„Érted Vagyok”, 2017 (28. évfolyam, 1-6. szám)

2017-02-01 / 1. szám

girted va 2017. február •­3 Hamvazószerda „Úgy gyűlölöm, mint a bűnömet” - szokták mondani a rendes emberek. Engem gyűlölnek, a rendes emberek gyűlölnek, Istent szolgáló és Isten szolgálatára készülő emberek gyűlölnek. Ezért bűnös vagyok, bűn vagyok. Nem vagyok rendes ember. A télen átgondoltam Nátán életét. Sikeres próféta volt. Meghallotta Isten üzenetét, elment a bűnös király­hoz, jó pedagógiai érzékkel előadta mondanivalóját, biztos volt az igazságában, dolga végeztével hazament. A király fogadta és meghallgatta a prófétát, bűnbánatot tartott, megújította életét. Teljes volt az összhang a tol­mács és az üzenet címzettje között. Én is keresem az összhangot, de eddig még semmi sincs belőle. Elhittem és elmondtam azt, amit legjobb igyekezettel tanultam a hittanórákon Isten szolgáitól, de Isten más szolgái és egyéb szolgák megharagudtak érte. „Nem jól tanítottak minket a barátok” - szokta mondani egy mérnök osztálytársam. Igaz - gondoltam -, de a profán világban is előfordul, hogy valaki jogosan bírál a vállalatnál, és holnap már útilaput kötnek a talpára. Aztán fordulhat ide és oda, keresheti az igazságát, mert a vállalati igazgató összeköttetései gyakran a miniszté­riumig is elérnek. Legjobb esetben kap egy külön szobát a vállalatnál, és hónapokig nem adnak neki munkát, rá sem nyitják az ajtót. Lerontják hitelét, háta mögött be­szélnek, hozzá­szólni senki sem bátor, így mondják napilapjaink. Tehát másutt is vannak még „rosszul ne­velt emberek”. Az Egyház „legjobb szolgáit feszíti keresztre” - írja Marcel Légaut. Annyi a szerencsém, hogy nem vagyok a legjobbak közül való - teszem hozzá én. Pedig „sokan azok közül, akikkel a legkeményebben bánt az Egyház, vallásosabbak voltak, mint számos mai kutató. Olyan ragaszkodást örököltek az Egyház iránt, amelyet ma már nem ismerünk”. Hátha mégis­­ toldom meg ismét én. Életek, sorsok peregnek előttem, köztük az enyém, hozzátartozóimé, barátaimé. Jó, ha az ember tudja, hogy honnan jön. Még jobb, ha valamelyes valóságérzékkel felismeri a jelent, hogy tervezni tudjon a jövőre. Mit látok a jelenben? Dolgozó ember vagyok. Reggel az iskolás gye­rekkel indulok. Az iskolánál elválunk, és megyek a munkám után. Eladom az alvástól megújult fizikai és szellemi erőmet a munkáltatónak, és este érek haza. Az estét kitölti a családra, a közösségi találkozókra, a tanu­lásra, a készülésre, egyéni beszélgetésekre, némi szer­vezésre, olykor a fáradságtól elnyúlásra, majd egy kis csendben ülésre, imádságra feldarabolt idő. Átlagos élet ez, tucatjával tesszük ugyanazt, különböző arányokat alakítva ki, mivel - akár menők, akár lépegetők va­gyunk - a termelés által meghagyott szabad időnket az isten- és emberszeretet, és nem a TV vagy az önzés jegyében akarjuk eltölteni. Hivő ember VAGYOK, a szó jézusi tartalma szerint. Sokat bánkódom is amiatt, hogy lépten-nyomon elma­radok azoktól a jellemző erényektől és teljesítésektől, amelyek a lelki könyvek szerint a hívő ember sajátjai. Egy kezemre nem fér rá az a sok szentté avatási aka­dály, amelyet a Bokorlelkiség szerzője fog majd felso­rolni - teljes joggal. Mégis hívő, átlaghívő, tömeghívő vagyok abban az értelemben, hogy hitetlenségem elle­nére döntően hiszek Jézusban, az Ő útjában, és azt tar­tom jónak minden ember számára. Ebből a hitemből fakadóan, a hétköznapok hosszú, terméketlen során időnként mégis sikerül tennem valamit, hogy ezekkel a ritka cselekedetekkel bizonyítsam időről-időre azt, hogy egynek akarom a szót és a tettet. Sokszor lelombozó­dom, egy nap háromszor is vált a hangulatom, mégis, évtizedek óta hűséggel hajtogatom a bűnbánat és a jóra fogadkozás formuláit. KÖZÖSSÉGI ember vagyok, aki - bár hajlama sze­rint szeretne önmagának élni - mégsem tud meglenni társak nélkül. Bár dalolja az új idők új dalait, nem tud meglenni nevelő Egyháza nélkül. „Az okos gyerek ne szégyellj­e öreg és egyszerű szüleit” — mondtuk már korábban is. Nem akarom sem elhagyni, sem megtagad­ni szülőmet, aki által gyerekből felnőtté lettem. Ha apám nem mutat ujjával ajtót, nem kívánkozom ki a házból. A gyerek láthatja a szülők tévedéseit és tehetet­lenségeit, de ez nem csökkenti a hálát, amelyet a tőlük kapott jóért érez. Ha már - a nagy okosságunk mellett - magunk is elkövettünk elég sok bűnt, akkor tudomásul vesszük mások „jogát” is bűnök elkövetésére. Csak azt a jogot nem engedjük meg senkinek, hogy a bűnt erény­nek maszkírozza. Megengedem, hogy az embernek nehéz elmenni a munkatáborba, még ha meleg vízben is lehet ott mosakodni, nem is túl ritkán. Megértem az érveit, hiszen nem vagyok fából. De mégis, előbb-utóbb már kiabálnom kell, hogy ha a keresztények sorra meg­esküsznek a Sátánnak, akkor az az ország nem Isten országa, akkor Isten Országa a potenciális gyilkosok társasága, akkor valóban az igaz, hogy a Föld a Sátán műremeke. Nem vagyok naiv, nem döbbenek meg Wilder módjára attól, hogy a keresztény Róma nem keresztény, hogy bíborosai hitetlenek. Egyházamtól kereszténytelen egyházfejedelmek sem tudnak elvadíta­ni. Tudok emberileg, és tudok történelmien gondolkod­ni. Ezért vallom laikusok és klerikusok eredendően egyetemes képességét a bűnök elkövetésére, ezért hi­szem a jelenleg kétféle nép eredendően egyetemes ké­pességét a megtérésre. De elvesztem türelmemet és önfegyelmemet, ha megjelenik a bűnt dicső tettnek beál­lító gondolat Nagy Hazugsága. Állampolgár vagyok. Beleszülettem az első vi­lágháború után szétdarabolt országba, annak ezernyi problémával küszködő társadalmába. Majd ez az állam összeomlott, és új állam írt új kötelességeket gyerekfe­jem elé. El kellett döntenem, mihez vagyok hűséges, mert az évek során megláttam, hogy az önmagát első helyre tevő Állam szükség esetén megöli saját fiait is. „Salus rei publicae suprema lex esto” [„Az állam üdve legyen a legfőbb törvény”] - nem, ez már nem az én elvem. Nem dolgozom többé vakon, engedelmesen és gondolattalanul a parancsokat osztogatóknak. Embere­kért akarok dolgozni, azoknak az embereknek a javáért, akikkel összeköt - még ha igen bonyolultan is - a min­dennapi munka. Nem akarok részt venni ártó tevékeny­ségekben, de igent mondok mindarra, ami jobbá, szebbé teszi az életet. Mivel nem vagyok tétlen tagja a társada­lomnak, elvárom, hogy a társadalom teljes jogú polgá­rának tekintsen. Elvárom, de nem verekszem ki. Elvá­rom, mert abból indulok ki, hogy a törvényhozók és alkalmazók nem törekedhetnek a polgárok kárára. Ne­kik is fel kell ismerniük a törvényben rejlő ellentmondá­sokat, és ha valóban az emberért alkották a törvényt, akkor az ember érdekében újra is kell formálniuk. De nem verekszem ezért, mert az a törvény, amely vereke­dés révén lesz törvény, csakis elnyomó törvény lehet. Tudom, hogy a törvényalkotás emberi közelítés az Esz­ményi Társadalom megvalósítására. Mivel jól tudom ezt, ezért egyrészt követem a helyesnek látszó előíráso­kat, másrészt ellene mondok a rosszaknak. Miért? Mert minden közelítés egyszerre jó és rossz. Értelmezésében benne van fény- és árnyoldala. Emberségünkben pedig az van benne, hogy a mai közelítések holnap már nem

Next