Ex Symposion, 1998 (21-24. szám)
1998 / 21-22. szám
AZ ELTÖRT KONCEPCIÓ Eredetileg (sőt: eredendően) a szerelemről akartunk számot csinálni, mégpedig ezúttal a női oldalról vagy női sorsokban — például irodalmi nőalakok és írónők sorsában, művek tükrében — fürkészve. Volt egy olyan elképzelés, hogy a nők életében ez (mármint a szerelmesség) meghatározóbb, hogy kiszolgáltatottabbá tesz, hogy vörös fonalként... Ez a nagyvonalú elképzelés azonban a kimunkálásával párhuzamosan összeroskadt. „Női"? „Szerelem"? Már a beszélgetések is csak a kérdőjeleket és a gyanúkat szaporították. Írtunk, írtak — és a mi vörös fonalunkat és képzeteinket szétszaggatva olyan testi-lelki, érzéki valóságrétegek bukkantak fel, melyeket nem lehet semmilyen koncepcióval átfogni, melyek felforgatják a fogalmainkat — észbontóak —, s melyekbe megmerülve az ember azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány. Ezen a szinten nem is a szerelemről, hanem inkább a vágyról, tehát a hiányról van szó. Mondhatni: a hiányban osztozunk (néha testvériesen, máskor még ebben is ellenségesen). A vágyakozásnak való kiszolgáltatottságról van szó, amit, férfiak-nők, jobban vagy kevésbé jól leplezünk. A szerelem titka előtt vagy alatt ott a vágyak boszorkánykonyhája, csatatere vagy alkimista laboratóriuma. Avagy pokla. A misztika, a boszorkányság, a libertinizmus meg a hisztéria azon jelenségek közé tartozik, amelyek elpárologtak a történelemből vagy elsüllyedtek, a történelem lábjegyzeteivé váltak. Próteuszi jelenségekről van szó, melyek mindig változtatják megnyilvánulási formáikat. Ma nyilván más nevek alatt futnak, s különféle tudományok és terápiák veszik őket kezelésbe, avagy szétmajszolja őket a tömegkultúra. A szentek, a boszorkányok, a nagy kicsapongók és a hisztérikák vágyaik póklában égtek. Vágyaik alvilágában és vágyfantáziáik paradicsomában. A szerelmi érzést talán úgy is meg lehetne közelíteni, mint a kettő közti feszültséget. Az újkorig az egyház, később a börtön, majd a pszichiátria és némiképp a pszichoanalízis vállalta az exorcizmus, a személy lecsillapításának, megtisztításának föladatát a szeretet, az erkölcs, a tudás és a normalitás nevében. Föltételezem, hogy ma a fogyasztói társadalom normál tömegkultúrája meg a reklámipar rendezi és regulázza vágyainkat. Úgy tűnik, hogy a szó tágabb értelmében vett ördögűzés avagy a vágyakozó emberi lény manipulálása a szerelmi vágyak mélységéig penetrál. A fenti képen látható fiatal nő örömittasnak látszik, csak ha jobban megnézzük, vesszük észre arcán és testtartásán a pózt és a feszültséget. Ez a lány tizenöt és fél éves, Charcot hisztérika-növendékeinek gyöngye — az 1870-es években vagyunk, Párizsban, a Salpêtriére-ben, a kor legnagyobb női ideggyógyászati klinikáján —, „egy nagyon szabályos, nagyon klasszikus példa", mint orvosa mondja róla, „akinek plasztikus pózai és szenvedélyes testtartásai a legnagyobb szabályszerűséget mutatják", toldja meg asszisztense. A Salpétriére híres fotográfiai laboratóriumában reprezentatív fotósorozatok készültek róla, kész „narratívák", az ilyenek hathatós segítségével definiálta orvosa nozológiailag a „hisztéria" nevű patologikus idegbetegséget, meghatározta szabályszerűségeit, apróra elemezte a lefolyását. A hátsó-belső borítón látható tablón, mely az orvosi fényképszériák alapján készült, a 3. I. szakaszban, az első sorban láthatjuk azt a rajzocskát, mely ennek a lánynak a furcsa örömét beleilleszti egy reguláris sorozatba, és így mintegy dramaturgiailag és egyúttal patológiailag értelmezi. (E mesterművet Paul Richer készítette, Charcot professzor kedvenc orvosasszisztense, a tehetséges grafikus, a párizsi Képzőművészeti Akadémia művészeti anatómia professzora. A művészet és a tudomány összefogásának szép példáját szemlélhetjük benne.) Eszerint ez a mámoros öröm a hysteria major harmadik, „szenvedélyes testtartások" nevezetű fázisában az első, „heves" megnyilvánulás, melynek Charcot doktor az „extázis" nevet adta. Így két legyet ütött egy csapásra: a vallási extázissal magyarázta a hisztériásat, a hisztériással meg a vallásit. Ebben a fázisban a páciens valami nemlétezővel folytat szerelmi életet — idegrendszeri zavar állt be tehát nála és delirál, mint annak idején a vallásos misztikusok. Azaz diagnosztizálhatóan beteg: ideggyógyintézeti felügyeletre és kezelésre (többek között elektromos meg egyéb sokkterápiákra és hipnózisra) szorul. (folytatás a hátsó belső borítón)