„Érted Vagyok”, 2008 (19. évfolyam, 1-6. szám)
2008-02-01 / 1. szám
2 • 2008. február érted va Hogy miként kerültem a folyóparti iskolába, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy ’28 tavaszán léptem át szüleimmel a hatalmas épület küszöbét. Felmentünk a széles lépcsőn a magasföldszintre, majd az első emeletre, s bejutottunk Kisparti János igazgató elébe. Megnézte a bizonyítványom, s megkérdezte: - Nem lesz baj abból, hogy olyan messziről kell bejárnia? Majd kapnak értesítést. Megkaptuk, hogy felvettek. * * * Keményen dolgoztam. Jelesre sikerült az érettségi, s bizony nem tudtam, hogy merre menjek. Elmentem Bátorihoz, a magyartanáromhoz, június 2- án, a szóbeli érettségim után. Emlékszem, úgy fél kettő lehetett. Azzal, hogy beszélni szeretnék vele. Mondta, hogy készül a nyári cserkésztáborokra, csak kevés ideje van, de azért mondtam, amit akarok. Álltunk a folyosón a szobája előtt. S én mondtam, hogy piarista szeretnék lenni, de... Meghallgatott, s ennyit mondott: - Nézd, én ’19-ben érettségiztem. Tudod, mi volt akkor. Azt kérdeztem magamtól, hol tehetnék a legtöbb jót a nemzetemért. Megállapítottam, hogy piaristaként. És fejest ugrottam a dolgokba. Ennyit mondott, s ez eldöntötte sorsomat. 17 évvel volt nálam idősebb. A legcsodálatosabb tanárom, akinek ittam minden szavát. Jegyeztem, amit mondott nekünk. A jegyzetekből vastag könyvet csináltam. Ebből tanult a fél osztály, s kérésére őt is megajándékoztam vele. Hát ő is így lett piarista? Ha ő is, akkor én is fejest ugorhatok. Lementem a közeli trafikba, vettem egy ír papirost, s az iskola egyik termében, a padon megírtam kérvényemet, amelyet április végéig kellett volna beadni. Bevittem Balanyi Gyuri bácsihoz, az igazgatóhoz. Az volt benne, hogy régtől fogva érzem magamban a piarista hivatást stb. Olvassa, s felnéz belőle: - Hogyan? Évek óta? Hát akkor mért csak most, három hónappal a pályázat lejárta után adod be kérvényedet? Rettenetes értetlenségnek éltem meg kérdését. Most mondjam el neki, hogy folyamatosan piarista akartam lenni, a mátyásföldi kislányok pedig folyamatosan megakadályoztak engem elbűvölő szépségükkel, női bájukkal? Csak annyit mondtam az igazgatónak, hogy problémáim voltak, de túljutottam már rajtuk. - Na, jó... - mondta, és eltette a kérvényt. - Majd értesítünk. Azt hiszem, hamarosan megkaptam az értesítést, melyben az állt, hogy remélhetőleg tisztában vagyok vele, milyen nagy dolog a piarista hivatás, s augusztus 26-án délután öt óráig jelentkezzek a váci rendházunkban, s vigyek magammal hat inget, hat alsónadrágot, esernyőt, tavaszi és téli kabátot meg még nem tudom mit. De egyelőre ekkor még június 2-a volt, s én a szóbeli érettségi s a kérvény beadása után mentem haza, Mátyásföldre. Apám is otthon volt. S mondom: - Beadtam a felvételi kérelmem a Rendbe. Mire apám: - De nem kellene ezt megbeszélni? - Nem. Ezen nincs semmi megbeszélni való - mondtam. S következett egy nyár. Az eleje még nagyon szép volt. Az évzáró feledhetetlen volt. Az első évzáró ünnepélyünk ’29-ben volt. Hatszor szólították ki rajta jutalomra Bónis Gyurkát, a 45-ben már kolozsvári jogászprofesszort, s hatszor tapsolta meg a szülők és diákok ezres közönsége. Már akkor azt gondoltam, hogy ilyen akarok lenni én is nagykoromra, mint ez a Bónis György. S most, ’36-ban engem nyolcszor szólítottak ki jutalomra. A tapsvihar nevetésbe fulladt. Hát mindig csak ő jön ki? A négy pályázat nyertesét szólították. Az országos gyorsíró verseny percenként 250 szótagos futamában első lettem, s újból az iskola gyorsíró bajnoka, s az ilyen meg olyan alapítványi díjak kamatának nyertese. Tökéletes volt a megdicsőülésem. Erről álmodtam hét évvel korábban, tizenegy évesen. Odahaza éppen építkezésben voltunk. Apám mondta: - Az alapítványi díj kamatából meglesz a két új szoba eszlingeni redőnye. Mire én: - De szeretnék elmenni egy hétre Tihanyba a Búvárra, vitorlástáborba. A költsége ennek 20 pengő volt, a kapott jutalom majd egy harmada. Apám beleegyezett. - Rendben van, elmehetsz. Máskor is vittem haza ilyesmit. Egyszer egy tízkoronás aranyat nyertem gyorsírás-tudományommal. Odaadtam anyámnak: - Tessék nézni, milyen fényes ez a krajcár! - De, Gyurikám, ez egy tíz koronás arany! Boldog volt ő is, én is. Megélt a krajcár kilenc esztendőt. Ebből tudták szüleim megcsinálni ’45 nyarán, az általános nemzeti nyomor idején, Lívia húgom lakodalmát. Utazhattam a Balatonra. Láttam a magyar tengert, megtanultam vitorlázni, s boldogan fürödtem a vízben. Keveseknek adatott meg akkoriban ez a boldogság: fürödni a Balatonban. Aztán hazajöttem, s előttem volt még augusztus 26-ig két hosszú, nagyon hosszú hónap. S nem tudtam beszélni arról, hogy mi volt bennem, senkivel. * * * Megérkeztünk a noviciátusba. Átadtak, átvettek. Elbúcsúztunk. Gyorsan. Aggodalommal tele. Nemcsak én, bizonyára szüleim is. Egy félév múlva valaki mondta anyámnak, hogy mintha engem láttak volna a Corvin Áruházban... és civilben. Anyám azt mondta, hogy ez lehetetlen, Gyuri mindenképpen végigcsinálja, amit kezdett. A szívével ismert. Babits is gondolt magáról ilyesfélét: nunquam revertar - még ha beledöglenék is. * * * A 18. században épült hatalmas templom megközelíthető az utcáról is, de mi véletlenül sem megyünk ki érte a világba. A noviciátusi épületszárny folyosójának a végén van egy ajtó. Ha kinyitjuk, egy oratóriumban találjuk magunkat, amelyben eltöltünk majd imádkozással naponként néhány órát. Az ajtóval szemben nyílik egy nagy ablak. Előtte térdeplő, s a térdeplőről rálátunk a mélyben templomunk főoltárára, ahol ég az eucharisztiát jelző örökmécses. A térdeplőtől balra is van egy ajtó. Ha megnyitjuk, egy csigalépcsőre látunk, mely a mélybe vezet. A lépcső a A rend Duna-parti kápolnájában január 5-én ünnepelte vasmiséjét, azaz pappá szentelésének 65. évfordulóját a 90. évébe lépett Bulányi György piarista szerzetes, a Bokor Bázisközösség alapítója. Önéletrajzi írása alábbi részleteinek közlésével, testvérbaráti szeretettel köszöntjük Gyurka bácsit, megköszönve több évtizedes, fáradhatatlan szolgálatát, és sok-sok testi és lelki erőt kívánunk neki küldetése folytatásához. „E fiúból pap lesz... ”