Bihari Napló, 1990. december (1. évfolyam, 281-306. szám)

1990-12-14 / 291. szám

BN 1990. XII. 14.3 A FÉNYEN TÚL A fényen túl éjszaka van Az éjszakán túl fényes nap — Érett almákkal teli almafák — Életvággyal, életszomjjal (Moise Ciorba) Mágnesként vonzanak az érdekes emberek. A sors jóvoltából eddig eggyel sikerült találkoz­nom. Évek­ óta élek ebben a városban. És soha­sem hittem volna, hogy létezik­­­ egy tömbház, ahol magyarán szólva vakok meg felváltók laknak. Pedig így igaz. A Vlahuta utcában ta­lálható ez a négyemeletes blokk. Ott látogat­tam­ meg Moise Ciorba urat, a Bihar Megyei Világtalanok Szövetségének elnökét. A második emeleti lakásban olyan rend és tisztaság fogad, hogy alig merek belépni. Csor­ba úr úgy jár-kel, mintha ugyanúgy látna, mint jómagam (a jó egy kicsit túlzás) Miért jöttem­!’ Egy kis tercierére. S Csor­ba úr jó partner erre, besegít ebbe a felesé­ge is. — Értesültem róla, hogy nem mindennapi eset az öné. Hogy is kezdődött? — Olyan voltam, mint mindenki más — kezdi a szomorú életrajzot. Tálcán születtem 1949-ben, ott is jártam az elemi iskolát. He­tedikes koromban kötőhártyagyulladást kap­tam. A szüleim nem sokat törődtek vele. A vizsgáknál már alig láttam valamit. Temes­várra vittek, ahol azt ajánlották, hogy hagy­­­jam abba az iskolát. — Mégis iskolázott ember lett... — Igen. A jelenlegi Eminescu líceumban végeztem a látogatás nélkülin. De 17 éves ko­romra teljesen megvakultam. A bukaresti spe­ciális iskolába iratkoztam. Közben Segal dok­tor megműtött. Visszanyertem a látásomat. El­képzelheti, mit éreztem ... — Most mégis vak .. . — Igen, mert Segal doktor külföldre ment, engem pedig Irina Pori doktornő hazaküldött a kórházból, ő tudja miért. Egy hónap múlva vérezni kezdtek a szemeim, s amikor Segal doktorhoz visszakerültem, a fejéhez kapott: „én sem vagyok Isten, most már késő“. Újra elvesztettem a látásomat, s most már nincs erőm még egyszer megpróbálni egy újabb mű­tétet. — Tehát belenyugodott, hogy sötétségre í­­téltetett. Mit tett ezután? — Elvégeztem a bukaresti speciális iskolát és hazatértem. ’69-ben megismerkedtem a Munka Szövetkezetnél feleségemmel, aki ma­ga is nagyon gyengén lát, összeházasodtunk Lett egy kislányunk, Marcela, akinek nagyon örültünk, ugyanakkor féltünk is: nem lesz-e vak, mint mi? Szerencsére nem úgy történt. Amikor erről meggyőződtünk, egy fiút is a­­kartunk. így született meg Manis, aki hál’ Is­tennek ugyanolyan ép és egészséges, mint a lányunk. Húsz, többé-kevésbé látó család szö­vetkeztünk, és felépíttettük ezt a blokkot, azó­ta itt élünk. — Most a Szövetség elnöke, és ha jól tu­dom, az Országos Szövetségnek az alelnöke. Bocsásson meg, így vajon hogyan tudja be­tölteni ezeket a funkciókat? — Van egy előnyöm: ugyanolyan vagyok, mint a szövetség többi tagja, tehát sokkal job­ban meg tudom érteni őket, épp ezért őszin­tébben érdekelnek a gondjaik-bajaik. — Megérdeklődtem, nem minden megy jól a Szövetség háza táján. — Valóban vannak gondjaink. A Szövetség székhelye nagyon kicsiny, nem megfelelő. Vol­tam már Bot úrnál többször is, aztán Ivan úrnál kétszer. ígéretet, azt igen, azt kaptam, de egyebet semmit. Pedig mi, vakok is embe­rek vagyunk és talán jobban rászorulunk a se­gítségre, mint mások. Aztán itt vannak azok a kis pénzek, melyeket a kormány nekünk megígért. Rengeteg az utánajárás, a papírok. Képzelje, hogy 92 éves idős vak embert kül­dözgetnek ide-oda ... Szóval még mindig nagy­hatalom a bürokrácia. Csak egyetlen hetet ne látna az a hivatalnok, akitől ez-az függ, és minden másként lenne ... — Hogyan látja a világtalanok esélyeit a jövőben? — Biztos vagyok, hogy végre emberszámba vesznek. A legfontosabb az lenne, ha bizonyos foglalkozásokat, ahol a vakok egyenlőként dol­gozhatnak az egészségesekkel, nekünk tartaná­nak fenn, így például dolgozhatnánk a tele­fonközpontokban, masszázsszalonokban, liftke­zelőkként. Mert számunkra nagyon fontos, hogy hasznosnak tudjuk magunkat. Nem ala­mizsnát kérünk, dolgozni akarunk. Olyan ne­héz ezt megérteni? Csak itt, Biharban lega­lább tíz olyat ismerek, aki telefon­ista lehetne, ehelyett keféket készít a Munka Szövetkezet­nél, hadd ne mondjam, milyen hatékonyság­gal... — Csorba úr, valami szokatlant hallottam önnel kapcsolatban: verseket ír. — Nincs ebben semmi rendkívüli. Már 12 éves korom óta írogatok, amikor még . .. Két évvel ezelőtt jelent meg a Fényen túl című verseskötetem), nemsokára — remélem — meg­jelenik a második is. Hazafelé kissé elszégyellem magam. E­­szembe jutnak nyavalygásaink, sopánkodása­­ink, kicsinyes panaszaink. Mennyire mások lennénk, ha gyakrabban elbeszélgetnénk a Csorbához hasonló emberekkel. Minden bi­zonnyal jobbak lennénk! SZEGEDI LÁSZLÓ MŰSOROS VODKA Az előkelő első osztályú bárok közé tartozik a Central a Ma­­gheru úton. Diszkrét félho­mály, halk, zsongító zene, ma­gaslati levegő. S ha mindezek­hez a váradi polgár megkapja a napi adagját vodkában vagy esetleg rumban kimérve, akár azt is elmondhatja, hogy jó napja volt. Forgalmára nem is lehet panasz, néha nem elég korán kelni ahhoz, hogy a szomjas ember üres asztalhoz jusson. Bevallom őszintén, néha én is fellibbenek. Nem a halk ze­ne, meg a diszkrét félhomály miatt. Ügyködésem eléggé cél­irányos, felhajtom féldeci vod­kámat, aztán jóccakát. Hogy mások ott ücsörögnek napestig, azt csak irigyelhetem, az ilyes­mi pénztárca dolga, meg idő kérdése, melyek a magunkfaj­táknak ki vannak porciózva Ezért fagyott belém a szusz, amikor a lépcsőmászás után megjelent előttem egy szürke ruhás nemtudomkicsoda és ud­varias gesztusok közepette az orrom elé tolta a tizenöt lejes belépőjegyet. Kijelentettem, nincs szándékomban az egész estét elvodkázni, arra sincs éppen kedvem, hogy a helyi görlökkel szórakozom. „Na, de kérem, itt nálunk, esténként videót nézhet — szabadkozott, megnyerő mosolyt küldve fe­lém — itt kérem, program van.­“ Mit tehettem, bementem, leültem, rendeltem, aztán a szokásos beidegződéssel kör­benéztem. Mit mondjak, a ku­tya sem nézte a videót, min­denki a poharával, meg a part­nerével volt elfoglalva. Közben elgondolkoztam azon, mi len­ne, ha elhívnám magamhoz azt, aki ezt a belépősdit kitalálta, jó házi borom van, nem is merem drágán. De előtte min­denképpen kérném a tizenötöst és megnézetném vele a családi albumot. K. L. „Nagy óhajaim nincsenek, a kicsik pedig nem kivitelezhetik...” VILLÁMBESZÉLGETÉS VASS LÁSZLÓ PSZICHOLÓGUSSAL Láttam már Önt tömött villamoson optimistán csüngni, pá­cienssel teadél­utáni hangulatban csevegni. Mintha különleges im­munrendszerrel rendelkezne, mely megvédi a mindennapi gik­­szerektől, átsegíti a konfliktushelyzeteken. Nem term­észe­tfölöt­­ti lény, de egyenesben „veszi“ az Életet. Minek köszönhető ez? — Talán annak, hogy tizenkét évesen, egy súlyos betegség után elkerültem a mezőtelegdi családi házból. A VI. osztályt már a mostani Ady líceumban jártam, s mivel idegenek közt laktam, korán megismerkedtem a kompromisszumokkal, a le­mondással, azzal, hogy nem körülöttem forog a világ...­ — úgy tudom, ön nem pszichológusnak készült. Hogyan lett mégis az? — Reált végeztem, közgazdásznak indultam. Egy kalandos bukaresti út és sikertelen felvételi után helyettesítő tanárként matematikát és fizikát tanítottam Telke­sden. Az egészségügyi technikum elvégzése után a Kolozsvári Bolyai Egyetemen foly­tattam tanulmányaimat. Az országos kinevezésen a váradi Vas­úti Kórházat választottam munkahelyemül. A képességvizsgáló laborban kezdtem, majd onnan a közúti szállítási laboratórium­ba kerültem. Később újra a vasúti képességvizsgálóban folytat­tam a munkát. 1980 májusából a klinikai pszichológiai kabinet vezetője vagyok. — Sokan nem tudják, mi dolguk a világban az önhöz ha­sonló lélekbúvároknak ... — Felbontjuk és elemezzük a problémákat. Abból kiindul­va, h­ogy a lélek szubjektív tükrözése az objektív valóságnak, itt is vannak homorú, domború és egyenes tükrök. .Egyesek fel­nagyítják, lekicsinyítik, vagy tisztában vannak saját értékeik­kel, adottságaikkal. És eszerint viszonyulnak környezetükhöz. Az én feladatom, hogy kiegyenesítsem a görbe lélektükröket, hogy tiszta, reális képet mutassanak... „Én­ centrikus“ vagyok­. Hiszem, hogy nem az a fontos, hogyan viszonyulnak hozzám az emberek, hanem hogy én hogyan akarok viszonyulni hozzájuk. Belőlem indul ki minden. Ha nekem jó kedvem van, kedvező­en hatok a környezetemre is. Aki állandóan arra keresi a vá­laszt, hogy ez vagy az miért viselkedik így velem, az eltávo­lodik a megvalósítástól. Ellenben aki azon gondolkodik, hogy hogyan változtathatna ezen, az máris újabb erőtartalékokat fe­dez fel . .. Mérlegelni kell, mennyire fontos nekem, lesz-e erőm hozzá, van-e értelme annak a valaminek, mielőtt fölösleges e­­rőfeszítéseket tennénk az eléréséért. Mert az Élet nem alkuszik. Nincs megbocsátás. Nem tér vissza semmi, ez a december ki­lencedikei nap is egyetlen mindenki életében. Ne legyünk hát gátlástalanok, de nagyon gátlásosak sem... — Sokan mintha megbélyegzéstől tartanának, szégyellik, titkolják, ha pszichológushoz járnak. Mi lehet ennek az oka? — Fogalomzavar, téves beidegződés. A külfölddel ellentét­­ben, nálunk hamis kép alakult ki­­ a szakmáról. Sokan a szó valódi értelmét sem ismerik, s ha meghallják, rögtön arra gon­dolnak, hogy hozzánk csak idegbetegek járnak ... — Hogyan lehetne változtatni ezen? — Meg kellene ismertetni az embereket bizonyos dolgok­kal. Nem a parapszichológiával, telepátiával, hanem az alapok­kal. Hogy tisztában legyenek a lehetőségeikkel, azzal, hogy a pszi­chológus hasznos is lehet. .. Próbálkoztunk egy telefonos lelki­­segélyszolgálat beindításával, de egyelőre vajúdik az ötlet. Saj­nos, mint minden téren, itt is elvesződünk a részletekben. — Végezetül: Mit kérne, ha mód adódna egy­­ kívánsága tel­jesítésére? — Nézze: Nagy óhajaim nincsenek, a kicsik pedig nem ki­vitelezhetők. Nem vagyok elégedett ember — hisz valamire mindig „hajtok“ —, de hiú reményeim sincsenek. Nem várok el senkitől semmit, így kevesebb a csalódás, és több kellemes meglepetés ér, ha valami mégis „bejön“. — Ezt akár megszívlelendő tanácsnak is vehetjük? .. . Kö­szönöm a beszélgetést! FONÓIM ERIKA Az évek folyamán sok min­den megváltozik körülöttünk és bennünk. Türelemből türelmetlenség, nyugodtságtól idegesség, e­­gészségből betegség, fiatalból öreg, szeretetből gyűlölet lesz, és még folytathatnám tovább, de megállok a két utóbbinál, mert amikor ez a kettő jön össze, az már meghaladja az ember erejét. Hadd ne nevezzem meg azt a nagyon idős párt (80—90 év­­ között), akik elpanaszolták el­viselhetetlenné vált életüket és talán megoldást reméltek tő­lem. Néni: „Én már megbo­londulok ettől a vénem­bertől, olyan elviselhetetle­nül bugris. A legesztele­nebb és tehetetlenebb dol­gokat műveli velem. Állan­dóan kötekedik, ki akar csi­nálni Azt akarja, hogy hama­rabb patkoljak el és elörökölje a pénzt! Nem vagyunk meg­esküdve Én eladtam a háza­mat és az öreghez *köl­töztem Eltartási szerződést kötöttünk, ami úgy szól, hogy élete vé­géig gondját viselem, főzök, mosok rá és ápolom, ha beteg. Ha meghal, akkor rám hagyja a házat, ha én halok meg, ak­kor az övé lesz az én házam ára. Közben eladtuk az 5 há­zát és kipótolva a pénzt, vet­tünk egy kétszobás blokkla­kást, mert jó, ha van központi fűtés, hideg-meleg víz, hiszen öregek vagyunk. De az ördög bújt az öregbe, mert semmi se jó neki a Föld hátán. Ami­kor ideköltöztünk, elzárta a vizet, nehogy nagy legyen a vízdíj, és csak egy veder víz­ből főzhettem, no meg a kád­ba szedett vizet kellett beosz­tanom napokig. Azt hittem, megzavarodom. De ez még mind semmi. A villanyt sem volt szabad meggyújtani, sőt, a televíziót se nézni, kivéve a tévé­ híradót, aztán lefekvés Az aragázt elzárja a félig főtt étel alatt, hogy ne fogy­jon ki olyan hamar. Ha nagy ritkán veszünk egy tyúkot, mert ugye a kicsi nyugdíjunk­ból élünk (800—1000 lej), akkor egy hétig kell együk. Ő ki­méri az adagot és többet nem szabad enni. (Jól megtanította az embereket spórolni a nép­­nyúzó C. szerk. megj.) Az utóbbi időben nem eszi meg a főztömet. Azt hiszi, hogy meg akarom mérgezni. Attól fél, hogy ha meghal, akkor az enyém lesz a pénz. Amikor be­teg voltam, még egy pohár vi­zet sem adott, s ha már a víz­nél tartunk, majd megütött a guta, amikor a szomszédoktól meghallottam, hogy így is, úgy is fizetni­ kell, akár használom a vizet, akár­ nem. Na, ezután lett még nemulass, mert ha a csepegő csapot nem bírtam rendesen elzárni, akkor ceru­zával vonalat húzott a falra, hogy meddig kell tekerni és órákig oktatott és molesztált, hogy a hajam az égnek állt. Nincs tőle egy nyugodt éjsza­kám. Mindig félek, hogy egy­szer fejbeüt. SORSOK DIÓHÉJBAN A szőnyeget felszedte, hogy ne kopjon. A kisebbeket meg eladta, hogy legyen pénze, meg más holmimat is eladoga­tott. Aztán egyszer titokban el­csente a betétkönyvemet, alá­­hamisította a nevemet, és ki­vett százezer lejt. A bíróság segítségével kaptam vissza Csak idős korára való tekin­tettel nem büntették meg. Ez egy őrület. Engem már teljesen kikészített. És nem akar innen elmenni, még ha szereznék ne­ki egy egyszobás lakást, ak­kor sem. Én meg pláne nem megyek, mert itt szoktam meg, és itt szeretek lakni“! Bácsi: „Ez a vénasszony gyű­löl engem. Az sincs kizárva, hogy meg akar mérgezni, hogy az övé legyen a pénz. Ez a pénzért mindenre képes. Ki­forgatott a vagyonomból. Egy jó napom sincs mellette. Két­színű, ájtatoskodó. Hazudik! Ő nem gyűjt villanyt és nem kapcsolja be a tévét, meg ő veszi fel a szőnyeget, hogy ne kopjon. Csak egy rongyban jár, pedig tele a­ szekrénye ru­hákkal. Azt is rámfogta, hogy eladtam a plédeket, pedig csak kitettem az erkélyre szellőzni Panaszkodik a szomszédnak, hogy a nyáron egy falat gyü­mölcsöt sem evett, csak én vet­tem magamnak, de neki nem adtam. Vehetett volna­­ ő is. Vett is. Almát. Egy hétig csak almaleves volt­ semmi más A­lig várja, hogy megdögöljek. Még a bíróságra, meg a rend­őrségre is elhurcolt öregségem­re. Engem, akinek eddig soha nem volt dolga a törvénnyel. Lesül a képemről a bőr! Hig­­­gye el, nem bírom látni se.“ És mondja a magáét. Resz­ket az öreg keze, néha a feje is és nagy-nagy igazságta­lanság nyomja a szívét. „írja meg, milyen gonosz asszony . — mondja és bólogat hozzá. A két öreg pedig mélysége­sen gyűlöletben él továbbra is „egy dobozba“ zárva, de külön kasszán, immár nem tárgyalva és nem is törődve (látszólag) egymással. Nincs senkijük, csak a pénzük és izzó gyűlöle­tük, ami hamarabb fel fogja e­­mészteni őket, mint az évek­ Amikor azt tanácsoltam, hogy béküljenek meg egymás­sal, osztozzanak meg a pénzen és ne nélkülözzenek, hanem tegyék kényelmessé az ottho­nukat, hiszen nem mindegy, hogy milyen körülmények kö­zött töltik napjaik kilencvenki­lenc százalékát, igazán nem akartam rosszat. Akkor sem, amikor azt javasoltam, hogy egyenek, igyanak kedvükre, vegyenek színes televíziót, tartsák meg egymás születés- és nevenapját — amit még so­ha nem tettek meg az évek a­­latt — meg azt, hogy gyújtsa­nak fényt a szobában is és a szívükben is, mert egyre job­ban fogynak életük napjai, lesz majd elég hideg és sötét a sír­ban, sőt még a pénzüket sem vihetik a másvilágra, akkor a néni megorrolt rám, mondván: „Nem úgy van az!“ Nem jót gondolkoztam szerinte. Meg­lehet, ha öreg leszek, belesebb leszek. Egy valami biztos. Ha akkor megfogadta volna a ta­nácsomat, nem járt volna ros­­szul, hiszen azóta ránk szakadt az áremelés, inflálódott a lej... és a naptáron is fogytak a napok TÓTH ÁGNES

Next