Ethnographia • 82. évfolyam (1971)

Könyvszemle - Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967—68. (Kőhegyi Mihály) 112—115

szétágazó tudást egymaga kísérelte meg összegezni. Ilyen méretű vállalkozás már szerző­csoportok munkája szokott lenni. Az emberrel foglalkozó társtudományok művelőjének is jó kézikönyve lehet, hiszen segítséget nyújthat népcsoportok elhatárolásában, a népi folytonosság kérdésének eldöntésében képet adván az emberfajtákról, melyeket általában etnikumokhoz is köt. A régészetben már megindult az embertannal való együttműködés, de az élő népességek tanulmányozásában a biológiai kutatások jelentősége nem eléggé közismert. A könyv erényei közül kiemelendő jó didaktikai felépítése, a számos eredeti fénykép, valamint a fejezetekhez csatolt jó irodalomjegyzék. Sajnos viszont a felvételek túl sötétek (valószínűleg nyomdai okokból), s igen rossz helykihasználásúak (sok a fölös­legesen üres tér mellettük, mikor az anyag terjedelmét úgyis csökkenteni kellett). Külö­nösen érvényes ez a színes képekre (kivétel az I. tábla), ahol féloldalnyi űr tátong a fel­vételek mellett. Hiányolhatjuk még élő magyar típusképek kevés voltát, holott az érdek­lődő elsősorban ezen tanulhatna meg az antropológus szemével látni. Legfőbb hiányos­sága azonban, hogy az etnikai embertan tárgyalása elmaradt. Reméljük, hogy későbbi kiadásokban mód nyílik a hibák kijavítására és a terje­delem némi fokozására a humángenetika, a történeti embertan fejezetének bővítése és az etnikai embertan külön fejezetben való összefoglalása érdekében. K­ELEMEN ANDRÁS Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967—68 Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat, Szerk.: Matolcsi János. Budapest, 1968. 291. 1. Hazai régészeti kutatásunk már korán felismerte az ásatások során talált magle­letek megvizsgálásának fontosságát, ám a korai kezdeményezések (DEININGER Imre) után, az 1890 évektől a szépen induló munka és a régészekkel (NYÁRY Jenő, CSETNEKI Jelenik Elek, WOSINSZKY Mór) való együttműködés teljesen elakadt. Hiába hívta fel RAPAICS Raymund e meghatározások jelentőségére a figyelmet (Archeológia és botanika. Archeológiai Értesítő, 1916. 1 —10.), gyakorlatilag csak az 1960-as években vette kezébe a Magyar Mezőgazdasági Múzeum egyik csoportja a munkálatok rendszeres megindítását. Ennek során ezideig 124 lelőhely anyagát dolgozták fel. Időbelileg az újkőkortól a XVIII. századig terjed a vizsgált anyag. Az eredmények jó bepillantást engednek az őskori ember étrendjébe. A régész NOVÁKI Gyula és a biológus P. HARTYÁNYI Borbála, illetve PATAY Árpád együttműködése gyümölcsözőnek bizonyult. MATOLCSI János a Gyenesdiáson (Veszprém megye) kiásott avar temető háziállat­maradványait határozta meg. A sírokból előkerült állatcsont valamennyi darabja házi­állatoktól származik. Közöttük a legelterjedtebb és gazdaságilag legjelentékenyebb fajok mind képviselve vannak: a szarvasmarha, a ló, a juh, a kecske, a sertés és a házi tyúk egyaránt megtalálható. A háziállatoknak ez a gazdagsága nem mindegyik avar temetőre jellemző. Néhány lelőhelyen vadállat-csontokat is találtak, amelyek viszont Gyenes­diáson egyáltalán nem fordultak elő. Az avarkori csontanyag tanulmányozása nemcsak azért fontos, mert ily módon a háziállatok történetének több évezredes láncolatába hi­ányzó láncszemeket illeszthetünk, hanem azért is, mert a közvetlenül magyar honfog­lalás előtti háziállatok tanulmányozásával közelebb juthatunk a honfoglalók által hozott háziállatok jellegzetességének felismeréséhez. A jó megtartású csontleletekből megálla­pítható az állatok típusa és ennek alapján azok földrajzi eredete. A vizsgált esetben csak részben dönthető el, hogy az állatok közvetlenül az avarok által behozottak, vagy a korábban itt élő lakosság által tenyésztett állományból valók voltak-e? Annyi bizonyos, hogy a gyenesdiási későavarkori állatcsontok ilyen szempontból nem látszanak egységes­nek, mert amíg a lovak inkább az avarok által behozottaknak tűnnek, az egyéb állatfajok részben nem illenek a nomád életmódba, részben pedig csontleleteik a helyi viszonyokhoz alkalmazkodott, mondhatni meghonosodott állatok benyomását keltik. Más vonatkozás­ban ez azt jelenti, hogy Gyenesdiáson a tárgyalt korszakban már nemcsak nomád élet­módot folytató, hanem letelepedett, földművelő-állattartó nép is élt, vagy talán már kizárólag csak ez utóbbi létezett. A solymári királyi vadászkastélyról VALKÓ Arisztid tollából olvashatunk rövid tanulmányt. A vadászlak alapjait 1370 körül rakták le a Lackfi család tagjai. A XV. században többszörösen átépítették, bővítették, királyi vadászkastéllyá alakították át. Legtöbbször maga a király, vagy főtisztségeket viselő személyek voltak birtokosai. A második világháborút megelőző évtizedben elkezdett, de befejezetlenül maradt régé­szeti feltáró munkáról nyújt jó összegezést a cikk.

Next