Esztergom és Vidéke, 1884 (6. évfolyam, 1-104. szám)

1884-05-04 / 36. szám

Esztergom VI. évfolyam. M­­EGJELENIK HETENKINT KÉTSZERI VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR: egész évre.....................................................G mii — Icr. fél évre....................................................................3 „ — , negyedév­re..............................................................1 , 50 „ Egyes szám ara 7 kr. Városi s megyei érdekeink közlönye. N­ova a lap szellemi részét illeti­ l­Osimuén­yolc InlMüiiiMk­. KIADÓHIVATAL:­­SZÉCHENI'TÉR k­ová­­i hivatalos s a magán hintetések­, a isyill.térb­e szárrt köz­lemények, elöfizetési pénzek és reklamálások­ .intézemlök. 36. szám. Vasárnap, 1884. május 4-én HIVATALOS HIRDIÍTI­ ISEIC : 1 szótól 100 szóig — fi h 75 kr. 100—200-ig . 1 n 50 „ 200—­‘100-ig . 2 „ 25 „ Bélyegdíj 30 kr. MAG­ÁN1URDETESEK megállapodás szerint lehető legju­tányosabb­an közölhetnek. N V II/ITN­R sora 20 i­r. SZERKESZTŐSÉG: Széchenyi tér 55. HIRDETÉSEK. Esztergom, máj. 2. Ország­gyűlési képviselőnk, Horánszky Nándor, eljön ma közénk, hogy beszá­moljon három esztendős munkájáról, munkájának tevékenységéről, tevékeny­ségének eredményéről s eredménye üd­vösségéről. Nem akarunk lapunk társadalmi ál Időpontjával visszaélni, de a mozgalom­hoz, mely az egész társadalmi életet befolyásolja mégis h­ozzá kell szólalniuk annyiban, a­mennyiben mindnyájunkat érdekel. Horánszky Nándor programmbeszé­­dében nagyon kevés csábító gyümölcs volt az ígéret földéről, ígéreteiben igen mérsékeltnek mutatkozott, mert többet akart nyújtani az ígéretnél. Népünk ugyan nagyon szereti, ha a képviselőjelölt egy jt-földet igér, s hang­zatos mondásokban csiklandozza meg a vágyak érzékét; hálásnak is mutatko­zik az ilyen modor, de csak három esz­tendőre. Három esztendő múlva azután itt a csalódás meg a kiábrándulás s vége a népszerűségnek. Horánszky Nándor mérsékelt ígére­teiben következetes volt múltjához, nem ámított senkit, nem áltatott senkit. Tanügyi­nnk, kereskedelmünk, iparunk s földművelésünk érdekében eleget fá­radozott, mindig készen állott válasz­tói szolgálatára, mindig ott volt, a­hol Eszter­gom érdekeiért nem csak szóno­kolni, de tenni is kellett. Szóval azahínos megelégedés kíséri három esztendős munkáját, melyről ma számol be a szent Háromság terén. Horánszky Nándor Esztergom városá­ért sokat tett és még többet is tehet. Egy oly férfiút nyertünk benne, ki a magyar országgyűlésen kiváló tekin­tély, a kormány részéről s az el­len­­tábor emberei által tiszteletben része­sülő harczos, ki Esztergom érdekeinek emelésére valóságos nyereség, a­kit nem vezetnek önző magánézetek, hanem boldogulásunk elvei. Üdvözöljük országgyűlési képviselőn­ket a hála és elismerés városunk szebb jövőjének szaván, mert megváltóját tiszteljük benne! Esztergommegye 1861-ben. (Esztergommegye felirata.) Ezúttal a harmadik nevezetes törté­neti adalékot mutatjuk be 1861-ből, mely azonban jelentőségénél és hatásá­nál fogva sokkal emlékezetesebb a má­sik kettőnél. A mostani nemzedék az akkori küz­delmekről történeti becsű közléseinkből világos képet vázolhat emlékezete szá­mára. A férfias hangú felirat szerzője nem volt más, mint Palkovics Károly, az 1861-iki esztergommegyei alispán. A fölirat egész terjedelmében a kö­vetkező : Lehetetlen elhinnünk, hogy Feléged­­nek, kit a gondviselés atyáui helyzetű a királyi székbe­n végre, hogy védője legyen népeinek és azokat bölcs kormá­nya alatt mindazon szellemi és anyagi jólétben részesítse, melyre méltányosan jogot tarthatnak, lehetetlen Felséged iránti hódoló tiszteletű­nknél fogva el­­hinndnk, hogy mindazokról tudomása lehessen, mik jelenleg a hazában az adó erőszakos behajtása által égbekiál­­tólag elkövettetnek, mert hisszük, hogy atyai szive undorral fordulna el annak szemléletétől, miként törvény, igazság, személy és vagyon­biztonság passióval lábbal taposta­nak s alkotmányos vi­szonyaink, melyeket Felséged maga ál­lított vissza czégéres gúny tárgyává té­tetnek. Ha páriák volnánk, kik a társadalom köréből kiküszöbölvék és nem egy be­csületes ős nemzet, mely Európa népei közt is századok hosszú során át helyet foglalt, ha az Isten terem­tetesünknek jelvényét nem hordanék homlokunkon és ennek önérzetes tudását szivünkben még akkor is megfoghatatlan volna azon minden emberi méltóságot lealacsonyító eljárás, melyben az országszerte jelen­­leg működő cs. kir. adószedők által részesittetü­nk. Hat hó folyt le azóta, midőn Felsé­gednek­­, évi január 16-tól kelt ke­gyelmes leiratára január 21-ki közgyű­lésünkből alázatosan feliránk, fiúi biza­lommal kérve Felségedet, miszerint az adónak az országgyűlés által történendő törvényes utáni szorgalmazásával gon­doskodva arról, méltóztassék meggyő­ződve lenni, miszerint a nemzet az adó szü­kségességének tudatában utolsó fil­lérét is befizetendő — azóta reánk ne­hezedtek a szenvedés napjai, Felséged királyi arczát elfordítá tőlünk, jól tud­juk, hogy nem önszivű sugallatából —­­azóta Európa színe előtt kürtölik elle­ne­nk, hogy Magyarország adót fizetni nem akarna, az örökös tartományokra óhajtaná hárítani az állam terhei vise­lését, a közvéleményt iparkodtak elle­nünk fordítani, mely méltán megróvan­­dott, ha be nem látja, mikép a magyar nép jelleménél fogva inkább az sem hogy elvenné, mások terheit inkább osztja, semhogy magáéval öregbítse és hogy az adó be nem fizetésének oka, nem a készség hiányában, hanem törvényes alkotmányos út mellőzésében a rejlik. E törvényes, alkotmányos út ellené­ben az adó országszerte fegyveres erő­­vel­ behajtásából eredő panaszaink fel­jegyzésére íveket kellene beírnunk, ha azokat Felséged kegyelmes színe elé akarnánk terjeszteni. Nem is csekélyded kihágásokról van szó, hanem tényekről, melyek hasonlanak a 17. század utolsó negyedébeni szenvedéseire emlékeztetnek s melynek lehetőségén a 19 század ál­­mélkodva csodálkozik. De elhallgatjuk ezúttali panaszainkat­, ezek országos sérelmek és csak egy tényre szorítkozunk, mely ugyan sem vért, sem pusztítást, sem az egyéni szabadság mindennapivá vált megtáma­dását nem fogja magában és lehető kö­vetkezményei végett méltó figyelmet érdemel. E tény kiviláglik az esztergomi bi­zonyos Much nevű cs. kir. adószedői segéd és S­t­e­f­ti 1 a másolatban hódo­lattal ide mellékelt iratából, mely ke­belünkben Dorog helység községét a házi adó fizetésétől eltiltja és a köz­ségnek a megye ellen, ha az a házi adót beszedni akarná, lázitólag karha­talmi segélyt ajánl fel. Midőn mi I. Mátyás király IV. trv­­könyve 64. czikk 1. §-a az 1647. évi 37. úgy az 1723. évi 63. t. sz. 8. 9. és 10. §-a értelmében támaszkodva a statutorius jogunkra és tulajdon költsé­geink kivetését és beszedését illető tör­vényszerű illetékességünkre házi adón­ Az „Esztergom­ és Vidáksi" tárcája. dr& m­ari­a, (Byron Don Joan-jából,) Ave Maria ! Percze szent imának ! Ave Maria ! Percze szerelemnek ! Ave Maria ! A fiú s anyának Szűz képe nézz le reánk titkával mennynek! Ave Maria ! Hódolunk e bájnak, E szent galamb árnyazata égi Bár festett kép ; érezzük, mégsem szemnek ! bálvány, Előttünk ily való szépségben állván ! Ave Maria ! Áldom a helyet, Időt, országot hol szent érzete Oly édesen ringatta keblemet. Mig halk varáz­zsal szállt a földre le, Harangszó járt a néma táj felett, S a távol város zsongó éneke ; A rózsás légben fúvalom sem lengett, S a lomb mégis mintegy imában rengett. Hangos tücsök czirpelgett a fán ; — Szünetlen dal egy nyári élete — Ez vert viszhangot, s jó lovam csupán, S az estharang, mely halni jött ide ; Feltűnt előttem, rémes paripán, Ouesti sarja s bősz kisérete : Sátán kutyái űzvén a szüzet, ki Egy hű szivet gyászos h­alálnak tett ki ! Oh, Hesperus ! a jó belőled árad ! Czélt, enyh­et adsz fáradtnak, éhezőnek S anyai szárnyat a pelyhes madárnak ! Dolgos barom lágy fekhelyére dőlhet, Csönd béke, áldás, mik szerény tanyánkat Szelíden őrzik, mind mind, üdvözölnek, Ha ránk derül nyugodt pillantatod ; Kisdednek anyja hű keblét adod ! ÁBRÁNYI EMIL: 2­ eli álom. (Elbeszélés.) — Figyeljen csak, kedves Ilon, egy szép történetet mondok el. Körülbelül két éve lehet, hogy a hárs alatt ültem. Hogy mit kerestem itt? Hát ábrándoztam. — Oh, nekem is voltak nap­jaim­, mikor elérhetetlennek véltem a jelen pillanatot, mikor egy kis­lányról álmodoz­­tam, a­ki még csak nem is ösmert, de a­kit már szerettem s e szerelem nem fért meg a szűk szobában. L­e szoktam jönni a kis berekbe, gyakran az éjfél 13 itt talált, mint épen a jelen történetek idejében is. Nos, tehát itt voltam, bámultam a ra­gyogó csillagokat, a nyájas holdat, figyel­memet lekötötte a természet nagyszerű csöndje, — s mindez valami éde­s rem­én­­­nyel töltötte lelkemet ; valami megmagya­rázhatatlan sejtelem azt súgta, hogy „ő“ enyém lesz s még boldog leszek, a mint hogy az is vagyok. Egyszerre csak mögöttem a következő suttogó beszédet hallom : — Tehát még nem határozta el magát?­­­ Istenem, édes Istenem ! rebegé egy hang. — Irma! Nincs időnk a késlekedésre, oh, ne távozzék, az égre kérem ! Határozza el magát és jöjjön. — Nem lehet . . . nem lehet . . . — Nem lehet! Legyen! Maradjon tehát s adja kezét annak, a kit gyűlöl, a ki nem férje, hanem zsarnoka lesz. Lépjen az ol­tárhoz véle, esküdjék örök hűséget, —majd én távolról fogom nézni s aztán búcsút mondok önnek, búcsút az egész világnak örökre . . . örökre . . . — Károly ! édes Károly, a magáé va­gyok ! Rövid néhány percz múlva egy kocsi ro­baját hallottam. Azután ismét csöndes lett minden. Mire a nap föl­virradt, a szerelmesek már messze lehettek. Útszéli por hamar befödte nyomu­kat, szellő sem árulta el nyomukat ... Oh a természet nagyon titoktartó. * Másnap a földes úr, kinek ügyvéde vol­tam, magához hivatott. Komoran járt föl s alá a szobában s midőn beléptem, egy székkel kínált meg. — Uram — k­ezdé — egy fontos ügy miatt hivattam. Házamat nagy gyalázat érte, mig Itt megállóit, küzdeni látszott önmagával, bennem valami azt súgta, hogy ez összefüggésben áll a múlt éji jelenettel. ezt — XJgy van — folytató — gyalázat ért s le akarom mosni. Leányom az éjjel megszökött kedvesével. Reszketve mondá ki e szavakat és sze­meibe könnyek tolultak. Szivem hangosan dobogott. Tehát Ő volt ! — Aztán hirtelen felugrott s keserűen kiáltó : —­ De megboszulom magamat! Kitaga­dtam minden vagyonomból, eltagadom,hogy Irma az én édes gyermekem; ne tudja meg a világ, hogy az én leányom szökött meg esküvője előtt ! Vigasztalni, lebeszélni akartam szándé­káról, de nem is hallgatott rám-kopogtak.A jegyző meg a bíró lépett be. A földes ur röviden előadta, hogy ös­szen vagyona örököséül rokonát, egy távol lévő­ husz esztendős fiatal embert teszi. S mikor mindennek vége volt, künn az ajtó előtt úgy tetszett nekem, mintha valaki benn a szobában keserűen zokogna. * Azóta hat hó múlt el. Kemény téli na­pok jártak. A környéken egy rettentő be­tegség dúlt, a toroklob. Ez a betegség dön­tötte ágyba az öreg urat is. Ali, a­mit most mondok, azt nem hiszi el kegyed. Mikor a betegség legveszedelmesebb volt és sehol se akadt egy szerető szív, ki eny­híthette volna gondozásával fájdalmát, mi­dőn eszmélet nélkül feküdt órákig, kínosan nyögve, egy szelíd női alak suhant ágyához és ápolta atyját annyi jósággal, szere­tettel, hogy a szolgák szemei könybelá­badtak. De a földes ur soha se tudta meg, hogy leánya ápolta betegségében, a kit ő kita­gadott és eltaszitott magától. Rövid idő múlva kiszenvedett. Az egész falu kikisérte a földes urat végső útjára. Mikor már mindenki eltávo­zott a temetőből, egy ifjú pár borult a sirhalomra és zokogott. . . zokogott keser­vesen . . . A nagy gazdaságot pedig átvette a tör­vényes örökös.

Next