Esti Hírlap, 1996. február (41. évfolyam, 27-49. szám)
1996-02-16 / 40. szám
53 ^ »Xplahdly_____ FIATALOK 1996. február 16., pénteki „MAGYARBA” SZAKADT FIATALOK 3 2-3, 1 % Jégkrém brokkolival Jelen írás műfaját tekintve irodalmi riport. A valósággal való bármilyen hasonlóság csak és kizárólag ezen régió szerelmes átokkal vert történelmének, a Művelődési Minisztériumnak, Magyarhon és a szomszéd országok hatóságainak, valamint más, az ember életében nélkülözhetetlen intézményeknek köszönhető. A kollégium, melyet az egyszerűség kedvéért egymás között csak gettónak neveztek mindannyian, talán nem is létezett. Pontosabban fogalmazva csak nekik, isten tudja, honnan ideszakadt diákoknak volt párnás ágyat jelentő realitás. A minisztériumban tudtak róla, de neve, akár a spanyolnátha, idegességet és borzongást okozott, ezért csak akkor hozták szóba, amikor az oda szánt pénzt kellett máshová irányítani. Időnként — főleg mérlegzárás idején — mályvaszínű zakós vállalkozóknak is eszükbe jutott, ilyenkor szavatosságától megválni készülő konzervet, csokoládét hozott egy teherautó. A lakók szedegettek az ajtó elé ömlesztett finomságokból, és hálával emlegették a lelküket ily módon önkielégítő pesti urakat, akik jóvoltából korszakokra szabdalódott a diákélet. Valamikor év végén kamionnyi jégkrém és brokkoli érkezett, és a kollégium lakói a rá következő harmadik héten azzal büntették az asztaliteniszben vagy a takarításban lemaradót, hogy erőszakkal megetettek egyet-kettőt a valamikor hőn óhajtott csemegéből. Elhagyott harisnyagyárak, raktárak és végtelenbe futó csövek mutatták a négyemeletnyi betondobozhoz vezető utat, melyben hajdan orosz tisztek dáridóztak, s amelybe az új idők szele határon túlról érkezett alig embereket sodort. Vaságyak, vasszékek és egy vasasztal alkotta a három személyre szabott vackot, s a folyosó végén órára kattant a zár. Az idegent alkoholista portás vegzálta kitartó aljassággal, de mégis jó volt itt lenni, mert valahol volt, aki idejutott. Az elsők valamikor ’90 nyarán érkeztek. Zsebükben többnyire zöld útlevél lapult, amely akkoriban helyettesítette a kombinált bérletet és kiválóan fungált az István, a király című rockopera belépőjegyeként is. Többen a világot megváltani jöttek, miután kibámészkodták magukat a Skála Metró élelmiszerosztályának ötvenféle felvágottján, elhatározták, hogy csak azért is hazamennek, amikor megszerezték azt a diplomát, amit odaát — ki tudja, miért — a magukfajtának nem lehet megszerezni. Később délről is érkeztek, többnyire fiúk, akik úgy döntöttek, tizennyolc évesen nem érdemes egy olyan hazáért meghalni, amelyben éltek, akik viszont „otthonább” érzik magukat azoknál, akik maguk is otthon szeretnének lenni. S ha már itt voltak, ők is beiratkoztak valahova, hogy addig is tanulással teljen az idő. Harmincnapnyi szabadság Anyaországbeli évfolyamtársaik naiv és őszinte csodálatára mindannyian beszéltek magyarul. Aztán különcségük együtt inflálódott a gyorsan romló forinttal, s pár hónap alatt kivétel nélkül a legszürkébbek lettek az egyenszürkék között. Közben otthon és idehaza miniszterelnökök jöttek és mentek, csak ők és az államelnökök maradtak helyükön rendületlenül. Aki túl hamar elvégzett egy főiskolát, az gyorsan beiratkozott még egy egyetemre, hogy ebben a szeretlek is meg nem is fővárosban maradhasson. Áron Marosvásárhely mellől érkezett még 1990 késő tavaszán. A választásokat éppen megnyert ismerősei hőst akartak csinálni belőle, mert könyvvel és gyertyával kezében elment egy békés tüntetésre, melyről aztán véres riportban számolt be az összes hírtelevízió. Igaz, amikor végveszélyben érezte magát, könyvét, gyertyáját elhajítva a tejüzletbe menekült, ahonnan literes üvegekkel próbálta kivívni magának a túlélés örömét. Pár napra rá más nemzetiségű szomszédasszonya, akinek még az átkosban is a belügynél dolgozott a fia, megsúgta: a rendőrök felismerték a kinagyított felvételen, jobb lesz, ha eltűnik innen. Akkor csak nevetett az egészen, de másnap — katonaviselt létére — behívót hozott a posta. A hajnal már Pocsajnál érte, igaz, akkoriban még nem fungált olajvezetékként a Berettyó. Péter a dicső jugoszláv hadsereg tüzérségénél csinált karriert magának. Akkoriban a hadurak az albánoktól féltek, a horvátokban és a szlovénokban nem bíztak meg, így a szerbek mellett csak a magyar fiúknak volt esélyük előlépni a tiszti ranglétrán. Péter már otthon jól bánt a számítógép botkormányával, így nem volt meglepő, hogy alig pár hetes kiképzés után már valódi „drótos rakétával” elsőre eltalálta a domb mögé beásott paneltankot. Nem csoda, hogy a balkáni konfliktus kitörésével az elsők között kapott behívót, de tudta: csak addig lesz szükség rá, míg tudását másoknak is átadja, utána mehet a frontra tölteléknek. Valami csoda folytán nála maradt a valaha mindenhova érvényes útlevél, melyet most még éppen elfogadtak Röszkénél. Pétert és Áront egy szobába kényszerítette a történelem. Jól megvoltak egymással, hiszen egyikük ezért, a másik azért nem mehetett haza, így szülőt cserélve „keresztbe” jártak otthon lenni. Romániából tábla szalonnák, füstölt kolbászok érkeztek, míg a Vajdaságból a százmárkások apadtak lassan tízesekre, és amíg volt, addig Marlborót és hamis Levis farmert rejtett el Áron a vámosok, fürkésző szeme elől. Az utakra azért is nagy szükség volt, mert harminc napos volt az anyaországban tartózkodás szabadsága, hiszen ösztöndíj híján a hatóságok őket nem tartották tartózkodási engedélyre érdemesnek. Könytárat piacra Minden munkát elvállaltak. Egyszer egy suhogó joggingos vállalkozó — aki a Vajdaságot is egy román tartománynak gondolta —, Vlad Tepesnek keresztelve Pétert, azt találta mondani: a román ne válogasson, örvendjen, ha egyáltalán kap munkát. Azóta — Áron parasztlengőjének hála — aranyba oltott metszőfogakat visel az istenadta, de a fiúk a filozofikus tanácsot mégis megfogadták: tampont csomagoltak éjszaka, napközben félhülye, ám igen jól szituált kamaszokat okítottak matematikára, télen havat, nyáron szenet lapátolva keresték meg a betevőre és a jegyzetekre valót. A gyűrődésbe Áron rokkant bele hamarabb. Eleinte csak vizsgákat, később évet is halasztott, aztán végleg elfelejtette a főiskolát. A Széchényi Könyvtárat kínaipiacra cserélte, ismerősöknek autórádiót és menedzserkalkulátort szerzett gyanúsan olcsón, a megkeresett pénzből pedig mindkettőjük élete lett picivel könnyebb. Először egy sportközvetítés kapcsán vesztek össze. A világbajnokságon a románok és az argentinok játszottak éppen, a többség — köztük Péter is — a dél-amerikaiaknak szurkolt. Amikor Hagi belőtte a románok győztes gólját, Áron hatalmasat ugrott örömében. Román — mondta szobatársa, mire már lendült is az ököl a megtorlásra. Órákkal később, a megbánás pillanataiban alig sikerült megmagyarázni: pár évvel ezelőtt még a sport jelentette az egyetlen ablakot a világra, és az országba szorultaknak — legyen az román vagy magyar — nagyon sokat jelentett a válogatott. Alig pár nappal az eset után diákbulit szerveztek a kollégiumban. Hajnal felé, mikor a sör és az erő is vészesen fogyni kezdett, összeölelkezett néhány vajdasági, és kört formálva énekelni kezdtek valami édes-bús balkáni melódiát. Hülye jugoszláv — mondta valaki, és Áron (talán valamiféle bűntudattól vezérelve) indult is, hogy megtorolja. — Engem te ne védj meg — mondta Péter —, én jugoszláv akarok lenni! Áron végképp nem értette az egészet. És az sem fért a fejébe, hogy miért néz keresztül rajta minden komolyabb munkaadó, ha kiderül: őt pár száz kilométerrel keletebbre anyakönyvezték annak idején, mint azt, akitől most a sorsa függ. Egyre kevesebb pénzt kapott egyre több munkáért, már mozira, könyvre rég nem futotta, amikor Tamással, a hajdani baráttal találkozott. A fiú köztudottan a világ lustája volt, már a középiskolában is két színnel festette ki órarendjét. Ha kékkel kezdődött a nap, akkor egészen addig aludt, amíg pirosig ért az idő. Odatartod, és kész Tamás ápolt ujjai között Marlboro füstölgött, bőre szoláriumtól fénylett, nyakában sokkarátos aranylánc sejtette: viselője nem a Moszkva téren keresi a boldogulást. — Hülye vagy, barátom — mondta —, nincs érzéked a könnyű munkához. Ha hallgatsz rám, tíz perc alatt ezerötöt megkereshetsz! — Testi vagy szellemi? — kérdezte Áron — Jól eltaláltad, apuskám! Testi a javából! — röhögött a másik, és sokat sejtetően kacsintott egyet. — Odatartod a becses feneked egy buzinak, és kész, már dől is a lé. Áron szólni sem tudott a meglepetéstől. Úgy váltak el Tamástól, hogy tudta, hiába kapta a telefonszámot, soha nem fog élni az ajánlattal. Augusztusban aztán cetlit talált az ajtón, mivel látogatási bizonyítványa nincs, többé nem jogosult kollégiumra. Péter még biztatta egy darabig, hogy esténként lepedőn felhúzza a másodikra, de csak azért sem élt az ajánlattal. Két nyári éjszakát a Keletiben, egyet a Népliget bokrai között töltött, amikor fáradtan, borostásan újra összefutott Tamással. Az nagy suttyomban becsempészte lakására - tudod, a vén szaros „barátom" nincs itthon —, belediktált két pohár puccos likőrt, majd teleengedte forró vízzel a kádat. Az este már a Dunakorzón találta, ahol egy német úr próbált vele mindenáron megismerkedni. Többször próbált felállni a méregdrága vendéglő kerti asztala mellől, de Tamás szigorú tekintete és a sör okozta bágyadság hatására végképp belefáradt a mozdulatba. Reggel, amikor a Lánchídról belelépett a semmibe, még mindig nem tudta, hol tévesztette el. Amikor volt szobatársa azonosította a testet, a semmitmondó arcú rendőr egy félig szétázott százmárkást nyújtott át neki. Péter egy pillanatra a Vásárhelyen élő pótszüleire gondolt — Áron elköltözése óta nem járt ott —, és azt motyogta maga elé: én most nem hoztam kolbászt. A becstelenül szerzett pénz azóta is a második emelet egyik szobájában lapul a falon. A szülők egy másik, ropogós bankót kaptak, de az még a hamvasztásra sem volt elég. Pétert utoljára szeptember elején láttam. Szatyrában a hűtő mélyéről előkapart brokkolival a legközelebbi határra, a szlovák Komáromba indult, hogy egy újabb pecséttel szerezzen magának még harmincnapnyi szabadságot. Lukács Csaba FOTÓ: SCHILLER ZSUZSA 4131 „KISBANDITA”X ^ b ' °) Bűn az élet? Ma Magyarországon a bűnözés mint iparág nem szenved utánpótláshiányban — mondta Harman Béla, a Budapesti Rendőr-főkapitányság alezredese. A fiatalkorúak bűnözése ugyanis a rendszerváltozás óta rokonasszemen nőtt. Míg például 1994-ben 3023 bűnelkövetőt, úgynevezett „kisbanditát” tartott számon a fővárosban a rendőrség, számuk 1995-re már 4131-re nőtt. Azonban nem csupán a 14-18 évesek növekvő bűnözése aggasztó, hanem az is, hogy a jelenség a gyermekkorúak között is terjed. A körükben felderített bűncselekmények száma tavaly szintén nőtt. Tehát már a fiatalkori bűnözésnek is megvan a magabiztos utánpótlásgárdája. A tendencia olyanynyira aggasztó, hogy a szakértőkben felmerült: a 14 éves büntethetőségi korhatárt egy-két évvel leszállítják. A munkanélküliek egyharmada pályakezdő fiatal. Ma Magyarországon becslések szerint 330 ezer a veszélyeztetett fiatalkorúak száma. Ha van egyáltalán családi hátterük, akkor az halmozottan hátrányos. Vagy az alkoholizmus, vagy a munkanélküliség rendíti meg anyagi biztonságukat. Ők lehetnek a potenciális „kisbűnözők”. A bűnözés egyik oka a tömeges méretű elszegényedés, hiszen a bűncselekmények 80-90 százaléka erőszakos, garázda jellegű, vagyon ellen irányuló. Ez új jelenség. Félő, hogy a perifériára szorult társadalmi rétegek helyzete állandósul, egyetlen megélhetési formaként a bűnözést választják. Vannak családok, akik gyerekeiket küldik az áruházba lopni, kihasználva, hogy ők még nem büntethetők. Sokukat otthon, családi körben tanítják a „szakmára” — mint például a zseblopás. Ezt akár gyerekmunkának is felfoghatjuk, hiszen az esetek jó részében a „keresmény” a család felnőtt tagjai zsebébe vándorol. A bűnözői karrier első állomásai az egyszerű alkalmi lopások, mint a zsebmetszés vagy az áruházi tolvajlás. Ha a fiatalkorú felnőtt korára már kijárja az „élet iskoláját”, specializálódhat. Lehet belőle elsőrendű kocsifeltörő, könnyűkezű közokirat-hamisító vagy éppen kábítószernepper. A 18 éven aluliak életkori sajátossága, hogy még nincs kialakult értékrendjük, befolyásolhatóak s fogékonyak a kellemesnek tűnő hatásokra. Ha a családon kívül az iskola sem neveli őket, s ráadásul munkahelyük sincs, ahol alapvető viselkedési mintákat tanulhatnának, marad az utca. Kialakulnak a csoportok, amiket a közös lakóhely vagy épp a hasonló társadalmi rétegekből való származás kovácsol össze. A fiatalkori bűnözés tipikusan nagyvárosi és csoportos jelenség. Nem véletlen, hogy ideális táptalaja éppen a lakótelep. Ritkán találunk csupán gyermekkorúakból álló bandát, s az sem gyakori, hogy felnőttek is tagjai lennének e csoportoknak. Leginkább fiatalkorúak, azaz 14-18 évesek alkotják őket. Erősen dominál bennük a falkajelleg, tehát az idősebb, erősebb tagok a meghatározóak, ők viszik a „balhéba” a többieket. Értékrendjüket, viselkedési mintájukat jobb híján az akciófümekből kölcsönzik. A videón felnőtt generáció első hulláma elérte a katonaköteles kort. A honvédségben azonban sokuk kezébe félve adnak fegyvert: nem tudni, mikor, melyik kiskatona fogja Rambónak hinni magát. Az utcán, a bandában azonban nincsenek megkötések. Ott mindent szabad. A videóból persze tanul a gyerek is, főleg ha napi hat-hét órát nézi. Budapesten történt, hogy gyermekkorúak csoportja egy játékteremben megfigyelte, melyik kortársuk vált már szenvedélyes játékossá. Ezeket közrefogták, megzsarolták, csak akkor játszhatnak, ha napi 500 forint védelmi pénzt fizetnek. De vajon honnan szerezhettek pénzt a játékautomatákra és a védelmi pénzre? Nem valószínű, hogy tellett a zsebpénzből. Számukra a pénzszerzésnek egyetlen biztos útja van: az illegális. A kör bezárult. A gyermek- és fiatalkorú nemcsak bűnelkövető, hanem áldozat is lehet. Az esetek többségében meglopják, kirabolják őket. A sértettek főleg fiúk, akárcsak az elkövetők. Mindig a fiatalabbat, a gyengébbet támadják, s a támadók általában többen vannak. A családnak azonban elsőrendű szerepe lehet a gyerek sértetté válásában is. Ha ugyanis hiányzik a szülői felügyelet és ellenőrzés, ha a gyereket bárhová, bárkivel elengedik, hamar éjszakai szórakozóhelyeken, diszkókban töltheti idejét. A fiatalkori bűnözésről talán keveset beszélünk, pedig humánusabb és olcsóbb is volna ott és akkor beavatkozni, ahol és amikor az megjelenik. Egyébként pár év múlva profi bűnözők hulláma öntheti el a társadalmat. Dobó Márta FOTÓ: DUDÁS DÉNES