Ex Symposion, 1998 (21-24. szám)

1998 / 21-22. szám

Az egész csak egy pillanatig tartott... S hozzá tudtam, hogy ez örökké fog tartani, hogy soha nem lesz vége! Valami iszonyú szorongás, haldoklás, irtózatos szomorúság, olyan kétségbeejtő és lesújtó elégedet­lenség, hogy azt nem lehet kimondani! Ha ahhoz hasonlítanám, amit az embernek éreznie kellene, ha lelke folytonosan újra és újra kiszakadna testéből, azzal keveset mondanék. Mert a halál pillanatában csak azt látjuk, hogy az Úristen elveszi tőlünk a testi életet, itt ellenben maga a lélek megy szét darabok­ra. Nem, igazán nem tudnám fogalmát adni annak a belső tűznek, s azoknak a kétségbeeséssel tetézett rettenetes kínoknak és gyötrelmeknek. Nem láttam, ki a hóhérom, de azt éreztem, hogy égetnek és darabokra vagdalnak; s merem állíta­ni, hogy az egészben az a belső tűz és kétségbeesés volt a legborzasztóbb. Ezen a dögvészes helyen, ahol az embernek soha semmi enyhü­lésre nincs kilátása, még csak le sem lehet ülni vagy feküdni. Abban a fali üregben, amelybe engem beledugtak, nem volt semmi hely, s maguk azok a rettenetes falak is, mintha egész súlyukkal nehezednének az em­berre, úgy fojtogatják. Világos­ságnak nyoma sincs, minden ko­romsötét. De bár semmi fény sincs, hogy, hogy nem, azt én már nem értem, de az ember látja mindazt, amit fáj látnia. Avilai Szent Teréz

Next