Fáklya, 1977 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1977-05-22 / 10. szám
ban igyekeztek álcázni az adások szovjetellenes irányzatát, és sürgették az átállást egy „objektív szellemű” platformra. A jelenlegi utasítások hangsúlyozzák, hogy törekedni kell a „hallgatók bizalmának” megnyerésére. A „direktíva” szerzői ezt tanítják: nem jó, ha a hallgatónak úgy tűnik, miszerint a Szabadság Rádió „idegen ügy vagy külföldi államok érdekében tevékenykedik. Valamennyi programnak a szovjet állampolgárok jóléte miatti komoly aggodalmunkat kell visszatükröznie”. Hát, ők aztán valóságos „jótét lelkek”! ... Az,,újságírók” Az új „Direktíva a politikai tevékenység kérdéseiről” című okmányban ez olvasható: „A Szabadság Rádió, munkája során, nemcsak a sajtóból merített hírekre támaszkodik, hanem szakképzett munkatársakból és újságírókból álló, saját vezérkarára is, akik tudják, milyen információk kellenek a szovjet népeknek, és megfelelő hírelemzést képesek adni”. Kik is ezek a személyek, akik „tudnak és képesek”? Például a mindig részeg Cvirka, a „belorusz nép reménységeinek kifejezője”, aki annak idején a hitleristákat szolgálta. Az ő szerepköre: az NSZK- ba érkező szovjet turisták provokálása. Andrej Mihelszon, akit a müncheni szerkesztőségből kidobtak, mindmáig tudósításokat küld a Szabadság Rádió számára Svájcból, Andrej Gorbov álnéven. Az ő szakmája: az úgynevezett ember arcú szocializmus propagálása. Mielőtt áttérnénk a komolyabb személyekre, idézni szeretnék egy apró, de jellemző esetet, amelynek tanúja voltam és amely megrázott. Karácsonyt ünnepeltük egy müncheni vendéglő erre az estére kibérelt különtermében. Egy asztalnál ült John Lodegsen és Vlagyimir Matuszevics, aki nemrég kezdte pályafutását nálunk. Matuszevics valamit mondott Lodeysennek, akinek ez szemlátomást nem tetszett. Lodeysen, rövid gondolkodás után felszedett valamiféle, farsang idején használt fújócsövet, akkurátusan megrágott egy darabka kenyérbelet és Matuszevics arcába köpte. Engem meglepett Lodegsen tekintete: hideg volt és megvető ... Matuszevics mellett ott ült a menyasszonya. Hogyan reagált erre Matuszevics? Zavartan elmosolyodott és megtörölte az arcát. Mellesleg szólva, Matuszevics. A rádiónál dolgozó amerikaiak beszélgetéseiből tudom, hogy 1968-ban szökött át Nyugatra, feleségét és két gyermekét a Szovjetunióban hagyta. Egy ideig szennyes hírek gyűjtésével foglalkozott Skandináviában a Szabadság Rádió számára, azután Münchenbe helyezték át. Szolgalelkű viselkedéséért méltó jutalomban részesült... És még egy festői epizód. A biztonsági szolgálat jelenlegi főnöke, Mr. Griffin elődjének az volt a szokása, hogy az ebédlőben, egy csésze kávé mellett lapozgatta át a hivatalos okmányokat. Egyszer éppen ilyen foglalatossága közben telefonhoz hívták és az iratokat az asztalon hagyta. Új vendégek léptek be, leültek a szabad asztalhoz, valaki hanyag mozdulattal félretolta az iratokat, és az egyik lap leesett. A munkatárs lehajolt, felemelte a lapot , és a saját nevét pillantotta meg rajta. Kiderült, hogy feljelentés volt ellene, a szerzője pedig... az az ember, aki éppen az imént ült le vele szemben jó barát módjára. A biztonsági szolgálat baklövést elkövető Vidocqját elbocsátották. De az egymás elleni feljelentés továbbra is az egyik legfőbb kötelessége mindazoknak, akik a Szabadság Rádiónál dolgoznak. A rádiónál a szupertitkosság légköre uralkodik. A Szabadság Rádió főnökeinek nyilván nemcsak hallgatóik, hanem saját — akár a legmegbízhatóbb — munkatársaik előtt is van mit titkolniuk. Az „újságírók” rendszerint nem saját nevükön szerepelnek: igazi nevükhöz aljasság, számos bűncselekmény, a háború éveiben a hitleristáknál teljesített szolgálat, hazaárulás fűződik . . . Jól ismertem Victor Gregory szerkesztőt , ő Londonból érkezett Münchenbe, ott a BBC-nél dolgozott. E név mögött az áruló Vagyim Selaputyin, a Szovjet Hadsereg volt katonája rejtőzik. A New York-i tudósítói irodában tevékenykedik Vlagyimir Juraszov (más néven Rudolf vagy Zsabinszkij). Ő nemrég „Parallaxis” (parallaxis , nézőpont-eltolódás) címen könyvet jelentetett meg, amelyben nem kevesebbre szólít fel, mint háborúra a Szovjetunió ellen, s az enyhülésre törekvő amerikaiakat „tökfilkóknak” nevezi. „Friss káderek” A rádióállomás vezetősége az utóbbi években lázasan keres „minél frissebb” kádereket, és teljesen törvényszerű, hogy új munkatársakat a cionisták, a Szovjetunióból nemrég eltávozott, volt szovjet állampolgárok között talál. A Szabadság Rádió nagy farkasai, akiket még a gestapósok neveltek „árja szellemben”, a közelmúltban még ellenségesen fogadtak minden, Izraelből érkezett munkatársat. Emlékszem egy esetre, amikor Juszufogli, az úgynevezett tatár—baskír szerkesztőség munkatársa, az Izraelben toborzott új alkalmazottak csoportjára mutatva, így kiáltott fel: — Hogy mernek ezek a saját nyelvükön beszélni előttem, aki SS-tiszt voltam! Ezzel az „allergiával” a Szabadság Rádió amerikai urai éppenséggel nem sokat törődtek. És ennek is megvan a maga értelme. Azokat, akik csupán nemrég hagyták el a Szovjetuniót, könnyebb a szovjet értelmiség, az ifjúság, általában a szovjet nép „reményei kifejezőinek” feltüntetni. Ebben a szellemben mostanában Levin „technikai szakértő” azt „bizonygatja”, hogy a szovjet repülőgépek semmire sem alkalmasak. Finkelstein, más néven Vlagyimirov, a Szabadság Rádió londoni osztályának munkatársa, könyvet ad ki „A szovjet kozmikus blöff” hangzatos címmel, bár az űrhajózáshoz kevesebbet ért, mint tyúk az ábécéhez. Molly Gorgyina (Inna Szvetlova) „ifjúsági műsorokkal” szerepel, Szemjon Majevszkij (Mirszkij) heti kommentárokat eszel ki, Viktor Kabacsnyik New Yorkból szállít „vázlatokat” — „Egy nemrégi moszkvai lakos szemével” címmel. Rahil Fedoszejeva az úgynevezett „szamizdat-tevékenység” koordinálásával foglalkozik. Azok az „újhitűek”, akiket a reakciós cionista szervezetek vezényeltek a Szabadság Rádióhoz, eleinte nagyon reménykedtek a „könnyen folyó dollárban”. Arról ábrándoztak, hogy ha nem is Rotschildok, de legalább ugyanolyan gazdag emberek lesznek, mint a már említett antiszemita Juszufogli, aki a második világháború idején átszökött a hitleristákhoz. (Vagyona: nagy ház München környékén és földbirtokok, amelyeknek értéke több százezer márka.) G. Szvirszkij, a Szovjet Írók Szövetségének volt tagja, aki Tel Avivból érkezett Münchenbe, nyilván arra a megállapításra jutott, hogy ő sem lehet olcsóbb , és minden irományáért ezer dollárt követelt. Elutasították. Erre azzal fenyegetőzött, hogy panaszt tesz ... az amerikai kongresszusnál. Ez nem segített. Szvirszkij manapság minden alkalommal ott áll a többiekkel együtt, sorban a pénztár előtt, de nem ezret, hanem százat és nem dollárt, hanem márkát kap. Egyszóval: Juszufogli egyelőre nem lesz belőle, bár ő nagyon igyekszik. A müncheni szerkesztőség ezer-egynéhány munkatársa, azonfelül a különböző országokban szereteszéjjel tevékenykedő félezer ügynök, vagy — ahogyan ők nevezik — „megbízott személy”, mind igyekszik. Iparkodik Avtorhanov-Kunta, más néven Alekszandrov, avagy Tyemirov professzor. Ez az ember a háború idején megszökött a Szovjet Hadseregből és a megszállt területen lapocskát adott ki, amelynek ez volt a jelmondata: „Allah fölöttünk, Hitler mellettünk”. Azután a Gestapónál szolgált. Nagyon szorgalmasan hazudik és rágalmaz Avalov, volt grúz „herceg”, aki Párizsból érkezett Münchenbe. Küldöncként dolgozik a Szabadság Rádiónál a már nem éppen fiatal Zsurba, aki a Szovjetunióban fogorvosi állását hagyta ott és Nyugatra ment, „édes életet” keresni. Igyekvő népség... (Folytatjuk) IGAZI ÉS ÁLLÍTÓLAGOS SZABADSÁGJOGOK kicsoda és mi micsoda? 21