Esti Hírlap, 1964. november (9. évfolyam, 258-281. szám)

1964-11-21 / 274. szám

Hétfőn szabad­ságra megy A hídépítő ugye, mázsás, széresvállú óriás? Hát pedig, aki előjön a bel­ső szobából, a hálóból — ko­rán fekszik, este odahaza za­vartam — az kicsiny ember, behavazott fejű, vidám ok.­Huszonhét óta mindig csak hidak, hidak, vasszerkezetek. A hidak vezették ide fel Pestre. A mesében ugye úgy van, az elgurult gombolyag fonalát követi a legkisebbik legény, Czomba pedig a szü­lető hidak nyomát. Elindult 37 éve odafentről a Tiszahát­­ról, s ment, ment a hidak nyomán míg elérkezett a Duna mellé, ide Pestre. Szabolcsi, (akkor még Be­­reg megye volt). Vásárosna­­mény mellől való, Gergelyi­­ből, a Tisza, Kraszna, Sza­mos szögéről. Falusi kovács­nál tanult előbb Gergelyiben, majd mesternél Naményben dolgozott. Huszonhétben el­jöttek a hidászok a MÁVAG-láró az orrán. Melyik nép­meséből is való ez az apróka vándor? Most az Erzsébet-hi­­dat szerelte. Ő a Czomba-bri­­gád vezetője, a Czomba Jó­zsef­­ből a naményi Tisza-hidat újjáépíteni. Ő közéjük állt. Otthagyta mesterét. „Nem fi­zetett a maszek — mondja a hidász —, nem tudott akkor fizetni.” Naményből Apavárra men­tek, a Püspökladány—Karca­gi közúti hídhoz. Aztán a szegedi híd... Híd, híd után, a hidak vezették fel Pestre, a MÁVAG-ba. Bevezették a gyárba, de ő onnét minduntalan kiszökött. „Hívtak, bementem, de a gyárban nem maradtam. Mindenáron azt akarták, hogy gyári legyek. De én csak kint, külső szerelésen akar­tam dolgozni. Makacs vol­tam.O­vább, de a Ferihegyi nagy hangárt is. Azt is a győriek építették. Ismét Pesten sze­relt, de mint győri szerelő. Negyvenhatig bírta ezt. Aztán visszajött. Miért? „Hát a régi szaktársak, Sabec, Medve, Magyar, a háború után ismét mind itt voltak... Meg aztán én pesti vagyok!” — Dehát épp azt mondta: soha nem akart gyári lenni, ittmaradni? — Az más. Menni, kint dolgozni. Menni, de haza jön­ni. Én pesti vagyok, MÁ­­VAG-ista. RÁBA, RÁBCA, DUNA A háború után roncsokat emelnek ki — a dunaföld­­vári, a déli összekötő hídét — aztán ismét a szerelések. A Ferencvárosi híd, a Hamzsa­­bégi úti, a Rábán, a Rábcán, Hernádnémetin... Három évig a Pécsi Erőmű építésé­nél a darupályákat, darukat szereli, onnét Vác, a DCM épület vasszerkezetét. Utazni, hazatérni. Hatvankettő júniusában is­mét hazatért. Kis bódét épí­tenek Czombának az Erzsé­bet-híd roncsainál. Innét kezdje. Kezdte — kezdték tizen­négyen — tegnap befejezték, azt mondja: simogatás volt már csak tegnap, anyagren­dezés. Ma az ünnep. „Hogy milyen ruhában megyek? Hát szürkébe. A fekete az nem odavaló, nem is szere­tem, az csak azért van, hogy legyen.” — És hétfőn? — Szabadságra megyek. Mind bent van még, idén nem értem rá még kivenni. Kőbányai György 37 ÉVE INDULT HÍD — HANGÁR — HÍD Harminckilencig MÁVAG- ista volt. December 14-én — harminckilencben — ott­hagyta a MÁVAG-ot. Még a napra is pontosan emlékezik! „Mert incidensem volt az egyik művezetővel.” Azt mondtam neki: magából jó cukrász lett volna t­ö meg er­re, maga meg jó cukrász mű­vezető! „Én is voltam olyan szakember mint ő, én már csoportvezető voltam. Ezt nem tűrhettem.” Elment hát a MÁVAG-tól, el, Győrbe a Vagongyárba — ott is csak hidakat épített.­­Hogy mi lett azzal a műve­zetővel? A felszabadulás után a vasúti hídépítőkhöz került, ő is építette to­vább a hidakat, ma már nyugdíjas. De azóta sem bo­csátottak meg egymásnak. „Elmegyünk egymás mellett, nem ismerjük meg egy­mást.”) Hidakat épített to- A MAHART JAVASLATA: Új központi személyhajó-állomás A MAHART, napirendre tűzte budapesti hajóállomá­sainak korszerűsítését és az új központi személyh­ajó-állo­más építését. Javaslatát a Fő­városi Tanács városrendezési osztályával már meg is tár­gyalta. A Belgrád­ rakparti köz­ponti személyhajó-állomás, amelyben útlevél- és vámhi­vatal is van, ma már egyéb­ként sem megfelelő, mert ki­csi és földszintjét magas víz­álláskor elönti a Duna. Vá­rosszépítési szempontból nem engedélyezték, hogy az épületre még egy emeletet húzzanak. A MAHART azt szeretné, ha a tavasszal le­bontásra kerülő Hídgyár he­lyén, a Szabadság-híd és a Petőfi-híd között építhetné fel a korszerű, új személy­­hajóállomást. Itt maradna hely nagyobb parknak, sőt, autóbuszvárakozóhelynek is. A vízibusz-állomások meg­építése is időszerűvé vált. Újpesten, az Árpád úti vég­állomáson száz személyes várótetőt szeretnének építeni, s ugyanilyen várótetőt készí­tenének a Szabadság-strand­nál, a margitszigeti Nagy­szállónál levő vízibusz-állo­másnál, a sziget alsó részén, a Petőfi téren és a Gellért téren is. Új vízibuszállomást terveznek a Boráros térre és a Petőfi téren és a Gellért té­ren is. Kitüntették Az Erzsébet-híd felavatá­sa alkalmából a Népköztár­saság Elnöki Tanácsa a Munka Érdemrend arany fo­kozatával tüntette ki Sávoly Pált, az Út-Vasúttervező Vál­lalat főmérnökét, Tóth Lász­lót, a Hídépítő Vállalat ács brigádvezetőjét, • Massányi Károlyt, a Ganz-MÁVAG híd- és darugyárának fő­mérnökét, Mihály Jánost, a Ganz-MÁVAG munkavezető­jét, Tóth Jánost, a Ganz­ - hídépítőket MÁVAG lakatosát, Király Mihályt, a Hídépítő Vállalat lakatos brigádvezetőjét, Hor­váth Zoltánt, a Ganz-MÁ­­VAG szerelési csoportveze­tőjét. Kiváló munkájukért húszan a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, negyvenki­lencen pedig a Munka Ér­demrend bronz fokozatát kapták. A kitüntetéseket ma délelőtt nyújtották át az Or­szágház Kupolatermében. Tanácskozik a budapesti KISZ küldöttértekezlet TÁVIRAT AZ ERZSÉBET-HÍD ÉPÍTŐINEK A KISZ budapesti küldött­értekezletének tegnap dél­utáni tanácskozásán felszó­lalt és a Budapesti Pártbi­zottság nevében üdvözölte a fiatalokat Gáspár Sándor, a Budapesti Pártbizottság első titkára. Ma délelőtt a kül­döttértekezlet folytatta mun­káját. A részvevők távirat­ban üdvözölték az Erzsébet­­híd építőit: „Köszönjük hő­sies, minden akadályt legyő­ző munkátokat — hangzik a távirat —, veletek együtt örü­lünk fővárosunk új ékessé­gének a Duna felett meré­szen átívelő Erzsébet-hi­­dunknak, mely büszkén hir­deti népünk akaraterejét, te­remtő lendületét. Kívánjuk, hogy a jövő nagy feladatait ugyanilyen sikerrel oldjátok meg.” A délelőtti tanácskozá­son felszólalt Méhes Lajos, a KISZ központi bizottságá­nak első titkára is. HIDAK Bennünket, budapestieket, különös, mondhatni, családias érzések fűznek hídjainkhoz. Sok mesterséget tisztelünk érdeme szerint, feltekintünk művelőikre — a hídépítés köze­li, rokonszakma. Az új Duna-híd tervéhez hozzáadjuk véle­ményünket, vitatkozunk, hogy mi legyen neve, mérlegeljük, hogyan illeszkedik majd a városképbe. Nemcsak a Népsta­dionba járunk, hanem a folyópartra is, amikor emelkednek a híd ívei, buzdítunk és bírálunk. Vajon hány család ma dél­utáni programja, az első nap végigsétálni az új hídon. Jó dolog ez a híd. Gyorsítja a forgalmat, elszív majd töb­bi acélmonstrum-társai zsúfoltságából, szépíti fővárosunkat. Nekünk azonban, akiknek élete hozzánőtt ehhez a városhoz, még valamit jelent. Gyakorlati és esztétikai hasznosságán túl­­i jelkép is. Az Erzsébet-híd csupasz roncsai voltak az utol­só tárgyi emlékeztetői annak a lidérces januári éjszakának, amikor egy vesztett ügy haláltusájának meghosszabbításáért­, levegőbe repültek hídjaink. Az új híddal, mi, budapestiek, lezárunk egy sajátos szakaszt, a háború utolsó maradványai is eltűnnek a Duna-partról. Milyen megnyugtató lenne, ha ez a szakasz mindenütt le­zárulna. Ha sehol sem lennének már emlékeztetői a háború­nak. Vannak azonban olyan maradványok — tartják magukat makacsul —, melyeket nem lehet egyszerűen, szorgalmas ka­lapácsütésekkel átadni a múltnak. Duna-parti parlamentünk­ben, nem messze az új hídtól, tegnap nemcsak az építés tör­vényeit vitatták képviselőink, hanem a nemzetközi helyzet is szóba került. A beszámolóban és a felszólalásokban visz­­sza-visszatérő megállapításként hangzott: az egész világot, de bennünket, Európa szívében élőket, különösen nyugtalanít a német békeszerződés hiánya, a nyugatnémet állam veszélyes atompróbálkozása. A második világháború hatvan­kilenc hó­napon át dúlta földrészünket, de azóta kétszázharmincnégy hónap sem volt elegendő, hogy a nemzetközi jognak is meg­felelően pontot tegyünk utána. Egy mozdulat, egy gombnyomás: folyóba omlik a hiú. Hány mozdulat, mennyi erőfeszítés, amíg újra átíveli a Du­nát. Hidakat rombolni mindig könnyebb, mint építeni. A po­litikában is egyszerűbb „el nem ismerősdit” játszani Európa szívében, fenyegetni a másik német államot, mint szakítani a múlt nyűgével és az ésszerű közeledést választani. Egysze­rűbb, de nem vezethet eredményre. És amikor a berlini ma­gasvasút, az S-Bahn hídjain Passierscheines látogatók robog­nak, a koegzisztencia ilyen hidakon is formálódik. Utópia, hogy valamikor a Behring-szorosnál felépül majd a nagyhídgát, amely olvasztaná a jeget és művelhetővé ten­né a sarki tájakat? Ma még annak tűnik, noha láttuk már rajzait, terveit. És az utópiából rögtön realitás lesz, amikor a tudósok kiindulópontként feltételezik, hogy a nagy mű csakis szovjet—amerikai együttműködéssel épülhet fel. Ez a hídépítés visszahatna a nemzetközi kapcsolatokra is: a hideg­háború összeszűkült, de makacsul védekező jégtábláit is ol­vasztaná. A hídépítéshez mindig igaz szándék kell. Az amerikai, elnök nem is olyan régen „hidak építéséről” beszélt, Kelet irányában. Van változás: a korábbi elnökök és külügyminisz­tereik hídrobbantási politikát hirdettek, a mostani, kudarcot vallott elnökjelölt még meg is toldotta ezt. De vajon az új elnök hídjai­t maga is az új „fellazítási politika” eszközei­nek tekinti azokat — nem éppen azt kívánják-e szolgálni, hogy a szocialista országokat felszabdalják, szétválasszák egy­mástól? A hidaknak azonban éppen összekötő kapoccsá kell válniuk... Mi tehát elébe megyünk minden becsületes híd­építési szándéknak, legyen minél több olyan híd a Kelet és a Nyugat között, amelyen a két világ legjobb termékei áramla­nak egy egészséges csere keretében. De valóban ez legyen hivatásuk. ... Minden csoda három napig tart, és ez különösen vo­natkozik az újdonságok felett hamar napirendre térő váro­sunkra. A híd — hiszen ma ez még „a híd” — beleilleszkedik a város képébe, nemsokára úgy érezzük, hogy időtlen idők óta ott áll. A jövő héten már a villamost fogjuk szidni, hogy lassan megy a hídon, vagy az átváltó közlekedési lámpát, ha úgyis késünk. Egyről mégse feledkezzünk: hány esztendőn át, hány em­bernek kellett jóvátennie annak az egy éjszakának egy gomb­nyomását. Réti Ervin A PARLAMENTI VITÁBAN HALLOTTUK A hanyag építkezést törvény bünteti. Dr. Zsigmond László képviselő: Jó tejhez, jó viz is kell! . . .az is baj, ha kevés, az is baj, ha sok.. . Magyarország 450 nemzetközi szervezet tagja. Péter János: Kérem a 296-os feö­­tetet! (Endrődi rajza) — Hohó, én a tehénitatáshoz ér­tettem! Miért oly szomorú az élelmezési miniszter?

Next