Esti Hírlap, 1987. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-02 / 1. szám
SZILVESZTER ♦ SZILVESZTER ♦ SZILVESZTER A televíziók Még ma hajnalban is, amikor hozzáláttam, hogy a szerkesztőség reggeli telefonhívásáig tető alá hozzam ezt az írást, az volt az érzésem, hogy ha bekapcsolnám a tévét, a stúdióban ott lenne Endrei Judit és Horvát János. Még mindig vagy már újra. De akár még, akár már ugyanúgy frissen és figyelmesen, mint mindvégig az egész ágas-bogas maratoni tévészilveszteren. Az ember hamar hozzászokik a jóhoz. Ebben az 1986-ból 1987-be vezető nonstop műsorban pedig mindent meghatározóan jó volt a forma, amely tartalommá nemesedett. Nem egyszerűen az élőkapcsolások műsora volt ez az Év vége, hanem az eleven kapcsolaté. Azzal az illúzióval ajándékozta meg a nézőt, hogy egy nagy vidám társaságban lehet jelen, ahová természetes bejárása van a névtelen civilnek és a neves profinak, az év emberévé választott, közismert személyiségeknek és a véletlen szerencsével új autótulajdonossá lett háztakarítónak. És mert Endrei Judit és Horvát János kipróbált kettőse nemcsak a biztonság érzését állandósította, hanem nagyon tapintatosan oldott minden merev műsorszerűséget, ez a két nap személyessé tette a legszemélytelenebbet is, az automatizált nagyipari termelésbe belevitte a manufaktúrák nem szabványosítható egyéni módszereit, érzékenységét és finom fogásait. Ebben a kétnapos tévészilveszterben az volt a legvonzóbb, hogy a televízió mert önmaga lenni. Hátat fordított azoknak a rossz hagyományoknak, amikor esztrádát utánzott nagy erőfeszítéssel, vagy mozivá szürkült, vagy éjszakai lokállá maszkírozta magát. Most végre azzal állt elő, amivel csak és kizárólag a televízió tud előállni: kilépett a stúdió falai közül, események szervezője és szemtanúja volt, lehetőséget adott a véletlen történéseknek, hogy követni tudja a dolgok spontán alakulását. A konzervdoboz érdektelen biztonsága helyett kilépett az utcára, szétnézett az életben. És ügyesen hozzákapcsolta a spontán történésekhez az előkészített produkciókat Ezerfélét kínált, és ebben a formában remekül megfért egymással a rögtönzött utcai beszélgetés, és a rövid hagyományos lokállátványosság, a szellemes riportokra épülő rendkívüli Fórum és a szilveszteri diszkó, Usztics Mátyás találó paródiái, az utcai legényvásár, meg a menyasszonygyilkosról szóló film. ■ Szóval attól volt jó ez a két nap, amiről nem lehet róla hagyományos módon írni. Mert hagyományos tisztem szerint hozzákezdenék Nagy Bandó András műsorának erényeit felsorolni, fanyar, kritikus telitalálatait és éles humorát taglalni a 40 éves a forint címmel előadott remek kabarémonológjában, de megállít a tegnap esti látvány. Az esemény, a valóság, az élet. — Nagy Bandó kilép a szerepéből, már nem humorista. Telefonjára egy tévéstáb a helyszínre megy, riport készül, és egy kétsoros hírből közüggyé lesz a mátyásföldi lakótelepen kiégett lakás tulajdonosának helyzete. Most döntse el, aki tudja és akarja, hogy mi való előbbre: az élet vagy a produkció. És amikor a hagyományos módon leírom azt, hogy a Szuperbolában Árkus (ideiglenesen : Berkus) József ismét frenetikusan szellemes volt, cirkuszi lovai a műfajhoz híven úgy kérdeztek, mint a nyomtatólovak, „akiknek” tudvalévően nem lehet bekötni a száját, akkor a briliánsan megcsinált A Rádióban immár hagyomány a tartalmas, igényes óesztendő-búcsúztatás. A Farkasházy Tivadar, Kaposy Miklós, Sinkó Péter trió ismét összefogott és lelkiismeretes, tehetségre valló munkával olyan programot készített, amely egy problémáktól, feszültségektől terhes esztendő utolsó napján készített fel bennünket, méghozzá jókedvre hangolóan, az ugyancsak nem könnyűnek ígérkező 1987 fogadására. S ahogyan ezt a tinédzsereknél mostanság mondják: ez nem semmi. Ezzel a talán kissé komolykodóra sikeredett bevezetővel nem szeretném a műsor meghallgatásától elriasztani azokat, akik feltehetően majd csak az ismétléskor, azaz január 5- én ülnek le a program kedvéért a hangszóró mellé. Mégis fontosnak éreztem, hogy megfogalmazzam, miben látom a lényeget. A Generáció címet, az énekesek és illetékesek alcímet viselő első rész a szilveszteri rádiós este kiemelkedő 80 perce. Jelen van-e a szellemi életben, a politikában a magyar szocializmus aranykorában, vagyis a 60-as évek elején ifjúvá érett nemzedék — fogalmazták meg a kérdést. A meghívottak névsora ezt többé-kevésbé igazolta. A felvétel színhelye stílusosan az az Eötvös Klub volt, ahol egykoron ma már áhítattal emlegetett, vagyis azóta hírnévre szert tett zenekarok szórakoztatták a kortársakat. Az énekeseket, zenészeket, politikusokat és a különböző gazdasági, művészeti területek (30-40-es éveikben járó) vezetőit Verebes István látta vendégül, s természetesen jelen volt az utóbbi időszak egyik legsikerültebb kabaréfigurája Illetékes Elvtárs, azaz megszemélyesítője Koltai Róbert. A kötetlen beszélgetést Verebes István remekül irányította. (Remélem nem veszi ismét zokon, hogy tehetségéről, jól végzett munkájáról az elismerés hangján merészelek véleményt mondani. Az említett színész, rendező, konferanszié ugyanis lett légyen szó érvekkel alátámogatott dicsérő, avagy elmarasztaló ítéletről minden egyes esetben tiltakozik. Ennek legutóbb lapunk figyelmes olvasói is tanúi lehettek. De hát — s most ismét a tinédzserek egyik közkedvelt szólását kölcsönzöm — most nem erről szól a nóta. Mi volt jó ebben a műsorrészben? Hogy erőlködés és erőltetés nélkül az élet valósága mutatkozott meg a görbe tükörben. A vendégek, énekes produkció mellé felötlik a bensőséges, csendes pillanat. Cserhalmi György mond verset egy vak kislánynak a Három kívánság egy nyertesének, és csak ránéz, aki nem láthatja őt, mindvégig csak neki mondja a verset. Ez nem produkció. Ez valami más. Több és szebb egy szépen elmondott költeménynél. Ettől volt jó ez a televíziós két nap. Hogy voltak benne előkészíthetetlen, őszinte pillanatok és profimódon előkészített, jó produkciók. Gálvölgyi János nagyszerű Isaura-paródiája, meg a Szilágyi János és miniszterhelyettes, vezérigazgató és pártfunkcionárius mertek a saját dolgaikról az irónia, sőt az önirónia hangján szólni. S nem utolsósorban jó kérdéseket tettek fel Illetékes Elvtársnak, aki kitűnő formában rögtönözte válaszait. Az úgynevezett nagyblokk felvétele az Államigazgatási Főiskolán készült. Verebes István lényegre törő szellemes bevezető konferansza után Usztics Mátyás és Kállai Ferenc jó helyzetekre épülő jelenetsora következett. Nagynevű kollégája mellett Usztics Mátyás nemcsak színészként, szerzőként is remek volt. A szilveszteri kabaré vendége most már évek óta Moldova György is, akinek szatirikus hangvételűnek szánt írása nem illett a műsorba. Nem véletlen, hogy a közönségsiker is elmaradt. (Elég tapasztalt rádióhallgató vagyok ahhoz, hogy felismerjem: az úgynevezett poénok alá konzervtapsot kevertek.) Nagy Bandó András a fiatal nemzedék egyik legérettebb humoristája lett. Monológja a legjobb hagyományokhoz kapcsolódva, egyszerre volt közéleti és keserűen nevettető. Boncz Géza Építési naplója szokványos témához nyúlt: a magyar építőipar gyengeségein élcelődött. A sikerhez meghatározó módon járult hozzá Haumann Péter előadása. Bodrogi Gyula Stop! című monológja a tartalmat tekintve fáradtan ismételte meg azt, amit Nagy Bandótól frissen és szellemportműsorát megleső Horvát János meglepetése, Vitray frappáns Felesportjának poénjai, meg az össznépi mozgalomra buzdító jelszó az új élet kezdéséről. Lefegyverző gesztussal különleges kívánságokat is teljesített a szilveszteri tévé. Kinek pázsitmagot, kinek más beszerezhetetlen cikket. Az arra érdemes tévékritikusoknak — a kívánt műsorszámot. Érdemtelenül bár, de legalább szerénytelenül hozzátenném a magam kívánságát: legyen a tévé egész évben ez az önmaga, amilyennek a két napban mutatta magát. Eleven, mozgékony, sokszínű, változatos. Nyitott és érzékeny — őszinte és szókimondó. Bársony Éva mesén hallottunk. Markos György és Nádas György kitűnően parodizálta a klasszikus Hacseket és Sajót, de ez kevésnek bizonyult az üdvösséghez, mert a Rabszolgasors című monstruózus filmsorozat paródiája tartalmilag gyengécskére sikeredett. Sándor György Gondolatátvitel című monológja jobb volt, mint az úgynevezett „humoralista” korából ismert számai, kár, hogy beszédének fölöttébb modoros hanglejtése idegen a magyar nyelvtől, s talán ezért is idegesítő. (A szám egyébként sokkal hosszabb volt, mint azt a poénok eltűrték volna.) Peterdi Pál ismét szórakoztató badarságokat talált sajtóvadászata során. Hofi Géza sok sablonnal terhelt, itt-ott már lerágott viccekkel telitűzdelt műsorában volt néhány olyan perc és több olyan sziporkázó poén, amely a régi Hofit juttatja az ember eszébe. (Talán hasznára válna művészetének, s ez végül is nem lenne restellni való, ha poénjai kidolgozásához egy jó humorista segítségét kérné. Az az önpropaganda pedig, amelyet Hofélia című műsorának csinált, rossz ízűnek hatott.) Egy ilyen több órás műsorfolyamban természetesen vannak még más, jobb és gyengébb pillanatok is. A program egésze viszont, mint jegyzetem elején írtam, kitűnő. És gondolom, az ismétlés jó szórakozásnak ígérkezik az új év ötödik, immár szürke hétköznapján is. Harangozó Márta ...és a rádióban 2 1987. január 2., péntek □ OBERFRANK GÉZA vezényletével a MÁV Szimfonikusok Beethoven-hangversenyét rendezik meg 16- án, pénteken fél 8-kor a Zeneakadémián. Közreműködik: Baranyay László. □ GRAFIKA, KOLLÁZS címmel dekoratőr és kirakatrendező főiskolások bemutatkozó kiállítása látható január 6—31. között, a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Házában. □ SIGISWALD KUIJKEN (Belgium) hegedűestje a Pesti Vigadóban 17-én, szombaton fél 8-kor kezdődik. A műsoron J. S. Bach művei szerepelnek. PREMIER, FELÚJÍTÁS, VENDÉGJÁTÉK Ecce homo és János vitéz A Magyar Állami Operaházban eseményekben gazdag lesz az új esztendő első hónapja: az operarajongók négy vendégművészt üdvözölhetnek a színpadon, illetve a karmesteri pulpituson; vendégjátékra utazik a balettegyüttes; bemutatják Szokolay Sándor új operáját, és készülnek Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékának felújítására. Jésus, Pinto, a világhírű olasz tenorista január 18- án René des Grieux szerepében lép fel az Operaházban Puccini Manon Lescaut című operájában. Peskó Zoltán ugyanezen a napon Mozart Figaro házassága című dalművét vezényli az Erkel Színházban. Rico Saccani fiatal olasz karmester január 29-én Verdi Álarcosbál című művét dirigálja az Erkel Színházban, Ondrej Lenard, a Csehszlovák Rádió pozsonyi zenekarának vezető karmestere pedig január utolsó napján Puccini Pillangókisasszony és Verdi Traviata című operáját vezényli a Köztársaság téri dalszínházban Leoncavallo Bajazzók című operája a 750. előadásához érkezik január 7-én: ezen a napon Nedda szerepében Tordai Évát hallhatja a közönség. A Traviatában Germont szerepét január 25-én Patricio Mendez veszi át. január 30-án A varázsfuvola Panamáját Csavlek Etelka énekli. A Magyar Állami Operaház balettegyüttese január—18. között a Trieszt Operaházban vendégszerepel, tíz alkalommal adja elő Hérold A rosszul őrzött lány című táncjátékát Az előadásokon a vendéglátó színház zenekara működik közre Sándor János és Jármai Gyula vezényletével. Január 25-én és 27-én a magyar opera ősbemutatójának színhelye lesz az Operaház. Szokolay Sándor Ecce homo című háromfelvonásos passió-operáját a szerző betanításában és vezényletével mutatják be. A mű Nikosz Kazantzakisz Akinek meg kell halnia című regénye alapján készült, Rubin Péter fordításának felhasználásával. A rendező Mikó András. A díszlettervező Forray Gábor, a jelmeztervező Makai Péter. A főbb szerepeket Molnár András, Kalmár Magda, Sólyom Nagy Sándor, illetve Romhányi Attila, Kukely Júlia és Tóth János énekli. Kerényi Imre állítja színpadra Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékát vendégként az Erkel Színházban. A párhuzamos szereposztásban felújítandó mű előadásához Götz Béla és Vágó Nelly tervezi — ugyancsak vendégként — a díszleteket és a jelmezeket. A bemutató február 22-én és 24-én lesz Dénes István és Déri András vezényletével. (MTI) FILM-BEMUTATÓ Első feleségem A film címe mintha arra utalna: az első után jöhet a második, s aztán talán még több is, „gombház, sej ..”, modern időket élünk, nem tart örökké a „holtomiglan” ... Az ausztrál film ennek a kicsit léha, modernkedő szemléletnek éppen az ellenkezőjét vallja. Főhőse, a komponista férj, John, aki élete legbiztosabb pontjának, örök szerelmének érzi feleségét, Helent. S ez akkor tudatosul benne igazán, amikor az aszszony súlyos belső küzdelmek után bevallja neki: már nem szereti. A helyzetet akár hagyományos háromszögtörténetként is értelmezhetnénk, a rendező-író, Paul Cox azonban mélyebbre ás. Nem tetszeleg azoknak az izgalmaiknak leleplezésében, melyeket az aszszony férje barátjával folytatott viszonya tartogat, inkább Helen magatartásának okait keresi. Hiszen hamar kiderül, ez a „szerelem” sem az igazi, csak menekülésre jó. Wendy Hughes Helen szerepében egy évek óta húzódó és várhatóan még jó hosszú ideig tartó válság pontos tüneteit állítja elénk. Pedig nem is az ő, hanem az elhagyott, hirtelen magányba kényszerített férj a főszereplő. Szép otthona, zeneszerzői, sőt, férfiúi sikerei sem bizonyulnak elegendőnek ahhoz, hogy megmentsék az összeomlástól. Bizony ingatag talajon áll ez a jól fölépítettnek látszó családi boldogság. A film ezt a tényt deríti fel pontról pontra, jelenségről jelenségre, szinte tudományos lélektani precizitással. Ezzel a módszerrel nemcsak a színészeket teszi próbára a film. Ők egyébként remekül állják a sarat, a főhőst játszó John Hargreaves és a kislány, Lucy Angwin játéka megdöbbentően hiteles. A komolyzenével még hatásosabbra hangszerelt szenvedés a legnehezebb feladat elé a nézőt állítja. Ha kívül maradunk, nem mond semmit a film, ha azonban hagyjuk hatni magunkra, keserves két óra vár ránk. Arra kényszerülünk, hogy — mint gyermekkorunkban — vigasztalgassuk önmagunkat : „Ez csak film, nem az élet”. Molnár Gabriella BÉCS: ÖRÖMHÁZ A New York-i Broadwayn az idén a Vienna: Lufthaus című darab volt az év legjobb musicalje — írja a New York Times. Magyarul körülbelül anynyit jelent, hogy Bécs: örömház. A darab egyik érdekessége: olyan musical, amelynek van ugyan zenéje, librettója és koreográfiája, de nincsenek számai. Vagyis olyan dalok, amelyeket a szereplők énekelhetnének (meg a közönség is, ha slágerré válnak). Richard Peaslee komponálta ezt a zenét, a szövegkönyvet Charles Mee Jr. — történész — írta. A múlt századvégi, e századeleji Bécsről szól a sztori, a modern művészeti és tudományos irányzatokról, Freud és Schönberg, Schnitzler és Musil működéséről. „A nyugati civilizáció erotikus és a végén ijesztő víziója, amely keringőzve halad önnön pusztulása felé” — írja a különös musicalről a New York Times. □ NYOM NÉLKÜL címmel sorozatot indított a Lágymányosi Közösségi Ház (XI., Kőrösy J. u 17.) elfeledett alkotásokból — a magyar film közelmúltjából. Ennek következő programja 6-án, kedden este 7 órakor Simó Sándor Apám néhány boldog éve című filmjét tekinthetik meg az érdeklődők. Házigazda: Gervai András.