„Érted Vagyok”, 2017 (28. évfolyam, 1-6. szám)
2017-02-01 / 1. szám
2 • 2017. február Archívum Merza József Feria quarta cinerum * A szentmise befejeztével a pap ismét a hívek felé közeledik, kezében megcsillan a tálca, rajta fakó halom. Behunyom a szememet, a pap ujja melegen végigfut a homlokomon, a hamu az arcomra pereg. Emlékezz, ember! Félrehúzódom, gondolattalanul nézek a fénybe és homályba. Lépések húznak el mellettem: fiatalos frissességgel, felnőtt nyugalommal, öreges bizonytalansággal. Egyesekre futólag ránézek, másokról csak egy könnyű szellő tudósít. Órámat keresem, táskámat veszem, megtorlom arcomat, és hunyorogva kilépek az utcára, a reggeli sodrásba, én, a megjelölt, por voltára gondoló ember. Emlékezz! Jó a mi Egy ház-Anyánk, hogy egyszer egy évben a diadal barkáinak hamuját szórja reánk. Kár, vagy éppen jó, hogy nem szentség a hamvazás, amely összekapcsolja az ujjongást és a sírást? Kevés-e vagy nagyon is sok, hogy egy marék pornyi emberségünkben egy időre lakást vesz és felfénylik a Teremtő Isten Lelke? Ez a szertartás több, mint ide-oda járkálás, felmenet és lemenet, meghajlás és felolvasás. Ez a szimbolikus aktus közvetlenül szembesít létemmel. A Föld embere hordozza az Istent, s ezért az istenhordozásért az Alkotó újragyúrja a hűséges sarat, hogy majd egy teilhardi vízió átszellemült, örök életet érdemlő Anyaga legyen, a múló Föld Szent Vegyülete. De most még csak por, és szinte azt várnám, hogy a pap heves mozdulattal belemarkol a hamuba, két tenyérrel tartja elém: „Ezt nézd, és gondolkozz!” A hamvazás a létemet tárja fel, ezért nagy jel. Csakúgy, mint a lábmosás. Vannak dolgok, amiket formává üresíthet, de mégsem hagy el az Egyház. Emlékezz, ember! Semmiségedre, meg arra, hogy honnan jöttél és hová tartasz, te, Lélek-hordozó Hamu. Emlékezz első találkozásaidra Istennel, emlékezz a ködös, sötét hajnalok Rorate miséire, a Tantum ergo mellékhajók és karzatok között bujkáló gregorián dallamaira, októberi vagy májusi litániákra, a kóruspróbák egymást kergető, összefonódó dallamíveire, első előadásodra a kongregációban vagy önképzőkörben. Talán hosszú verseket is szavaltál, és az Érsek Atya megsimogatta felhevült arcodat. „Mindenki gyűlöl titeket!” Az álmodozás kapuja durván becsapódik. A jelenben élünk. Dehát a jelen mégis csak egy korossá vált múlt! Hol van az Érsek, aki megsimogatja arcomat? Hol van a prézes Atya, aki megdicsér hitvallásomért? Miért vagyok egyedül? Szóljatok! Konzervatív lennék én is! Szeretném a fényt és pompát, meg Isten Államát a Földön, amelyet jótékonyan tart fenn az igazságos uralkodó ereje. Nem kritizálnék sem egyházat, sem papot, engedelmesen és gyermeki figyelemmel hallgatnék minden szót, amely az elöljárók ajkáról fakad. Nem tehetek róla, hogy ezeket a szavakat megpróbálta az idő, a történelem, hogy a szavak hordozói nem tudtak hűségesek maradni az Igéhez, hogy új, erősebb szavakat kellett keresnem, ha meg akartam maradni Isten mellett. A régi szavakból csak új bálványimádásra futotta, a régi szavak nem tudták megtartani Isten népét, a régi szavak erőtlenségéből papok és hívek tucatjainak tagadása született. Isten- és emberszeretetre, engedelmességre, mások tiszteletére nevelt emberek haladnak végig a folyosón. Úgy vélik: az isten- és emberszeretet engedetlenségre kötelezi őket. Az engedetlenség törvénykönyvbe ütközik, tehát bűn. Ezért ők bűnösök. Miért bűnösök? Mert engedetlenek. Miért bűnösök? Mert meg akarják menteni a világ egy darabját a Gonosztól. Aki megment Istennek, bűnös lesz az emberek előtt. Ez tapasztalati teológia. Ilyen tapasztalatra tesznek szert Latin-Amerika lakóinak ezrei, meg a katonai ügyész ajtaja előtt szorongó ifjú hitvallók. Kiüresítette önmagát, bűnné lett, értünk, megmentésünkért. Hogyan értette ezt Pál? Absztraktul, az északi teológia szellemében, vagy praktikusan, úgy, ahogy azok értik, akiket ütnek? „Mindenki gyűlöl titeket! Miért nem tudtok másként viselkedni?” * Hamvazószerda neve a latin misekönyvben.