„Érted Vagyok”, 2007 (18. évfolyam, 1-6. szám)
2007-02-01 / 1. szám
2 • 2007. február „Kérjük az olvasót, legyen elnéző, ha néhány nehezen lefordítható kifejezést talán nem kielégítő módon adtunk vissza. Hiszen nem mindegy, hogy az ember az eredeti héber nyelven olvas-e valamit, vagy más nyelvre átültetve.” Így írt a keresztény időszámítás szerinti 3. században Jézus Sirák unokája abban az előszóban, amelyet nagyapja bölcs mondásainak görög fordítása elé állított. Ez a közhely érvényes az evangéliumokra is, amelyeket bár görögül hagyományoztak át, a sorok között és az egyes szavak mögött mégis félreismerhetetlenül tükröződik a héber eredeti. Nagy a valószínűsége annak, hogy a fordítás során átértelmeztek bizonyos gondolatmeneteket, kulcsfogalmak új értelmet nyertek, és a görögök gondolkodási struktúrái nem voltak képesek teljesen megfelelni a jézusi gondolatkincsnek. Végső soron igaza van a régi közmondásnak: minden fordítás - a legjobb is - csak pótlék; sosem adja vissza a szöveg eredeti hangzását és értelmét. Ezt példázza - sok más képviseletében - az alábbi kísérlet, amellyel megpróbálunk lehatolni egy híres jézusi mondás legmélyebb rétegébe. Trón és oltár? A parasztok gyilkos és rabló hordái ellen ez a címe Luther Márton egyik vitairatának, amelyben a reformátor „zsidó” és antikrisztusi jelenségként vetette el Münzer Tamás lelkész szabadságtörekvését, és a következő szavakkal hivatkozott magára Jézusra: „Az Újszövetségben ugyanis nem érvényes és nem számít többé Mózes, hanem itt a mi mesterünk, Krisztus áll előttünk, és testünkkel és javainkkal együtt a császár és a világi törvény alá vet minket, amikor azt mondja: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré!” (1525, WA 18,358) Máté 22,15-22-ről mondott 1532- es prédikációjában ugyanebben az értelemben nyilatkozik: „Ahogyan Isten nem akarja szétzilálni és szétszaggatni a császár uralmát..., a császár is hagyja meg szétzilálatlanul és egészében a mi Úristenünk uralmát... Mert ezt a két birodalmat meg kell különböztetni, nem szabad egymással vegyíteni őket, hogy megmaradjon Istennek, ami Istené és a császárnak, ami a császáré.” Hasonló áll Vill. Bonifác pápa 1308-as híres, Unam Sanctam kezdetű bullájában, s egy 1789-ben keletkezett német evangélikus egyházi ének szövegében ezt olvassuk: „Nézd meg Jézus Krisztust jól, / ő is alattvaló volt, / kényszer nélkül tégy eleget / te is a felsőbbségednek!” Adjátok meg a császárnak, ami a császáré! Az egyháztanítók Ágoston óta ebből a rövid, végzetes mondatból kovácsoltak teológiai ellenérvet a hívők bármiféle emancipációja ellen; eljegyezték egymással a trónt és az oltárt, ezt a szövetséget emelték minden politikai status quo szent őrzőjévé, és másfél évezredre a politikai reakció fellegvárává tették a birodalmi egyházat. Mennyi emberhez méltatlan hullaengedelmességet, mennyi keresztényietlen szolgalelkűséget és vaskalapos politikamentességet olvastak ki ebből a jézusi mondásból Ágostontól és Luthertől kezdve Bismarckon át a Harmadik Birodalom „német keresztényeiig”! Pedig meggyőződésem szerint mindez alapvetően hamis és torz elképzelés: épp az ellenkező funkcióval láttak el egy hiteles evangéliumi részletet. Az ország kiszipolyozása Próbáljuk meg most felidézni annak a jézusi mondásnak a történelmi körülményeit és környezetét, amely azután oly súlyos következményekkel járóvá lett a kereszténység történelmében. A 30-as év tavaszán vagyunk, Jeruzsálem szívében. Fölfelé megyünk a főutcán, egészen a városfal sarkáig, bekanyarodunk balra, és íme, a Templom, az Egyetlen Isten központi szentélye külső udvarában állunk. Drámánk szereplői éles ellentétben állnak egymással. Itt vannak a szadduceusok, ama papi arisztokráciának a vezetői, akiket Jézus épp az imént állított pellengérre vitájuk során, és akik meg akarnak szabadulni a kényelmetlen názáreti prédikátortól, mivel joggal tartanak annak növekvő népszerűségétől a zsidó tömegek körében. Előttük áll a Galileai, aki nem láthat mást ezekben a papokban, mint hazaárulókat, akik kollaborálnak a pogány zsarnokkal, hogy szolgaságba hajtsák Izrael népét. Az udvar mindkét oldalán ott a templomrendőrség, annak besúgói és kémei, valamint a római légionáriusok, hogy ha kell, fegyveres erővel is kikényszerítsék a nyugalmat, a rendet és az alávetettséget. Ebbe a zsidóságon belüli összeütközésbe vág bele mintegy ökölcsapásként az egyik besúgó ravasz kérdése: „Mester, megengedett-e számunkra, hogy adót fizessünk a császárnak, vagy sem?” Vegyük észre a provokatív megfogalmazást! Hiszen megkerülhetetlen polgári kötelesség volt adót fizetni a császárnak, amint ezt minden jeruzsálemi gyerek tudta. Hiszen a tributum capitis-ról, az úgynevezett fejadóról volt szó, amely eltérően a telekadótól, a vámtól, valamint tizenegy más illetéktől és adótól-mindenki számára kötelező adó volt, s ily módon az ország gazdasági kifosztásának alapja, amit mindenki úgy élt meg mint nyomasztó emlékeztetőt Izrael alávetettségére. Annak érdekében, hogy sejtésünk támadjon e távoli kor dühöngő adóbehajtási módszereiről, és hogy egyszer a másik oldalról, a leigázottak oldaláról is megismerjük a híres Pax Romanát, hallgassuk meg a római Lactantius leírását a census rendjéről-módjáról, amelyről Lukácsnak ez a mondanivalója: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földkerekséget. Ez volt az első összeírás... Elment tehát mindenki a maga városába, hogy összeírják” (Lk 2,1-2). Pinchas Lapide Ne adjátok a császárnak, ami Istent illeti! Az evangélium egy zsidó tudós szemével _ _________________________________| Tanulmány