„Érted Vagyok”, 2008 (19. évfolyam, 1-6. szám)
2008-02-01 / 1. szám
Vasmise templom sekrestyéjében végződik, így a világ mindennemű érintése nélkül jutunk a templomba, melyet ekkorra már bezártak. Elzártan és magunkban vagyunk. Mit csinálunk? Gyakorlunk. Főpróbát tartunk. A másnap reggeli, 9 órás szentmisének szerves részét, piaristának beöltözésünk szertartását gyakoroljuk. Erre szülők, rokonok is hivatalosak, de csak mint nézők. Már nem találkozhatnak a mise végére immár reverendába öltözött piaristákkal, azaz saját kölykeikkel... Mert most már szegény szüleink is a világhoz tartoznak számunkra. A tizenkét novíciusjelölt között van egy váci is. Annak biztosan ott lesz az édesanyja. Tudom, hogy ott lesz az én Vácon élő nagymamám is. Majd ügyeskedem holnap, hogy mégis találkozhassunk. Nem sikerül ügyeskednem. Majdnem lebukok. De ma még nincsen holnap reggel 9 óra, csak ma este van. Úgy hét óra körül. Az előző évfolyam sokat próbált, beöltözésen már egy éve túlesett veteránjai segédkeznek a magiszternek. Igazgatnak minket, s a tizenkét újoncot felállítják két hatos sorban az oltár elé. Végre állunk. -Carissimi, most boruljanak arcra az oltár felé fordulva! - szól a magiszter hangja. Kellő áhítattal hasra fekszünk! A veteránok kerítenek egy kb. 800 x 400 cm méretű, hatalmas fekete posztóleplet. Ráborítják a fekvő tizenkettőre. A lepel négy sarkára fekete kandelábereket tesznek. A kandeláberekben sárga gyertya. Meggyújtják. S felhangzik a veteránok jól begyakorolt gyönyörű gregorián éneke a Kolosszes levél 3. fejezete 3. versének szövegére: Mortus estis, et vita vestra abscondita est cum Christo in Deo. Van ennek magyarja is: Mert meghaltatok, s életetek Krisztussal együtt elrejtetett Istenben. Ki tudja, hányszor hömpölyögnek, hullámoznak egymás után a gregorián dallamok. Aztán csak vége szakad. Eloltják a gyertyákat, félrerakják a kandelábereket, s leveszik rólunk a leplet, s felállhatunk. S következik a magiszter úr aranyos magyarázata: - Carissimi! Ez a szertartás arról beszél, hogy magukat mi most eltemetjük a világ számára. Meghatódunk? A többi tizenegyről nem beszélhetek, de máig emlékezem egy mondatra, mely a magyarázat hatására született meg bennem: - Engem pedig ne temessen el senki a világ számára! Úgy voltam vele, mint Vörösmarty Szép Ilonkája. Gondolá, de nem mondotta szája. * * * Kezdődik a nyolcnapos lelkigyakorlat. Nincsen iskola. Helyette imádság és szentbeszéd és csend és lelki olvasmány és egyedi adoráció az oratóriumban, s megint elölről. Az első négy napban nem lehet beszélni egymással itt sem és ott sem, ekkor és akkor sem, hanem csak akkor és ekkor, meg itt és ott. A következő, a második négy napban meg teljes lesz a szilencium, az imádkozásban fogunk csak hangos szót kiejteni a szánkon. Szólnom kellett. A társaimnak mondtam, hogy mondjuk meg a magiszter úrnak, hogy ez képtelenség, és végképp elviselhetetlen. Kényszeredett mosoly volt a válaszuk. Magamra maradtam, s húztam tovább az igát, a napirendet. Nem segített az a szöveg, ami elhangzott az imádságokban, a beszédekben? A tudatomat nem érintette, amit hallottam. Semmiért sem tudtam lelkesedni... Kínos keretnek éreztem a piarista iskola nagyszerűségével szemben. Reményem veszítetten mentem be az oratóriumba. Ültem vagy térdeltem, nem tudom, s minden előzmény és bevezetés nélkül egyszerre csak elöntött a béke. Egy mondatot tudtam csak magamban megfogalmazni. - Soha az életben többé ki nem akarom nyitni a számat, mert minek? Nem értettem a változást. Mindaz, ami alig volt elviselhető, jelentőségét vesztette. Hát nem mindegy, hogy mit csinálok, ha egyszer ezt éreztem, és talán meg is mertem fogalmazni: enyém az Isten. Mit számít, hogy mit kell csinálni, ha hordom őt magamban, s a teljes boldogság tölt el, amelyikben nincs, és nem lehet az égvilágon semmi bajom. S ez nem múlik el. Érzem halálbiztosan. Tapasztalom. Nem szólok. És akkor sem, amikor lehet, s boldogan veszem a négy napot is, amikor már nem is szólhatnak hozzám... Minek is beszélnék... Ez volt életem legnagyobb istenélménye. Sírtam még párszor életem során a boldogságtól, de azt, amit ekkor éreztem, soha többet. S ennek bódulatában éltem végig a lelkigyakorlat napjait és az utániakat is. És teljes békességben kezdem kihasználni a napirendnek azokat a kicsiny réseit, amelyekben csinálhatok mindent, amit eltervezek. Kellett lelkivezetőt is választanunk. Én a magiszter urat választottam, s a heti gyónásom alkalmával elmondtam neki, hogy mi történt velem. Következő reggel a szentbeszédben hallom: - Mert, carissimi, a Jóisten kezdetben cukros mézzel eteti gyermekeit... A társaim nem vettek észre rajtam semmit. A Sancho Panza igen. Sétára menet rám néz, s mondja: - Azért, carissime, bele ne keseredjen a nagy tökéletességbe! Keserűség semmi sem volt bennem. Az tűnhetett fel neki, hogy nem akarok beszélni, hogy nincsen közölni valóm. Szüleimnek sem számoltam be róla. Csak évtizedek múltán jutok a gondolatra, hogy hátha ez volt az én életem istenélménye. Szegény ember vízzel főz. Nekem ilyen jutott. Tán az ezt követő hetven évben még kettő ér ilyesféle, de ez utóbbiaknak nincs maradandó hatásuk. Emennek volt. A próbaév megszűnt próbaévnek lenni. Semmi elviselhetetlent nem éreztem többé a noviciátusi életben. Akklimatizálódtam. Megtaláltam a helyem. A gyötrelem elmúlt, ismét normális emberi életet éltem. * * * A szentelés január 31-én volt, az első misém pedig február elsején. Az első papi áldásomkor osztogatott képecskékre a napi miséből választottam szöveget. Ezt: „‘Étt pedig ne dicsekedjem másban, mint a mi ‘Urunk keresztjében, akiben nekem keresztre feszült a világ, s én a világnak." Ott szenteltek, ott mondtam az első misémet, ahol majd közel hatvan esztendő múltán mondhatom részben megszégyenítő, részben rehabilitációs misémet. Visszafogadtak. Nem felejtem szónokom szavait: én jót akartam, de kivettem egy téglát az épületből... Ott ültem az oltárnál, és hallgatnom kellett... Áldott légy, Uram, hogy adtál erőt a kiveréshez, meg ennek a prédikációnak az elviseléséhez is! De ez már más történet, 55 esztendő utáni... Másnap Gyertyaszentelő Boldogaszszony ünnepe volt. Mátyásföldön is mondtam még egy újmisét, s aztán február harmadikán: irány Sátoraljaújhely. A vasútállomáson egylovas hintóval várt az ottani igazgató. Mire befutott a kocsi a rendházba, már el is mondta a beosztásomat: heti 12 órában tanítok, s én leszek a cserkészek parancsnoka. Vizsgáimra nem tanultam. Korniss Gyulánál vizsgáztam pedagógiából. Gondos kezek összeállították azt a száz kérdést, amit a vizsgákon kérdezni szokott. Brandenstein Béla bárónak pedig nyolc féléven keresztül szorgalmas hallgatója voltam, értettem a filozófiáját. Sétagalopp volt mind a két vizsga. Egy nap jöttem, másnap pedig mentem vissza. Közeledett a tanév vége. Hatvan gyereket vittem két hétre táborozni a Szuha völgyébe. Mesés táj volt. Hatvan esztendő múltán, a Tokaji Bokor-nagytábor után, újra meglátogattam: üdülőváros állt már a helyén. Nyáron pedig hat válogatott legénynyel elmentem Székelyföldre három hétre, magyarságban fürödni. Kolozsváron keresztül Maroshévízig vonattal, onnan pedig kerékpárral mentünk. Visszafelé talán Székelykocsárdnál szálltunk vonatra, s Nagykárolyon keresztül jöttünk haza. A fiúk mentek tovább, én meg leszálltam megnézni az ottani piaristákat. Nyár vége volt. Megjött már a rendkormánytól a status domus, benne van, hogy ki hol tanít jövőre. Megtudtam tőlük, hogy saújhelyi pályafutásomnak vége. Szeptembertől már Tatán tanítok. Örökömbe pedig Juhász Miki érkezik Sátoraljaújhelybe. Könnyű szívvel mentem vissza, és csomagoltam, hogy augusztus 26-ára megérkezzem Tatára... Fizted vagyok” 2008. február 23