Ethnographia • 82. évfolyam (1971)
Könyvszemle - Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967—68. (Kőhegyi Mihály) 112—115
szétágazó tudást egymaga kísérelte meg összegezni. Ilyen méretű vállalkozás már szerzőcsoportok munkája szokott lenni. Az emberrel foglalkozó társtudományok művelőjének is jó kézikönyve lehet, hiszen segítséget nyújthat népcsoportok elhatárolásában, a népi folytonosság kérdésének eldöntésében képet adván az emberfajtákról, melyeket általában etnikumokhoz is köt. A régészetben már megindult az embertannal való együttműködés, de az élő népességek tanulmányozásában a biológiai kutatások jelentősége nem eléggé közismert. A könyv erényei közül kiemelendő jó didaktikai felépítése, a számos eredeti fénykép, valamint a fejezetekhez csatolt jó irodalomjegyzék. Sajnos viszont a felvételek túl sötétek (valószínűleg nyomdai okokból), s igen rossz helykihasználásúak (sok a fölöslegesen üres tér mellettük, mikor az anyag terjedelmét úgyis csökkenteni kellett). Különösen érvényes ez a színes képekre (kivétel az I. tábla), ahol féloldalnyi űr tátong a felvételek mellett. Hiányolhatjuk még élő magyar típusképek kevés voltát, holott az érdeklődő elsősorban ezen tanulhatna meg az antropológus szemével látni. Legfőbb hiányossága azonban, hogy az etnikai embertan tárgyalása elmaradt. Reméljük, hogy későbbi kiadásokban mód nyílik a hibák kijavítására és a terjedelem némi fokozására a humángenetika, a történeti embertan fejezetének bővítése és az etnikai embertan külön fejezetben való összefoglalása érdekében. KELEMEN ANDRÁS Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967—68 Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat, Szerk.: Matolcsi János. Budapest, 1968. 291. 1. Hazai régészeti kutatásunk már korán felismerte az ásatások során talált magleletek megvizsgálásának fontosságát, ám a korai kezdeményezések (DEININGER Imre) után, az 1890 évektől a szépen induló munka és a régészekkel (NYÁRY Jenő, CSETNEKI Jelenik Elek, WOSINSZKY Mór) való együttműködés teljesen elakadt. Hiába hívta fel RAPAICS Raymund e meghatározások jelentőségére a figyelmet (Archeológia és botanika. Archeológiai Értesítő, 1916. 1 —10.), gyakorlatilag csak az 1960-as években vette kezébe a Magyar Mezőgazdasági Múzeum egyik csoportja a munkálatok rendszeres megindítását. Ennek során ezideig 124 lelőhely anyagát dolgozták fel. Időbelileg az újkőkortól a XVIII. századig terjed a vizsgált anyag. Az eredmények jó bepillantást engednek az őskori ember étrendjébe. A régész NOVÁKI Gyula és a biológus P. HARTYÁNYI Borbála, illetve PATAY Árpád együttműködése gyümölcsözőnek bizonyult. MATOLCSI János a Gyenesdiáson (Veszprém megye) kiásott avar temető háziállatmaradványait határozta meg. A sírokból előkerült állatcsont valamennyi darabja háziállatoktól származik. Közöttük a legelterjedtebb és gazdaságilag legjelentékenyebb fajok mind képviselve vannak: a szarvasmarha, a ló, a juh, a kecske, a sertés és a házi tyúk egyaránt megtalálható. A háziállatoknak ez a gazdagsága nem mindegyik avar temetőre jellemző. Néhány lelőhelyen vadállat-csontokat is találtak, amelyek viszont Gyenesdiáson egyáltalán nem fordultak elő. Az avarkori csontanyag tanulmányozása nemcsak azért fontos, mert ily módon a háziállatok történetének több évezredes láncolatába hiányzó láncszemeket illeszthetünk, hanem azért is, mert a közvetlenül magyar honfoglalás előtti háziállatok tanulmányozásával közelebb juthatunk a honfoglalók által hozott háziállatok jellegzetességének felismeréséhez. A jó megtartású csontleletekből megállapítható az állatok típusa és ennek alapján azok földrajzi eredete. A vizsgált esetben csak részben dönthető el, hogy az állatok közvetlenül az avarok által behozottak, vagy a korábban itt élő lakosság által tenyésztett állományból valók voltak-e? Annyi bizonyos, hogy a gyenesdiási későavarkori állatcsontok ilyen szempontból nem látszanak egységesnek, mert amíg a lovak inkább az avarok által behozottaknak tűnnek, az egyéb állatfajok részben nem illenek a nomád életmódba, részben pedig csontleleteik a helyi viszonyokhoz alkalmazkodott, mondhatni meghonosodott állatok benyomását keltik. Más vonatkozásban ez azt jelenti, hogy Gyenesdiáson a tárgyalt korszakban már nemcsak nomád életmódot folytató, hanem letelepedett, földművelő-állattartó nép is élt, vagy talán már kizárólag csak ez utóbbi létezett. A solymári királyi vadászkastélyról VALKÓ Arisztid tollából olvashatunk rövid tanulmányt. A vadászlak alapjait 1370 körül rakták le a Lackfi család tagjai. A XV. században többszörösen átépítették, bővítették, királyi vadászkastéllyá alakították át. Legtöbbször maga a király, vagy főtisztségeket viselő személyek voltak birtokosai. A második világháborút megelőző évtizedben elkezdett, de befejezetlenül maradt régészeti feltáró munkáról nyújt jó összegezést a cikk.