtöbb ország számára nyersanyag-szállításra korlátozódik, amely mind jelentőségében, mind a piaci részesedésben csökkenő tendenciát mutat. Éppen ezért szélsőségesen kiéleződik a konkurenciaharc a harmadik világ országai között. Az egyre nagyobb exportmennyiség mellett stagnál, sőt csökken a devizanyereség. Következetesen végiggondolva a dolgot, a latin-amerikai, vagy akár a harmadik világhoz tartozó összes országok számára a fejődéspolitika szinte lehetetlennek bizonyul a hagyományos termelési szerkezet bázisán. Ha lehetővé akarnák tenni a népesség javát szolgáló fejlődést, akkor ezt olyan gyors ipari növekedésre kellene véssé érzi kizsákmányoltnak magát, ahogy érzi kiváltságolt helyzetét a fölöslegessé váltakkal szemben. Bizony az ilyen világban „kizsákmányoltnak” lenni kiváltságnak számít. Egészen más lesz a viszonya a kizsákmányoláshoz is. Ez nyomon követhető az iparilag fejlett világban is, de a harmadik világot rendkívül keményen sújtja. Ezenfelül a kizsákmányolás és kizsákmányoltságtudat megváltozása azzal a következménnyel jár, hogy a fölöslegessé tett népességnek nincs hatalma. Aki fölöslegessé vált, annak nincs hatalma a tárgyaláshoz, nem képes sztrájkolni és sztrájkkal fenyegetni. A 19. század büszke jelmondatát: „Ha erős karom odanyúl, a kerék többet nem fordul!” a harmadik világ népessége nem kiálthatja, még ha az olajválság idején talán úgy látszott is. Az különleges helyzet volt, amelyben csak sajátosan meghatározott országok fejthettek ki nyomást, kivételes lehetőségek biztosítása érdekében. Még a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” felhívás is elvesztette jelentését. Ez olyan tudatot fejezett ki, amely tisztában volt tárgyalási hatalmával, ha egységre tudott jutni. A harmadik világ népeinek olyan csekély tárgyalási hatalmuk van, hogy még beleszólási lehetőséget sem tudnak kivívni maguknak, sőt még létükben is fenyegetettek. A modern kapitalizmus nem akar törődni a népek sorsával. Az uralkodó gazdasági rendszernek már nem kell azt a látszatot keltenie, amiért az ötvenes és hetvenes években még fáradozott, tudniillik hogy emberarcú legyen. Ma már olyan kapitalizmusként mutatkozhat be, amelynek nincs emberarca, építeni, amely a világméretekben kialakult munkamegosztásba integrálódnék. Minél nagyobb jelentőségre tesz szert azonban a környezeti problematika a gazdasági számításokban, annál rosszabbul jár a harmadik világ. Egyértelmű, hogy a harmadik világ gyümölcsöző fejlődéséhez nem a fejlett országok útja vezet. A környezet összeomlana. Ugyanígy világos, hogy az első világ ésszerű fejlődésének velejárója technológiai döntéseik és termelési szerkezeteik olyan kritérium szerinti átalakításának kötelezettsége, amely az összemberiség számára biztosítja a túlélést. Mivel ehhez nincs meg a politikai és gazdasági készség, az első világ arra utazik, hogy saját környezetét a harmadik világ kárára tehermentesítse, és így a lehető leghosszabb ideig mentesítse magát a károktól. Ez nem más, mint a kollektív pusztítás hősiessége. (A szerzők által használt „hősiesség" szó helyett „ rablógyilkosság ” lenne a helyes kifejezés. — A ford.) Akadályozzák a harmadik világ fejlődését 1991. július 15-i napilap szerint. C. Venzky, Die Folgen der Bevölkerungsexplosion, in: DIE ZEIT, 1991. május 10. H.-M. Enzensberger, Aussichten auf den Bürkerkrieg, Frankfurt/M. 1993, 42 o.