Fáklya, 1977 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1977-05-22 / 10. szám

ban igyekeztek álcázni az adások szov­jetellenes irányzatát, és sürgették az átállást egy „objektív szellemű” plat­formra. A jelenlegi utasítások hangsúlyozzák, hogy törekedni kell a „hallgatók bizal­mának” megnyerésére. A „direktíva” szerzői ezt tanítják: nem jó, ha a hall­gatónak úgy tűnik, miszerint a Szabad­ság Rádió „idegen ügy vagy külföldi államok érdekében tevékenykedik. Va­lamennyi programnak a szovjet állam­polgárok jóléte miatti komoly aggodal­munkat kell visszatükröznie”. Hát, ők aztán valóságos „jótét lel­kek”! ... Az,,újságírók” Az új „Direktíva a politikai tevé­kenység kérdéseiről” című okmányban ez olvasható: „A Szabadság Rádió, munkája során, nemcsak a sajtóból me­rített hírekre támaszkodik, hanem szak­képzett munkatársakból és újságírók­ból álló, saját vezérkarára is, akik tud­ják, milyen információk kellenek a szovjet népeknek, és megfelelő hír­elemzést képesek adni”. Kik is ezek a személyek, akik „tud­nak és képesek”? Például a mindig részeg Cvirka, a „belorusz nép reménységeinek kifeje­zője”, aki annak idején a hitleristákat szolgálta. Az ő szerepköre: az NSZK- ba érkező szovjet turisták provokálása. Andrej Mihelszon, akit a müncheni szerkesztőségből kidobtak, mindmáig tudósításokat küld a Szabadság Rádió számára Svájcból, Andrej Gorbov álné­ven. Az ő szakmája: az úgynevezett ember arcú szocializmus propagálása. Mielőtt áttérnénk a komolyabb sze­mélyekre, idézni szeretnék egy apró, de jellemző esetet, amelynek tanúja vol­tam és amely megrázott. Karácsonyt ünnepeltük egy münche­ni vendéglő erre az estére kibérelt kü­löntermében. Egy asztalnál ült John Lodegsen és Vlagyimir Matuszevics, aki nemrég kezdte pályafutását nálunk. Matuszevics valamit mondott Lodey­­sennek, akinek ez szemlátomást nem tetszett. Lodeysen, rövid gondolkodás után felszedett valamiféle, farsang ide­jén használt fújócsövet, akkurátusan megrágott egy darabka kenyérbelet és­­ Matuszevics arcába köpte. Engem meglepett Lodegsen tekintete: hideg volt és megvető ... Matuszevics mellett ott ült a menyasszonya. Hogyan rea­gált erre Matuszevics? Zavartan elmo­solyodott és megtörölte az arcát. Mellesleg szólva, Matuszevics. A rá­diónál dolgozó amerikaiak beszélgeté­seiből tudom, hogy 1968-ban szökött át Nyugatra, feleségét és két gyerme­két a Szovjetunióban hagyta. Egy ideig szennyes hírek gyűjtésével foglalko­zott Skandináviában a Szabadság Rá­dió számára, azután Münchenbe he­lyezték át. Szolgalelkű viselkedéséért méltó jutalomban részesült... És még egy festői epizód. A biztonsá­gi szolgálat jelenlegi főnöke, Mr. Grif­fin elődjének az volt a szokása, hogy az ebédlőben, egy csésze kávé mellett lapozgatta át a hivatalos okmányokat. Egyszer éppen ilyen foglalatossága köz­ben telefonhoz hívták és az iratokat az asztalon hagyta. Új vendégek léptek be, leültek a szabad asztalhoz, valaki ha­nyag mozdulattal félretolta az iratokat, és az egyik lap leesett. A munkatárs le­hajolt, felemelte a lapot , és a saját nevét pillantotta meg rajta. Kiderült, hogy feljelentés volt ellene, a szerzője pedig... az az ember, aki éppen az imént ült le vele szemben jó barát mód­jára. A biztonsági szolgálat baklövést elkövető Vidocqját elbocsátották. De az egymás elleni feljelentés továbbra is az egyik legfőbb kötelessége mindazok­nak, akik a Szabadság Rádiónál dolgoz­nak. A rádiónál a szupertitkosság légköre uralkodik. A Szabadság Rádió főnö­keinek nyilván nemcsak hallgatóik, ha­nem saját — akár a legmegbízhatóbb — munkatársaik előtt is van mit titkol­niuk. Az „újságírók” rendszerint nem sa­ját nevükön szerepelnek: igazi nevük­höz aljasság, számos bűncselekmény, a háború éveiben a hitleristáknál telje­sített szolgálat, hazaárulás fűződik . . . Jól ismertem Victor Gregory szer­kesztőt , ő Londonból érkezett Mün­chenbe, ott a BBC-nél dolgozott. E név mögött az áruló Vagyim Selaputyin, a Szovjet Hadsereg volt katonája rejtő­zik. A New York-i tudósítói irodában te­vékenykedik Vlagyimir Juraszov (más néven Rudolf vagy Zsabinszkij). Ő nemrég „Parallaxis” (parallaxis , né­zőpont-eltolódás) címen könyvet jelen­tetett meg, amelyben nem kevesebbre szólít fel, mint háborúra a Szovjetunió ellen, s az enyhülésre törekvő ameri­kaiakat „tökfilkóknak” nevezi. „Friss káderek” A rádióállomás vezetősége az utóbbi években lázasan keres „minél frissebb” kádereket, és teljesen törvényszerű, hogy új munkatársakat a cionisták, a Szovjetunióból nemrég eltávozott, volt szovjet állampolgárok között talál. A Szabadság Rádió nagy farkasai, akiket még a gestapósok neveltek „ár­ja szellemben”, a közelmúltban még ellenségesen fogadtak minden, Izrael­ből érkezett munkatársat. Emlékszem egy esetre, amikor Juszuf­ogli, az úgy­nevezett tatár—baskír szerkesztőség munkatársa, az Izraelben toborzott új alkalmazottak csoportjára mutatva, így kiáltott fel: — Hogy mernek ezek a saját nyelvü­kön beszélni előttem, aki SS-tiszt vol­tam! Ezzel az „allergiával” a Szabadság Rádió amerikai urai éppenséggel nem sokat törődtek. És ennek is megvan a maga értelme. Azokat, akik csupán nemrég hagyták el a Szovjetuniót, könnyebb a szovjet értelmiség, az ifjú­ság, általában a szovjet nép „reményei kifejezőinek” feltüntetni. Ebben a szellemben mostanában Le­vin „technikai szakértő” azt „bizony­gatja”, hogy a szovjet repülőgépek semmire sem alkalmasak. Finkelstein, más néven Vlagyimirov, a Szabadság Rádió londoni osztályának munkatár­sa, könyvet ad ki „A szovjet kozmikus blöff” hangzatos címmel, bár az űr­hajózáshoz kevesebbet ért, mint tyúk az ábécéhez. Molly Gorgyina (Inna Szvetlova) „ifjúsági műsorokkal” szere­pel, Szem­jon Majevszkij (Mirszkij) heti kommentárokat eszel ki, Viktor Ka­­bacsnyik New Yorkból szállít „vázlato­kat” — „Egy nemrégi moszkvai lakos szemével” címmel. Rahil Fedoszejeva az úgynevezett „szamizdat-tevékeny­­ség” koordinálásával foglalkozik. Azok az „újhitűek”, akiket a reakciós cionista szervezetek vezényeltek a Sza­badság Rádióhoz, eleinte nagyon re­ménykedtek a „könnyen folyó dollár­ban”. Arról ábrándoztak, hogy ha nem is Rotschildok, de legalább ugyanolyan gazdag emberek lesznek, mint a már említett antiszemita Juszuf­ogli, aki a második világháború idején átszökött a hitleristákhoz. (Vagyona: nagy ház Mün­chen környékén és földbirtokok, ame­lyeknek értéke több százezer márka.) G. Szvirszkij, a Szovjet Írók Szövet­ségének volt tagja, aki Tel Avivból ér­kezett Münchenbe, nyilván arra a meg­állapításra jutott, hogy ő sem lehet ol­csóbb , és minden irományáért ezer dollárt követelt. Elutasították. Erre az­zal fenyegetőzött, hogy panaszt tesz ... az amerikai kongresszusnál. Ez nem se­gített. Szvirszkij manapság minden al­kalommal ott áll a többiekkel együtt, sorban a pénztár előtt, de nem ezret, hanem százat és nem dollárt, hanem márkát kap. Egyszóval: Juszuf­ogli egyelőre nem lesz belőle, bár ő nagyon igyekszik. A müncheni szerkesztőség ezer-egy­­néhány munkatársa, azonfelül a kü­lönböző országokban szereteszéjjel te­vékenykedő félezer ügynök, vagy — ahogyan ők nevezik — „megbízott sze­mély”, mind igyekszik. Iparkodik Av­­torhanov-Kunta, más néven Alekszand­­rov, avagy Tyemirov professzor. Ez az ember a háború idején megszökött a Szovjet Hadseregből és a megszállt te­rületen lapocskát adott ki, amelynek ez volt a jelmondata: „Allah fölöt­tünk, Hitler mellettünk”. Azután a Ges­­tapónál szolgált. Nagyon szorgalmasan hazudik és rágalmaz Avalov, volt grúz „herceg”, aki Párizsból érkezett Mün­chenbe. Küldöncként dolgozik a Sza­badság Rádiónál a már nem éppen fia­tal Zsurba, aki a Szovjetunióban fog­orvosi állását hagyta ott és Nyugatra ment, „édes életet” keresni. Igyekvő népség... (Folytatjuk) IGAZI ÉS ÁLLÍTÓLAGOS SZABADSÁGJOGOK kicsoda és mi micsoda? 21

Next