Ezredvég, 2008 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - MÚLTUNK - Kosztolányi Dezső: A vörös panoráma
ember... Adni munkát, venni kenyeret, ruha... Orosz nem jött ide maga... Küldjen haza, addig ennie kell, ruha, cipő... Munka... keresni... Töredezett szavaiban megvolt az értelem fényessége, az igazság bölcsessége, s az rávilágított a kopott többiekre, s egy pillanat alatt megszűnt, nem is az ellenségeskedés, de a gyenge ember félelme az ismeretlentől. - Nem adnak ezek enni se a magyar embernek, se az orosz embernek - mondta csendesen egy nagy fekete munkás, s a fejével a város felé intett. Nem volt szó tovább semmi. El volt intézve. Nem volt fenyegetés, nem volt nyugtalanság: a megtört emberek csöndje ült tovább. De mint az árnyék tűnt el az orosz fogoly szó, minden értelmével együtt. Nincs tovább fogoly. Vége a háborús ideológiának. A magyar földön rekedt százezer orosz egyszerre megszűnt fogoly lenni, fogoly, hadizsákmány, kétlábú állat a győztes kocsija előtt, diadalmi jel... egy pillanat alatt átváltoztak emberré, szabad polgárrá, akinek az élethez teljesen annyi joga van ezen a földgolyón, mint az évszázadok óta ezen a helyen élő dúsgazdag családi dinasztiák bármely tagjának. Ott kinn a Lehel téren ezt mindenki megértette, s az orosz ember, magyar ember, német ember, tót ember olyan egyforma volt. Sovány, kopott, szegény emberek, a jövő szabadsága csíráival élő emberek. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ A vörös panoráma A forradalom igazi hősei a tengerészek voltak. Sohase felejtem el, milyen komor, biztos és nagyszerű hatást gyakoroltak ránk, szegény szárazföldi patkányokra a matrózok, az első bátor lázadók, akik sötétkék blúzukban, arcukon ezer viszontagság fanyar emlékével, kezükben egy zord forgópisztollyal, ültek az Astoria egyik szobájában. A szálloda hallja és étterme ezen az éjszakán egy óceánjáróhoz hasonlított. Ők vigyáztak rá, ezek a nagyszerű és mindenre elszánt férfiak, akik kisfiús ruhájukkal és pubis szalagocskájukkal régi, boldog gyermekkorunkat, első zubbonyunkat és pántlikás sapkánkat igézték vissza az általános zűrzavarban. Azt lehetne mondani, hogy ebben a forradalmi hullámjárásban többé-kevésbé mindenki tengeri betegséget kapott, csak ők nem. Edzetten, sötéten nézték az eseményeket. Más viharokat is láttak. A tenger végtelenségét, a szabad óceánok leheletét hozták ennek a hitetlen, rab városnak. * A forradalom után pár nappal bementem egy belvárosi üzletbe, ahol ezelőtt a kirakatban állottak Habsburgi Károly (azelőtt IV. Károly) és Pármai Zita (azelőtt Zita királyné) életnagyságú olajjal festett arcképei. Mindig meg szoktam állani ilyen arcképek előtt, a háborúban is. Semmi sem áraszt a lelkemre olyan mélységes, majdnem állati szomorúságot, mint efféle mázolmányok, melyek a