Esztergom, 1906 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1906-03-18 / 11. szám
XI. évfolyam. Esztergom, 1906. március 18. 11. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Alapitó: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség: Szentgyörgymező 9. sz. Kiadóhivatal: Káptalan-tér, hová az előfizetések küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv kömp-kereskedésében. Népszabadság, Esztergom, márc. 17. (II.) Március Idusa a szabadságharc óta nem hozta oly élénk hullámzásba a kedélyeket, mint az idén. Az egész ország tüntetett a népszabadság érdekében, melyet az abszolutizmus kísértete elnyeléssel fenyeget; az egész ország megismételte ama »vérnélküli forradalmat,« melyet az első március 15-iki ünnepen Petőfi és Jókai rendezett a nemzeti múzeum kertjében. Évezredes szenvedések és küzdelmek árán a XIX. század végre meghozta a népszabadságot a művelt országokban; mi a XX. század nemzedékei nem akarjuk azt újra temetésre kisérni. Nagy kincs a népszabadság, az emberiségnek nagy erkölcsi tökéje! Nem csoda, hogy annyi ellensége volt a régi időben s lesz a jövőben is, amíg csak a földi küzdelem tart. Eddig az autokrácia nyűgözte le a népszabadságot, a jövőben pedig a féktelen demokrácia fenyegeti elnyeléssel. Mindkét véglet ellen a józan államfentartó elemeknek kell összefogniok az állami egyensúly fentartására s a földi viszonyok közt lehetséges ideális népszabadság megteremtésére. Az összes természetjogírók, bölcselők és politikusok az emberi szervezetben találják az emberi társadalomnak, de kivált az államnak Isten-adta hasonlatát és mintaképét. Az állam sejtjeinek (az egyedeknek) és szerveinek (hatalmi tényezőinek) az emberi szervezet harmóniájára és egyensúlyára kell tehát törekednie, hogy minta-állam legyen. Az emberi szervezetben persze maga a természet határozta meg az egyes tagok működését, a különféle szervek rangfokozatát s az egész ember kormányzásában való szerepét. Az államban azonban az emberek belátására és szabad akaratától függ a szereposztás, a kormányzási jog felosztása. Innen van, hogy az államszervezet, a kormányforma, a politika oly sokféle változatot mutat az egyes korokban s az egyes népeknél: a népek különféle értelmi és erkölcsi érettségéhez képest . A bölcselet és jogtudomány, népek államéletét irányítani törekszik, mely a kivált a kormányzói hatalom alanya, vagyis igazi tulajdonosa felöl vitatkozik már századok óta. Az aulikus jogászok, a Kaunitzok és Richelieu-k a fejedelmeknek ítélik oda az egész kormányzási jogot. Szerintök Isten egyenesen a fejedelmeket bizta meg a népek kormányzásával s a nép csak annyiban vehet részt a törvényhozásban, amennyiben a fejedelem saját jogaiból egyet-mást átenged a kormányzás népszerűsítésére. Ezzel szemben a demokrácia Russeau-val az élén felállította másik véglet gyanánt a »népfelség« elvét, miszerint a kormányzó és törvényhozó hatalom igazi birtokosa a nép s a fejedelmek legfeljebb a nép megbízottai. A nép és a kormányzó hatalom közt egyszerű »contrat social,« közönséges szerződés áll fenn, mely bármely pillanatban tetszés szerint felbontható. Mindkét véglet téves és veszedelmes. Egyik sem biztosit nyugodt, békés államéletet, mindkettő egyaránt ellensége az igazi szabadságnak. A fejedelem a nemzettestnek csak feje, sem az életet nem birtokolja kizárólagosan az államéletben, sem az államszervezet dirigálására nincs az összes eszközökkel felszerelve — a természet rendje szerint. De pozitív isteni rendelés sem tette a fejedelmeket az államhatalom egyedüli alanyává és forrásává. Ez csak a katholikus egyházban áll, mely teljesen theokratikus, hol minden joghatóság és kormányzói hatalom a pápától, Krisztus földi helytartójától származik. Ezen elmélet szerint az autokrácia sohasem jogtalan, bár néha észszerűtlen; a népképviselet pedig nem jog, hanem a fejedelem kegye. Isten ments! hogy ily mostohán rendezte volna be a Teremtő a jogot és a népszabadságot. Ha a népek gyermekkorában ez tényleg igy volt, abból nem következik, hogy jogosan volt igy! Másrészt a demokrácia, a »népfelség« elmélete is telve van egyoldalúsággal. Nem ismer el Isten-adta tekintélyt és elöljáróságot. A képzelt demokrata állam tesz fej nélkül. Változó szerződésekre akarja fektetni az államéletet az állandó törvények helyett. Magát népet is atomikus összetételnek tekinti s nem ismer el organikus különbséget a kormányhatalom rangfokozatot s felosztásában. E két véglettel szemben is az arany középutat kell követniük az államfentartó elemeknek. Az igazság az, hogy az egész állam, népével, intelligenciájával és fejével együtt birtokosa az életnek épúgy, mint a kormányzói, politikai hatalomnak, de nem atomikus egyformaságban, hanem egy élő szervezet rangfokozatában! A fej (uralkodó) dirigál; az elmében (a nemzet törvényhozó testületében) szülem- AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A magyar kath. papság hazafias szereplése a szabadságharcban és az önkényuralom alatt. Manapság a hazaszeretet nem minden magyar közös kincse, hanem egyes elemek monopóliuma. Ritka katholikus, de kivált ritka katholikus pap az, kiről őszintén elismernék, hogy szívből, önzetlenül szereti hazáját. Nekünk, magyar katholikusoknak a hazafiság e monopolizálása ellen tiltakoznunk kell. Tiltakozásunkban a történelemre támaszkodunk, mely fényesen igazolja, hogy a katholikusok, főkép a katholikus papok sohasem maradtak hazafiságban a más vallásúak mögött. De nem akarok a rég letűnt időkre visszatérni. Nem akarok a mohácsi harcmezőn elesett hét magyar püspökre mutatni; nem akarom a magyar nemzeti eszme vértanújának, Fráter Györgynek, holtteteméről a gyászos leplet fellebbenteni; nem akarom nemzeti létünk és alkotmányunkért vívott küzdelmek vezéralakjaira fölhívni figyelmüket; ismeretes előttünk Pázmány, Szelepcsényi, Széchényi György és Pál működése; a kurucok főpapjáról Telkessy Bálintról is sokat olvastunk. Fényes és hatalmas érveket szolgáltat a magyar kath. fő- és alpapság hazaszeretete mellett a nemzetnek csak néhány évtizede lejátszódott élet-halálharca és azt nyomon követő rém- és önkényuralom. A 48-as márciusi napok végre a magyar hazára is felderítették a szabadság hajnalát. Szabad, egyenlő, testvér lett mindenki ; ledőltek azon korlátok, melyek a magyar haza lakóit egymástól századokon át elválasztották. Egyenlő lett mindenki jogra s kötelességekre nézve, az uj alkotmány kiváltságos rendet nem ismert. Mikép viselkedett a papság az új renddel szemben ? Talán ellenszegült, rúg-kapált és minden követ megmozgatott a régi rendszer föntartása mellett ? Nem ! A katholikus egyház sohasem volt a szabadság ellensége, azért most is ujjongva fogadta a szabadság eszméjét, örvendező szívvel ölelte kebelére az ifjú magyar alkotmányt. Főpapjaink pásztorlevelekben figyelmeztetik híveiket, hogy örömmel fogadják s engedelmeskedjenek az uj törvényeknek. Különösen szépen ir az öreg kalocsai érsek gr. Nádasdi : »Az egek Ura a szabadság hajnalát engedte ránk derülni. Az uj kincs édes mindnyájunké, tehát a katholikus egyházé is. Üdvözöljük tehát közös nyereményünket azon egyház nevében, mely minden kebelébe felvett népek, úgy édes alkotmányos szabadságának is szülőanyja és dajkája lévén, örvend valahányszor körüle egy bilincs lepattan.« Ily nemes és előzékeny hangon fogadta a magy. kath. papság azt az alkotmányt, mely tőle áldozatokat is követelt, s amely egyedül tőle tagadta meg azt, amiben e hazának minden más polgára és osztálya részesült: a szabadságot. Az új alkotmányért a papság áldozatot, még pedig jelentékeny és önkéntes áldozatot hozott. 48 márciusában Daróczynak, a pécsi káptalan követének példájára az egyházi rend képviselői lelkes nyilatkozatok kíséretében minden kárpótlás nélkül lemondtak a papi tizedről. A papság meghozta ez áldozatot a nemzet milliói iránt szeretetből, mert: »Ki az, ki nem lenne kész —• kérdezte Lévay Sándor, egri nagyprépost — egyéni érdekeiből áldozni milliók jobblétéért.« S ez az egyház, mely oly lelkesen karolta fel a szabadság és egyenlőség eszméjét, továbbra is békákba verve maradt. A katholikusok önkormányzati kérvényét az idő rövidségének ürügye alatt még tárgyalásra sem méltatták, de más vallásúak kérvényének elintézésére még azután is elég időt találtak. A 48-as idők nemcsak a szabadság, hanem az újjászületés, a reformok korszaka is volt. A papság is reformokat sürgetett, még pedig gyökereseket. Követelték, hogy a papok ruházatukban is mutassák ki magyarságukat, csizmát, zsinóros nadrágot, magyar atillát s pörge kalapot viseljenek. »Követeljük továbbá, hogy szakállt, bajuszt növeszthessenek, mert a borotvált arc a szolgaság jele, de még a régi magyar papok is, mily tiszteletreméltóak szakállasan, bajuszosan ; azonfelül nemcsak az apostolok, hanem maga Üdvözítőnk is szakállt viselt és azt hogy őt kövessük.« Sokan e reformok parancsolta, egyikétmásikát hamarosan életbe is léptették : szakállasan, bajuszosan, atillában, pörge kalapban kezdtek megjelenni a nyilvánosság előtt. Azonban a csizma, magyar nadrág, atilla, bajusz, szakáll viselést hangosan követelő szavakat csakhamar elnyomta a veszélyben forgó hazának segélykiáltása. A bécsi udvar csak kényszerűségből adta meg az alkotmányt és most módot keresett, hogy attól minket megfoszthasson. Nyil-