Esztergom, 1912 (17. évfolyam, 1-53. szám)

1912-08-04 / 32. szám

zunknak, milyenekkel egy vallásfelekezet sem di­csekedhetett. Ne engedjük tehát e kincseket veszni, hogy szegényekké ne váljunk. N—k L—s. pedig sok helyütt még mindig énekli a „régieket", melyek nemcsak hogy a nyomatott énekes könyvek szövegétől térnek el, hanem cikornyás dallamaikkal arculcsapják mindazt, ami zenei és áhítatos. Egy­házhatóságilag jóváhagyott énekes könyvet a kán­tornak és a népnek, megélhetést a kath. könyv­kiadóknak ! A nép ne azért vegye az énekes köny­vet, hogy legyen mit vinnie a templomba, hanem azért, hogy abból énekeljen is! Áttérek most már a többi kerékkötőre is. Ilyeneknek tudom azokat az előénekeseket, kik vasár- és ünnepnapokon a szent­mise előtt hall­gatják „fél literrel" megolajozott hangjukat. Nem veszem tollhegyre azoknak az énekeknek szövegét, melyeket 2—3 krajcárért árusítanak a vásárokon. Tisztán arról a romboló munkáról akarom lerán­tani a leplet, melyet az ilyen előénekes jóhisze­müleg s talán vallásos buzgalomból követ el az CT CT egyházi éneken. Vannak helyek, hol az előéne­kesek már 1 órával a 10 órai nagymise előtt kez­denek elöénekelni s a nép­es, 0 óra hosszat énekel utánuk. Egy izben figyelemmel kisértem emberemet s arra a tapasztalatra jutottam, hogy oly bukásokba esett, melyeket — a magyar Bt. szavaival élve — igazán „csalárdoknak" lehet minő­siteni. Ha jól emlékszem „Oh, életünk reménye" cimü Mária-dalt énekelte elő s dicséretére legyen mondva megolajozott hangjának, az első verset d-durban kezdte, a-tól íis-re való felkapaszkodással. A második vers már a kótás énekes könyvek hang­nemében , d-durban folytatódott. A harmadik azután g-ben s a negyedik már annyira alant járt, akár­csak a Nap Vízkereszt havában; c-től kezdte, vagyis f-durban került a templom légkörébe. Ne csodálkozzunk tehát azon, ha templomaink egy­némelyikében a hivők nem respektálják az orgona hangját s olybá veszik, mintha az is ily szertelen módon igazodhatna közkivánság szerint. De föltéve, hogy vannak oly előénekesek is, kik bele nem kerülnek a bukások örvényébe, kérdem, fönntar­tandónak tartja-e egyházunk az ilyen előéneklést ? Véleményem szerint ezt be kell tiltani. Mert ha a nép félórával a szent­mise előtt kezd énekelni, bizony az alatt fáradtan, sokszor rekedten folytatja az éneklést. A szent­mise előtti időt imával, kü­lönösen rózsafüzérrel kellene eltölteni, nem pedig énekléssel. Egyik további kerékkötője az egyh. népének maga az orgona is. Arany-ezüsttől csillogó lámpák s gyertyatartók, szőnyegekkel leterített oltár­lép­csők, selyem zászlók, harmonizált csengetyűk és nyikorgó orgona. Különösen a magyar községek­ben részesül mostoha sorsban az orgona, melynek 6—12 változatából rendesen csak 2—3 szuperál. Pedig van a templomoknak elég pénzük s akad e széles hazában elég orgona-javitó. A rossz or­gona nemcsak a népének megrontója, hanem meg­ölője sok hivatásos kántor ambíciójának is. Mentsük meg tehát egyházi népénekeinket minden rossztól s küszöböljük ki mindazt, ami a vallásos áhítat hátrányára szolgál. Népénekeink mindenha oly kincsei valának katholikus egyhá­z Hogy fogalmunk legyen arról az életről, a­mi itt a Towerben lefolyt, talán válasszunk ki egyet a Tower áldozatai közül és kisérjük őt az az árulók kapujától a vérpadig . . . 1534 ápri­lisában Morus Tamást, az aranyos kedélyű vér­­­­tanút, az angol humoros világnézet egyik leg­kedvesebb alakját hozták ide. Lordkancellár volt és VIII. Henrik kedvence... Csakhogy Henrik­ben a szenvedélyek vadállatai őrjöngtek. Hiszen a „feleségeit" is kivégeztette, nemcsak a kedven­ceit ! Tudjuk róla, hogy a római egyházzal való rettenetes küzdelmének is undok érzéki motí­vumai voltak. Feleségül akarta venni Boleyn Annát, az udvarhölgyet s követelte a pápától, hogy bontsa fel első házasságát. A pápa termé­szetesen teljes joggal ellentállt, mert az érvé­nyesen kötött házasságot felbontani nem lehet. Erre ő Cranmer Tamást, a Boleyn-család házi­káplánját kinevezi canterburyi érsekké, megcsi­náltatja vele az angol egyház szertartáskönyvét, melyet ma is használnak az anglikán egyházban és szakít a római egyházzal. Elrendeli, hogy is­merjék el őt a vallási ügyekben is a legfőbb bírónak s imádkozzanak a pápa ellen. Aki ezt nem teszi, az vérpadra jut. Morus Tamás, a sziklajellemű lordkancellár ellenszegül és így ke­rül a Towerbe. Mondják, hogy szelíd humorát még ekkor sem vesztette el. Mikor a Traitors-G­ate-n belé­pett, így szólt a börtönőrhöz: „Uram, megígé­rem, hogy a lakás, étel és kiszolgálás miatt nem fogok panaszkodni. Ha pedig ezt az igéretemet megszegném és bármiképen terhére volnék ön­nek, előre is felhatalmazom, hogy a Towerből HIREK. Karcolat. Szobrot Szent Istvánnak! Olyan korszakban élünk, midőn a hazaszere­tetet és a vallásosságot kutyába se veszik az emberek, midőn az érdekhajhászás, a címkórság és többféle nyavalya sorvasztja amúgy is beteges és sorvadásnak indult lelkünket és testünket, ön­kéntelenül felvetődik egy magasztos és a háládatos­ság színpompájában ragyogó eszme: emeljünk szobrot a hazaszeretet és vallás legelső apostolá­nak, szent királyunknak, Szent Istvánnak. Noha valójában nem tudom, hogy az erre illetékes tényezők vesznek-e egy kis fáradságot e sorok elolvasására, de mégis hiszen a legjobbat, egyszerűen én csak felvetem az eszmét, majd akik erre igazán hivatottak, a módozatok meg­alkotása mellett az igét talán megvalósítják. A mai világban már lassan még Pityi Palkó is kap szobrot; minden kicsiny, szürke bácsinak jellegzetes emléket állítanak s íme mind­ezek dacára széles e hazában — ha jól tudom — nincs se város, se falu, ahol a nagy és bölcs uralkodónk szobra valahol is ékeskedne. Kivéve a templomokat. Nem tehetek róla, de hálátlansággal kell vádolnom saját szülővárosomat. És ez a vád nem üres frázis! Ez az őskori város ezeréves múltja is vádat emel ellenünk. Ezer éven keresztül annyira hálát­lanok, nemtörődömök voltunk, hogy egy maradandó emlékkel sem adóztunk Neki, aki a hazát valójában megalapítá. Mert hiszen neki köszönhetjük az ezer­éves Magyarország fennállását. Ha az ő bölcs láng­esze nem munkálkodik e hon javára, ma már Isten tudja mivé lettünk volna. Ámde ez a vád az egész ország magyar­ságát is illeti. Jóllehet bennünket esztergomiakat elsősorban érhet a vád. Hiszen e város falai közt látta meg e nagy királyunk először a napvilágot. Itt nevelkedett, itt töltötte zsenge ifjúságát. Tehát e város szülötte volt. Más város kisebbrangú nagyjait és azok emlékeit dicsben és fényben ünnepli és nálunk pedig a haza valódi megalapítójának és a város szülöttének csak egy igénytelen kis tér elnevezé­sével adózunk. Így tehát a város vezetősége, egy élénk moz­galmat indíthatna meg.Az igaz, hogy egy monumen­tális szobor költségeit a város — szegénysége miatt —­ egymagában nem viselheti, hanem épen ezért országos mozgalmat kellene megteremteni. Milyen büszkeség tölthetné el Esztergom város minden népét, midőn az idegen előtt dicse­kedhetnénk, hogy ime milyen értékes kinc­csel bírunk! A szobor helyéül is lenne több alkalmatos hely. Vagy a Rákóczi-téren, a Kispiac közepén, vagy a vizivárosi plébánia­templommal szemközt levő nagy térségen, vagy a várúton, ahol épen az intéző köröknek tetszik. Mert hiszen ily alkalmatos hely­ben nem szűkölködünk, így ez sem okozna nagy és sok fejtörést. Azonban lehet, hogy ez a felvetett eszme minden hatás nélkül mint a szappanbuborék el fog múlni a közöny és nemtörődömség színtelen ködében. De lehet, hogy valaki mégis megszívleli a mondottakat és megindítja a mozgalmat. Adja Isten, hogy az ige testté váljék. Hadd legyen egy intő szózat a leendő szobor ajkáról, hogy vallás és haza nélkül hasonlókká válunk a kérődző barmokhoz és lealjasodunk a többi négy­kézlábú állatokhoz. Fidibusz. Krónika. Szenzációt nyáron ugy­e nem vár senki ? A szenzációkat nem a nyár teremti. Télen kellenek a hírek igen bőven. Ki törné a fejét ily meleg időben ? Nekünk is télen volt szenzációnk egyszer. Arról beszélt minden esztergomi ember. A mi hegyeinkben hogy kőszenet ásnak, — Kopott témája volt már a krónikásnak. El is aludt szépen, el is aludt nyárra. Más reménység néz most a széles határra. Eszébe sem jutott senkinek az eset. Ki is keresne most augusztusban a szenet ? És ime, e zordon télre való újság Előkerült újra, hisz mindnyájan tudják: A párkányi félen már keresnek szenet, így szólt Köbölkútról a ritka üzenet. Bizony, hol keresnek, csak ott találhatnak. Régi igazsága már ez a magyarnak. És tán nem először mondjuk, magyarázzuk, Hol sült galamb röpköd, ne a szánkat tátsuk! (­•) Egy szerzetesnő ünnepe. A szeretet és hála nyilatkozik meg minden jubiláris ünnepségen s minél melegebb ezen test­vér érzelmek energiája, annál meglepőbb azok külső, időközi kialakulása. Erről győződtünk meg, 1912. júl. 28-án. Egy szerény szerzetesnő, paulai sz. Vince leánya működik 25 éven át Alsó-Szemeréd kis falucskában mint főnöknő három társnővérrel. Ve­zeti az elemi leányiskolát és kézi munkájukat; virraszt, enyhít és gyógyít szelid kezelésével a beteg ápoldában ; neveli, gondozza az árvaházat; és ellátja az elaggottak „Szegényház" intézmé­nyét, hová azon szegények vétetnek fel, kiknek minden teketória nélkül kidobjon." Pedig ekkor már tudta, hogy sohase fogja viszontlátni chel­seai házát és kedves rokonait. Odaértünk abba a sötét cellába, ahol Morus­z Tamás utolsó napjait élte s ahol utoljára láto­gatta meg őt Alice, a felesége és legkedvesebb leánya, Margit. Mikor kérték őt, hogy tegye le a király szupremáciájára az esküt, a szentéletű kancellár ezt mondta: „Ugyan, édes Alice, med­dig élnék én még köztetek?" — „Legalább husz évig —• felelte a felesége. Morus Tamás elmo­solyodott : „És ez a husz év megéri, hogy elve­szítsem miatta az örökkévalóságot ? ..." Ebből a szobából vitték a bíróság elé, a­hol meghallotta s szörnyű ítéletet, amely leg­jobban jellemzi VIII. Henrik korát. Képzeljék el az ősz, becsületes férfiút, amint komoly méltó­sággal hallgatja utódjának, Audeley kancellár­nak a szavait: „Morus Tamás térjen vissza a börtönbe, a­honnét idehozták, onnan pedig vezettessék a vesztőhelyre, ott huzassék bitóra, de mielőtt meghalna, vettessék ismét a földre; beleit saját szeme láttára tépjék ki a gyomrából. Azután vágják le a fejét, négyeljék föl a testét s az egyes részeket aggasszák fel a város azon he­lyein, a hol a király parancsolni fogja. Lelké­nek pedig Isten legyen irgalmas!" A király azonban később mégis csak meg­­­­gondolta a szörnyű ítéletet, nem akart ily ke­gyetlenül bánni egykori kedves lordkancellárjával. Különös kegyelemből egyszerű palloshalálra eny­hítette büntetését. De száz meg száz előkelő nemesen hajtot­ták végre az említett ítéletet. Ezek a folyosók és kamrák, amelyeken most átmegyünk, borzasztó lelki gyötrelmeknek és haláltusáknak a színhe­lyei . . . VIII. Henrik mindössze tizenkét herce­get és grófot, százhatvannégy nemest, két bíbo­rost, tizennyolc püspököt, tizenhárom apátot, ötszáz szerzetest, harmincnyolc theologiai és jogi doktort végeztetett ki, nem is számítva az egy­szerű polgárokat, akiknek a vérét akkor nagyon könnyen csapra verték. Vérpadra került Boleyn Anna, Cranmer, Howard Katalin, akik pedig szintén sütkéreztek a király kegyeinek a sugár­­özönében. Mária királynő 1553 és 1558 között kétszáznyolcvan embert végeztetett ki, Erzsébet pedig körülbelül tízszer annyit.." Így ír a „Zászlónk." Leírásának hűségéről személyes tapasztalatot szereztem, mert végig­jártam a Tower minden termét és földalatti üre­gét. Sokáig néztük Lady Jane Grey szobáját, melynek rácsos ablakán keresztül nézte első fér­jének a lefejeztetését, átmentünk azon a termen is, ahol Gloucester herceg leszúrta IV. Henriket. Szomorú emlékek fűződnek a fegyvertár hatalmas csarnokaihoz is. Páncélok, kardok, csata­bárdok, ágyúk, sisakok, dárdák, fegyverek, pisz­tolyok, lószerszámok stb. láthatók itt. Az angol magyarázó­­ VIII. Henrik korabeli ruha volt rajta sokáig ismertette az egyes tárgyakat; persze én semmit sem értettem be magyarázatából, csak épen a tárgyakról lefüggő kis magyarázó táb­lácskákból vettem ki nagy nehezen, hogy mit is ábrázolnak voltaképen az egyes tárgyak. A fegyvertár után megtekintettem még a vár falain kívül levő Tower-Hill nevű teret is,

Next