„Érted Vagyok”, 2013 (24. évfolyam, 1-6. szám)

2013-02-01 / 1. szám

2 • 2013. február vetted vagyok” Zsinati évforduló ! Interjú Hans Künggel a II. Vatikáni zsinat 50. évfordulója alkalmából Professzor úr! A német szövetségi parlament elnöke, Norbert Lammert azt követelte a mannheimi Katolikus Naggyűlésen, hogy most végre valóra kell váltani a II. Vatikáni zsinat határozatait. Ön is hasonlóan vélekedik? Becsülöm Lammert urat mint olyan politikust, aki mindig nagyon nyíltan föltárja a helyzetet. Ami a zsinatot illeti, teljesen osztom a véleményét. Mely problémák megoldatlanok még? És melyekbe nem is vágott még bele akkoriban a zsinat? (kezébe veszi emlékiratainak első kötetét, és fölütl egy megjelölt lapnál) Nem kell félnie, hogy mostantól már csak önmagamat idézem, de ebben az esetben semmit sem felejtek el, ha fölolvasom önnek az egyházra vonatkozó teljesületlen követelmények listáját. Nem oldódtak meg a következő kérdések (olvassa): „Születésszabályozás személyes felelősséggel, a vegyes házasságok kérdésének szabályozása (a házasság érvényessége, gyereknevelés), a papi nőtlenség a latin egyházban, a római kúria szervezeti és személyi reformja, a bűnbánati gyakorlat reformja, a papi öltözékek és címek reformja, az érintett egyházi területek bekapcsolása a püspöki kinevezésekbe, pápaválasztás reprezentatív püspöki szinódusok által.” Ez olyan lista, amelyet már 1960-ban állítottam össze Zsinat és újraegyesülés c. könyvemben. Több mint ötven évvel ezelőtt! Tragikus, hogy a világ legnagyobb vallási szervezete még mindig ilyen blokád alatt áll. Hogyan lehetséges ez? Ez abból fakad, hogy megrekedtünk a középkori gondolkodásban. A Gergely-féle 11. századi reform - amely tulajdonképpen fölülről indított forradalom volt - bevezette a pápai abszolutizmust, az erőltetett klerikalizmust és a papi nőtlenség törvényét. A 16. századi reformáció ez ellen lépett föl, de persze csak a keresztények egy részét érte el. A pápák már akkoriban is teljesen süketek voltak a reformkövetelésekre. A felvilágosodás és a modernitás idején, a 18-19. században sem lett jobb a helyzet. Róma a restaurációra volt hitelesítve, és így is maradt. Ma is csak akkor érthetjük meg Joseph Ratzingert, ha ebben a háttérben látjuk. Teológiai vonatkozásban Ágostonra és Bonaventurára hivatkozik, és alapjában véve nem érti Luther Mártont. Liturgiai szempontból szintén a középkorra hivatkozik, hiszen nem a római bazilika régi liturgiáját vagy pláne az őskeresztény házi közösségek liturgiáját akarja, hanem a középkori misét részesíti előnyben. Jogi tekintetben vissza akar térni a papatizmushoz. Spirtituálisan is a középkori cölibátustörvényre mered. Külső föllépése reformációellenes, fényűzően barokk személyi kultusz és triumfalizmus. Már külsőleg nézve is a restauráció korát celebrálja. Hogyan lehet ön továbbra is reformteológus abban az egyházban, amely nem reformálja meg magát? „A válságban se adjuk alább! ” Ez félreértés. All. Vatikáni zsinat éppen arra tett kísérletet, hogy érvénytelenítse a restauráció évszázadait! Két paradigmaváltást pótolt. Először is valóra váltotta a reformáció több célkitűzését: a népnyelv használatát, az egyházközségek fölértékelését, a hívők részvételét, a Biblia fölértékelését és új spiritualitást. Másodszor megpróbálta pótolni a modernitás paradigmaváltását: vallásszabadság, emberi jogok, demokrácia, a zsidóság, az iszlám és más világvallások, illetve a „világias” világ felé fordulás. Ez hatalmas folyamat volt, amelyet nem szabad lekicsinyelni. A katolikus egyház ma egészen más, mint a zsinat előtt volt. Különben nem léteznének a Piusz-testvérek (Lefébvre követői) akik tradicionalistákként vakon nekirontanak ennek a paradigmaváltásnak. De ez azt is jelenti, hogy a zsinat nem csupán reformeri eredményeket hozott. Ez igaz. A zsinatot magát is kettősség jellemezte: állandó konfliktus a püspökök zsinati többsége, illetve a római kúria között, amely uralkodott a zsinati apparátuson (beleértve a pápát is). Akkoriban súlyos belső konfliktussal birkóztam, amikor láttam, hogy nem lehet mindent érvényre juttatni, amit érvényre kellene juttatni. Amikor visszatértem a zsinat második ülésszakára, észrevettem, hogy a kúriának az egyházról előterjesztett tervezete, amelyet tulajdonképpen el kellett volna vetni, alapjában véve visszatért. Akárcsak előzőleg, megvolt a szakadék az „egyház mint Isten népe” (11. fejezet) és a „hierarchia” (III. fejezet) között. A körülmények nyomására a liturgia kérdésében sem tudtunk olyan határozottan eljárni, ahogyan szükséges lett volna. E tekintetben is sok kétértelműség maradt az eredményben. Akkoriban azonban feltételeztük, hogy a zsinat utáni pápák elvileg folytatni fogják a zsinat vonalát, s a püspökök és a teológusok a zsinat szellemében fognak tovább tevékenykedni. Ez téves elgondolás volt, ahogyan később kiderült. Püspöki és bíborosi kinevezésekkel és egyoldalúan reakciós dokumentumokkal a kúria ismét domesztikálta és romanizálta a püspököket. Azt a fél lépést előre, amelyet a zsinat megtett, egyesek már az egyház romlásának tekintik... Természetesen! ... és most megerősödnek azok az erők, amelyek megpróbálják teljesen érvényteleníteni a zsinati vívmányokat. Igen, ez a zsinat utáni kor tragédiája. Az egyház nem nyílik meg, hanem mindinkább bezárkózik. Amikor Karol Wojtyla 1978-ban pápa lett, hamar világos lett, hogy amennyire csak lehetséges, vissza akar térni a zsinat előtti állapotokhoz. 1979 októberében, amikor egy éve volt hivatalban, megírtam első kritikus cikkemet a pápaságáról, s ezért drágán meg kellett fizetnem. Majdnem biztosan ez a cikk volt az indíték ahhoz, hogy két hónappal később eljárást indítsanak ellenem, és megvonják tőlem az egyházi tanítási engedélyt. A pápa halálosan megsértődött.