Esztergom és Vidéke, 1915 (37. évfolyam, 1-101. szám)
1915-12-25 / 101. szám
1915. december 25. ^Karácsony éjszakáján. J^mi kedves kis falunkra f^áborult a s^ent éj csendje. Olyan, mintha egy elhagyott Szomorú, nagy puszta lenne. Jöröskörül minden fehér. Oly szépek a törpe házak, mint havas, deres fővel &ji őrként posztot állnak. Q&enn a kicsi nádviskóban Tréma csönd és édes Léke: &%er apró gyerekajkról f^ajk fohász röppen az égbe. E^er apró gügyögő ajk if lebegi az esfi imáig,ffö ^sienkém védd meg, óvd meg 9^Cinden bajtól édes apái. .. ffö ffé^uskám szépen kérlek, fifgyelj, gondolj, vigyázz rája; — J^dd, hogy a nagy harcok útját dicsőséggel, fénnyel járja ... " — d^a/a// meg messze-messze, Sok-sok Saka búsan, árván, JQinnyes szemmel hazagondol "(DáSortüznél, vagy a várián. jgy ajkukon ima fakad, j^hianai z enjj a £ énefi "• „dicsőség a magasságban győzelme& ^sienének ..." Fikó Sándor. AB "6sEtct?Qomás Vidéke" !Karácsonyi melléklete. A király álma. — Karácsonyi legenda. — Álmodott a király. Álma oly szép volt. Messze benyúlt gyermekkorába. Az álom tündére elvitte lelkét régi gyermekkorába mikor még örülni tudott a karácsonyfának. Az álom tündére ezt susogta a fülébe: rrr- Azt amit Te a karácsonyfa alatt éreztél, népeknek és seregeknek ura, hatalmas földi nagyság, — azt az érzést nagy országodban millió gyermek érezi évente. Gondolj erre. És álmában mosolygott a király. Ajka lágyan susogta e szavakat: — Millió gyermek örül országomban a karácsonyfának. És öröme oly igaz, és teljes, amilyen. Áldassék a Te neved Jézus. Az álomnak ez a tündére elrepült. Szárnya susogását sem lehetett hallani. És jött a másik. Ennek már nem volt mosolygós az arca, gyászfátyolhoz hasonló volt a szárnya, komor a tekintete. Álmában a király vonaglott, mit akar a sötét, gyászt hozó éji látogató. Ez pedig azt susogta a fülébe: — Felnyitom a szemedet és láss. Kietlen tájékokon kalandozott álmában a király. Vad pusztulás volt mindenfelé. A termő talajt nem szántotta föl senki, azon csak kutyakóró és szerb tövis burjánzott. Néptelen a tájék, csak vadkeselyűk raja szólt a szanaszét fekvő emberi hullákra és vad károgással lakmározott belőle. Az álom komor tündére tovább vitte a király álmodozó lelkét. Véres csata folyt, szüntelen szólt az ágyú és a gépuska, az emberek úgy hulltak a gyilkos tűzben, mint ahogy az érett kalász lehull az éles kasza után.. Ahol az ütközet szünőben volt, ott halálra sebzett emberek kegyetlen fájdalma hallatszott a sötét éjszakában. Átok azokra, akik munkás életüknek végett vetettek. Átok azokra a kik özveggyé tették a hitvest, és árvákká a kenyeret kérő gyerekeket. Átok azokkra, akik a háború borzalmait kitalálták. Átok azokra, akik szították a háború tüzét anélkül, hogy mindent elkövettek volna, hogy a béke galambja szálldosson karácsonynak fehér éjszakáján. És mikor az álom tündére így megkínozta az álmában vonagló és nehezen sóhajtozó királyt, fekete suhogó szárnyával elrepült a föld hatalmas urától, — mire fölébredt a király. Kitörölte a szemét és azonnal a csengetyű után nyúlt. Az álmait leső komornyikok raja rontott be a királyhoz, a Fölségnek magas parancsait várva. És a király külügyminiszterét hivatta, aki hamarosan mégis érkezett a palotába. — Gondoskodjék minden erővel arról, hogy haragvó idegen népekkel minden ellentétünk karácsonyra elmúljon. Azt akarom, mondotta a király, hogy karácsonyra ne legyenek aggódó anyák, hitvesükért sóvárgó asszonyok. Azt akarom, hogy országomban az a millió gyerek, aki a Jézuskát várja, a szent estén, boldog mosollyal oda járulhasson a fenyőgalyás karácsonyfa gyertyáihoz és örüljön Jézus születésének. Hasson át mindenkit a szent hangulata. karácsonynak Hiszen noha fejemet régóta beezüstözte az idő, — úgy érzem, hogy igazán csak a karácsonyfa alatt voltam ember, noha még gyerek voltam. Mert a karácsony estén a lelkemet elöntő öröm volt, — életemre, visszagondolva egész — a legtisztább, a legigazibb boldogságom. Hej, ha sok király álmodná meg ezt e napokban, hogy millió szívről eloszoljék a jövő sötét gondja, mélységes aggodalma !... Gondolatok 1914-15-ben. Nagy események, valóságos világfelfordulások sohasem lehetnek tisztán emberi szeszély avagy a véletlen játékai, tovatűnő, tiszavirág életű jelenségek. Az ok és okozat láncolatos sorrendje mindig kimutatható, ha mindjárt nem is állunk azon az állásponton, hogy világrengető, újjáteremtő katasztrófáknak szükségképen kell jelentkezniök bizonyos időközökben. A megnyugtató megoldást inkább abban találjuk meg, amit Ranke így fejezett ki: „Éppen az a titka a történelemnek, hogy nem minden kor képes minden művelődési elem fölkarolására ; az emberi nem élete az összes — tehát különböző — korszakokból tevődik ősszel" Valóban. Az ember úgyis mint egyedülálló mikrokozmosz, úgyis mint társas lény, nemzet vagy társadalom folytonos evolúcióban van. A fizikai fejlődés és átalakulás mellett a lélektani elemek változása, a szellemi tartalom és érettség kifejlődése, végül a hanyatlás stádiuma egyénenként nyomon kísérhető. Igaz ugyan, hogy senki sem lesz véletlenből, egyik napról a másikra jóvá vagy rosszá : a szellemi birtokállomány és az erkölcsi tőke, a jellem hosszú, következetes munka eredménye, bármely irányú volt is az ugartörés; de az is kétségtelen, hogy az egyén evolúciójában fővonások is változnak a virgonc, csapongó gondtalan gyermektől a komoly, munkás, mindent számbavevő férfikoron át a mult emlékein éldelgő, lassú, csekély energiájú aggastyánig, mígnem a sír bezárja mélyébe s helyét más foglalja el, hogy ugyanolyan sorsot járjon végig, mely mégis olyannyira más leszen ; hiszen az egyedek evolúciója, nem csupán belső szükségesség következménye, hanem az egyéni lélek erőinek és számtalan más, az egyénen kívül álló behatásnak eredője még akkor is, ha valaki barlanglakó mizanthróp avagy stikla. Ugyanez a helyzet az emberegyedek nagy tömegeinél, a társadalomnál, a nemzeteknél is. Mintha a világ sorsának kerekét lendítő, művelődésének irányát, jellegét időnkint meghatározó nemzetekben valami külön, minden egyedet átható szellem, a weltgeist — amit helyesebben így is mondhatunk: isteni gondviselés — menne át evolúción, mutatna korról-korra más és más arcot, vezetné más meg más irányba a dolgozó millióknak, a sok creature moutonniére-nek keserves fáradozását, izzadságos munkáját. Minden kornak meg van a maga mozgalma, vezető, irányító jellemző eszméje ugyanannyira, hogy szinte külön-külön korszellemek (zeitgeist) föltünésére, érvényesülésére gondolhatna az ember. Ilyen volt, hogy egy-két példát lássunk, a hellenizmus világpolgár, szellemes halogarhiája ; a rómaiság hódító és fegyelmező állami militarizmusa; a középkori civitas Dei eszméje. Ilyen a renaissance és a reformáció harca az egyén korlátlan érvényesüléséért a művészet, illetve a vallási élet terén és a francia forradalommal jelölt világmozgalom vajúdásai az egyén politikai fölszabadításának, jelszavai alatt, a szabadság, egyenlőség, testvériség kivívásáért. Mindezen eszmék, a kor szellem e többé-kevésbbé erőszakosan előtörő érvényesülései azonban sohasem örök életűek. Élnek, irányítanak, míg be nem töltötték hivatásukat, míg az aggkori gyöngeség félreismerhetetlen jelei, a közeli föloszlás gyanús hullafoltjai ki nem állítják róluk az uralomra való képtelenség bizonyítványát, amit hamarosan követ a detronizáció : le roi est mort vive le roi! Helyét elfoglalja az új igények szülte újabb eszme. S ha azután ennek hívei nemcsak tettre készen állnak még az előd életében, hanem siettetik is a régi király lassú halálát : azt mondjuk, hogy kitört a forradalom s az új világot vezető eszme halálhörgés, vérözön, a mult emlékeinek füstölgő romjai között foglalja el trónját. A nagy átalakulások majd mind így jártak. A hellenizmust Nagy Sándor diadalmas harcai, Rómát a légiók fegyverei, a középkort a népvándorlás förgetege, az újkort a vallásháborúk s a francia forradalom borzalmai vitték diadalra, megdöntvén a perzsa világbirodalmat, az üres frázisokba merült hellenizmust, a katonai anarchiába s merev bizantinizmusba sülyedt Rómát és föllázadva a lelkiség uralmán alapuló rendszerek ellen. És ha tovább trum comparationist a kutatjuk a térvilágháborúra nézve, hamarosan szembetűnik az is, hogy más népek képviselik az új eszmét, mások ragaszkodnak görcsösen a régihez. Igy a nagy forradalom egyszersmind hatalmas külső háború. Így volt ez, hogy csak a közelmúltat tekintsük, a spanyol-osztrák Habsburgok meg az északi germánok, a francia köztársaság meg a szent szövetség között. Így képviselik most is a német birodalom és szövetségesei az új eszmét a régit hangoztató ententetal szemben. Mi már most az új eszme ? Akár a filozófiai irodalmat, az eszmék szóbeli formulázását tekintjük, akár a német népnek a csatamezőn, a kaszárnyában, a hivatalban avagy bármely békés munkában megfigyelhető cselekvés módját: a kötelességteljesítés tűnik szembe, de ennek is az a különös fajtája, mely az államra irányul. Általánosan észlelhető, hogy a régebbi, hanyatló kor rendszerbe foglalt, sok oldalról megvilágított eszméivel szemben az új eszmék először rendszertelenül, itt-ott bukkannak elő, majd az irodalom állandó témáivá válnak, mígnem a szó hatalmával is preparált társadalom megvalósítja ezeket. Így volt az a francia forradalomnál vagy akár a reformációnál is, amikor az egyéniség, individuum jogait hangoztatva kevesztelték számára a szabadságot. A szabadság magasztos eszméje annyi vér árán megvalósult. Az egyén gondolkodás és cselekvés módja főként a nyugati államokban széttöri a korlátokat s az összeséggel szemben is érvényesülni akar. Azzal nem törődik, hogy ezzel az önzés lesz a legfőbb rugó s a bellum omnium contra omnes szentesítve lenne. Így persze nem csoda, ha pusztán az egyének szempontjából Huxley „nem tud elszomorítóbb tanulmányt, mint az emberi nem evolúcióját", hiszen maguk a leghíresebb angol filozófusok mint Spencer Herbert, Mill Stuart, kik ebben visszamennek Humra, Hobbes — és Lockera, az utilitarizmus alapján állva az egyéniség érvényesülését úgy kívánták, hogy ez legyen normatívuma magának az államnak is. Ezt ugyan Kidd is lehetetlennek látja, mert „azt várni, hogy az egyén saját józan — önző — ösztönét, mely arra indítja, hogy elsősorban a maga érdekét nézze, oly evolúciós folyamatnak — mások érdekeinek melyben ő érdekelve— rendelje alá, nincs: annyi, mint körültünk levő tényekről és feltételekről, miknek értelme, kétségtelen, nem venni tudomást.* Ez pedig anarchiára, szétbomlásra visz. — Ha föl is tesszük, hogy az emberi evolúció