Ex Symposion, 1998 (21-24. szám)
1998 / 21-22. szám
Az egész csak egy pillanatig tartott... S hozzá tudtam, hogy ez örökké fog tartani, hogy soha nem lesz vége! Valami iszonyú szorongás, haldoklás, irtózatos szomorúság, olyan kétségbeejtő és lesújtó elégedetlenség, hogy azt nem lehet kimondani! Ha ahhoz hasonlítanám, amit az embernek éreznie kellene, ha lelke folytonosan újra és újra kiszakadna testéből, azzal keveset mondanék. Mert a halál pillanatában csak azt látjuk, hogy az Úristen elveszi tőlünk a testi életet, itt ellenben maga a lélek megy szét darabokra. Nem, igazán nem tudnám fogalmát adni annak a belső tűznek, s azoknak a kétségbeeséssel tetézett rettenetes kínoknak és gyötrelmeknek. Nem láttam, ki a hóhérom, de azt éreztem, hogy égetnek és darabokra vagdalnak; s merem állítani, hogy az egészben az a belső tűz és kétségbeesés volt a legborzasztóbb. Ezen a dögvészes helyen, ahol az embernek soha semmi enyhülésre nincs kilátása, még csak le sem lehet ülni vagy feküdni. Abban a fali üregben, amelybe engem beledugtak, nem volt semmi hely, s maguk azok a rettenetes falak is, mintha egész súlyukkal nehezednének az emberre, úgy fojtogatják. Világosságnak nyoma sincs, minden koromsötét. De bár semmi fény sincs, hogy, hogy nem, azt én már nem értem, de az ember látja mindazt, amit fáj látnia. Avilai Szent Teréz