Fáklya, 1970 (14. évfolyam, 1-24. szám)

1970-02-15 / 4. szám

VITALIJ BIANKI: Hogyan várták a Napot? Hajdanában a szibériai mókus tisztára sárga volt, akár a cirbolyamag a héja nél­kül. Úgy élt, hogy senkitől sem félt, senki elől nem bujkált, arra futott, amerre ked­ve szottyant. Ám egy sötét éjjelen vitába keveredett a medvével. Persze tudjuk jól, mit jelent, ha egy kicsi vitázik egy naggyal, így is­­úgyis ő húzza a rövidebbet. Képzeljétek, min folyt a vita: reggelre kelve melyikük pillantja meg elsőnek a napsugarat? Felkapaszkodtak hát egy dombtetőre és letelepedtek. A medve arccal arrafelé ült, ahol reggel a fák mögül fel kell kelnie a Napnak. A mókus meg arccal arrafelé ült le, ahol este a Nap lebukott az erdő mögé. Háttal egymásnak ültek, üldögéltek és kitartóan várakoztak. A mókus előtt irdatlan nagy hegy ma­gasodik. A medve előtt mély völgy tátong. Azt gondolja a medve: — Nagy szamár ez a mókus! Merre ült arccal! Ott aztán estéiig színét se látja a Napnak. Hát csak ülnek, üldögélnek, s olyan nincs, hogy elbóbiskolnának. Valahára szürkülni kezdett, mind vilá­gosabb lett. A medve előtt ott feketévik a völgy, de felette az égbolt egyre világosodik. Gondolja a medve: — „Rögvest ráhull a völgyre az első fé­lénk napsugár, s akkor — én nyertem. No még egy pillanat...” De bir még mindig nem ezüstlik föl az első sugárdárda. Ám a medve vár. Egyszer csak a háta megött elrikkantja magát a kis mókus: — Látom, látom! Én láttam meg első­nek! Furcsálkodott a medve: ő előtte bizony még mindig sötét a völgy. Hátranézett, hát uramfia: mögötte a hegynek orma csak úgy lángol a napfény­ben, csillog-villog! Hű, de felbosszankodott a medve! El­vesztette a vitát ezzel a kis nyomorulttal szemben! Hoppal kinyújtotta a pracliját és villám­gyorsan nyakon ragadta a mókust, hogy elvegye a kedvét az örömujjongástól és a győzelmi tánctól. Ekkor a mókus rántott magán egy na­gyot, úgy hogy a medvének mind az öt karma elcsúszott a bundáján, ám fejétől a farkáig mégis öt csíkot hasított rajta. A mókus besurrant az odújába és addig­­addig nyalogatta a sebeit, hogy lassacskán begyógyultak. Ám­de a medvekarmok nyomai megma­radtak. Azóta félénk a mókus. Menekül mindenki elől, odvakban, lyukakban bújik meg. Alighogy megvillan előttünk a há­tán feketéllő öt hosszú csík — máris el­tűnt, mintha a föld nyelte volna el. Kovács László fordítása (A. Iljin rajza) BUKSZTÖRŐ Miért nem tudja a kisfiú kinyitni az ajtót? Melyik hordóba fér több víz? (J. Sabelnyik rajzai)

Next