„Érted Vagyok”, 2008 (19. évfolyam, 1-6. szám)

2008-02-01 / 1. szám

Vasmise templom sekrestyéjében végződik, így a világ mindennemű érintése nélkül ju­tunk a templomba, melyet ekkorra már bezártak. Elzártan és magunkban va­gyunk. Mit csinálunk? Gyakorlunk. Főpróbát tartunk. A másnap reggeli, 9 órás szentmisének szerves részét, pia­ristának beöltözésünk szertartását gya­koroljuk. Erre szülők, rokonok is hiva­talosak, de csak mint nézők. Már nem találkozhatnak a mise végére immár re­verendába öltözött piaristákkal, azaz saját kölykeikkel... Mert most már sze­gény szüleink is a világhoz tartoznak számunkra. A tizenkét novíciusjelölt között van egy váci is. Annak biztosan ott lesz az édesanyja. Tudom, hogy ott lesz az én Vácon élő nagymamám is. Majd ügyeskedem holnap, hogy mégis találkozhassunk. Nem sikerül ügyes­kednem. Majdnem lebukok. De ma még nincsen holnap reggel 9 óra, csak ma este van. Úgy hét óra kö­rül. Az előző évfolyam sokat próbált, beöltözésen már egy éve túlesett vete­ránjai segédkeznek a magiszternek. Igazgatnak minket, s a tizenkét újoncot felállítják két hatos sorban az oltár elé. Végre állunk. -Carissimi, most boruljanak arcra az oltár felé fordulva! - szól a magiszter hangja. Kellő áhítattal hasra fekszünk! A ve­teránok kerítenek egy kb. 800 x 400 cm méretű, hatalmas fekete posztóleplet. Ráborítják a fekvő tizenkettőre. A lepel négy sarkára fekete kandelábereket tesznek. A kandeláberekben sárga gyertya. Meggyújtják. S felhangzik a veteránok jól begyakorolt gyönyörű gregorián éneke a Kolosszes levél 3. fe­jezete 3. versének szövegére: Mortus estis, et vita vestra abscondita est cum Christo in Deo. Van ennek magyarja is: Mert meghaltatok, s életetek Krisztus­sal együtt elrejtetett Istenben. Ki tudja, hányszor hömpölyögnek, hullámoznak egymás után a gregorián dallamok. Az­tán csak vége szakad. Eloltják a gyer­tyákat, félrerakják a kandelábereket, s leveszik rólunk a leplet, s felállhatunk. S következik a magiszter úr aranyos magyarázata: - Carissimi! Ez a szertartás arról be­szél, hogy magukat mi most eltemetjük a világ számára. Meghatódunk? A többi tizenegyről nem beszélhetek, de máig emlékezem egy mondatra, mely a magyarázat hatá­sára született meg bennem: - Engem pedig ne temessen el senki a világ számára! Úgy voltam vele, mint Vörösmarty Szép Ilonkája. Gondolá, de nem mon­dotta szája. * * * Kezdődik a nyolcnapos lelkigyakor­lat. Nincsen iskola. Helyette imádság és szentbeszéd és csend és lelki olvas­mány és egyedi adoráció az oratórium­ban, s megint elölről. Az első négy nap­ban nem lehet beszélni egymással itt sem és ott sem, ekkor és akkor sem, ha­nem csak akkor és ekkor, meg itt és ott. A következő, a második négy napban meg teljes lesz a szilencium, az imád­kozásban fogunk csak hangos szót kiej­teni a szánkon. Szólnom kellett. A tár­saimnak mondtam, hogy mondjuk meg a magiszter úrnak, hogy ez képtelen­ség, és végképp elviselhetetlen. Kény­szeredett mosoly volt a válaszuk. Ma­gamra maradtam, s húztam tovább az igát, a napirendet. Nem segített az a szöveg, ami el­hangzott az imádságokban, a beszédek­ben? A tudatomat nem érintette, amit hallottam. Semmiért sem tudtam lelke­sedni... Kínos keretnek éreztem a pia­rista iskola nagyszerűségével szemben. Reményem veszítetten mentem be az oratóriumba. Ültem vagy térdeltem, nem tudom, s minden előzmény és be­vezetés nélkül egyszerre csak elöntött a béke. Egy mondatot tudtam csak ma­gamban megfogalmazni. - Soha az életben többé ki nem aka­rom nyitni a számat, mert minek? Nem értettem a változást. Mindaz, ami alig volt elviselhető, jelentőségét vesztette. Hát nem mindegy, hogy mit csinálok, ha egyszer ezt éreztem, és ta­lán meg is mertem fogalmazni: enyém az Isten. Mit számít, hogy mit kell csi­nálni, ha hordom őt magamban, s a tel­jes boldogság tölt el, amelyikben nincs, és nem lehet az égvilágon semmi ba­jom. S ez nem múlik el. Érzem halál­­biztosan. Tapasztalom. Nem szólok. És akkor sem, amikor lehet, s boldogan veszem a négy napot is, amikor már nem is szólhatnak hozzám... Minek is beszélnék... Ez volt életem legnagyobb istenél­ménye. Sírtam még párszor életem so­rán a boldogságtól, de azt, amit ekkor éreztem, soha többet. S ennek bódula­tában éltem végig a lelkigyakorlat nap­jait és az utániakat is. És teljes békes­ségben kezdem kihasználni a napirend­nek azokat a kicsiny réseit, amelyekben csinálhatok mindent, amit eltervezek. Kellett lelkivezetőt is választanunk. Én a magiszter urat választottam, s a heti gyónásom alkalmával elmondtam neki, hogy mi történt velem. Következő reggel a szentbeszédben hallom: - Mert, carissimi, a Jóisten kezdetben cukros mézzel eteti gyermekeit... A társaim nem vettek észre rajtam semmit. A Sancho Panza igen. Sétára menet rám néz, s mondja: - Azért, carissime, bele ne kesered­jen a nagy tökéletességbe! Keserűség semmi sem volt bennem. Az tűnhetett fel neki, hogy nem akarok beszélni, hogy nincsen közölni valóm. Szüleimnek sem számoltam be róla. Csak évtizedek múltán jutok a gondo­latra, hogy hátha ez volt az én életem is­tenélménye. Szegény ember vízzel főz. Nekem ilyen jutott. Tán az ezt követő hetven évben még kettő ér ilyesféle, de ez utóbbiaknak nincs maradandó hatá­suk. Emennek volt. A próbaév meg­szűnt próbaévnek lenni. Semmi elvisel­hetetlent nem éreztem többé a noviciá­­tusi életben. Akklimatizálódtam. Meg­találtam a helyem. A gyötrelem elmúlt, ismét normális emberi életet éltem. * * * A szentelés január 31-én volt, az első misém pedig február elsején. Az első papi áldásomkor osztogatott képecs­­kékre a napi miséből választottam szö­veget. Ezt: „‘Étt pedig ne dicsekedjem másban, mint a mi ‘Urunk keresztjében, akiben nekem keresztre feszült a világ, s én a világnak." Ott szenteltek, ott mondtam az első misémet, ahol majd közel hatvan esz­tendő múltán mondhatom részben megszégyenítő, részben rehabilitációs misémet. Visszafogadtak. Nem felej­tem szónokom szavait: én jót akartam, de kivettem egy téglát az épületből... Ott ültem az oltárnál, és hallgatnom kellett... Áldott légy, Uram, hogy adtál erőt a kiveréshez, meg ennek a prédi­kációnak az elviseléséhez is! De ez már más történet, 55 esztendő utáni... Másnap Gyertyaszentelő Boldogasz­­szony ünnepe volt. Mátyásföldön is mondtam még egy újmisét, s aztán feb­ruár harmadikán: irány Sátoraljaújhely. A vasútállomáson egylovas hintóval várt az ottani igazgató. Mire befutott a kocsi a rendházba, már el is mondta a beosztásomat: heti 12 órában tanítok, s én leszek a cserkészek parancsnoka. Vizsgáimra nem tanultam. Korniss Gyulánál vizsgáztam pedagógiából. Gondos kezek összeállították azt a száz kérdést, amit a vizsgákon kérdezni szo­kott. Brandenstein Béla bárónak pedig nyolc féléven keresztül szorgalmas hallgatója voltam, értettem a filozófiá­ját. Sétagalopp volt mind a két vizsga. Egy nap jöttem, másnap pedig mentem vissza. Közeledett a tanév vége. Hatvan gyereket vittem két hétre táborozni a Szuha völgyébe. Mesés táj volt. Hatvan esztendő múltán, a Tokaji Bokor-nagy­­tábor után, újra meglátogattam: üdülő­város állt már a helyén. Nyáron pedig hat válogatott legény­nyel elmentem Székelyföldre három hétre, magyarságban fürödni. Kolozs­váron keresztül Maroshévízig vonattal, onnan pedig kerékpárral mentünk. Visszafelé talán Széke­lykocsárdnál szálltunk vonatra, s Nagykárolyon ke­resztül jöttünk haza. A fiúk mentek to­vább, én meg leszálltam megnézni az ottani piaristákat. Nyár vége volt. Meg­jött már a rendkormánytól a status domus, benne van, hogy ki hol tanít jö­vőre. Megtudtam tőlük, hogy saújhelyi pályafutásomnak vége. Szeptembertől már Tatán tanítok. Örökömbe pedig Ju­hász Miki érkezik Sátoraljaújhelybe. Könnyű szívvel mentem vissza, és cso­magoltam, hogy augusztus 26-ára meg­érkezzem Tatára... F­izted vagyok” 2008. február 2­3

Next