Fáklya, 1977 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1977-05-22 / 10. szám
20 A szocializmus ellenségeinek, az antikommunistáknak és a szovjetellenes elemeknek, akik rágalom - bomlasztó tevékenységben különleges szerephez jut a Szabadság Rádió és a Szabad Európa Rádió, amelyek immár több mint 20 éve sugározzák műsorukat az NSZK és néhány más nyugat-európai állam területéről a nap minden órájában a szocialista országok felé. E rádióállomások tevékenysége, amelyet az Egyesült Államok kongresszusa finanszíroz és a CIA irányít , összeegyeztethetetlen a nemzetközi jog elemi normáival. Azok a felelős politikai hatóságok, amelyek ezeket az ideológiai diverzióval foglalkozó központokat támogatják, éles ellentétben cselekednek az országaik kormányfői által Helsinkiben aláírt záróokmány tételeivel. Az alábbi jegyzetek Jurij Marin újságíró tollából származnak, aki több éves külföldi tartózkodás után tért viszsza a Szovjetunióba. Marin néhány évig a Szabadság Rádiónál dolgozott, jól ismeri annak munkatársait és a szovjetellenes műsorok készítésének „titkait”. Hogyan készül? — Konsztantyin Nyeasztrov beszél. Kedves honfitársaim . . . Néhány éven keresztül így kezdtem műsoromat a Szabadság Rádióban. Leggyakrabban az volt a feladatom, hogy „tájékoztassam” „kedves honfitársaimat” arról, milyen rosszul is élnek a szovjethatalom viszonyai között. A „dokumentumszöveget”, amelyet az egyik itteni szerkesztőségben készítettek, nem sugározták azonnal. Előbb lefordították angolra, a legfelső vezetés számára, s ennek nézeteivel összhangban még egyszer átfésülték az orosz változatot. Azután közölték például a Russzkaja Miszl című, reakciós emigráns újságban. Végül odaállhattam Garanyin, a mosolygós főszerkesztő, a Vlaszov-hadsereg volt „ügyésze” elé, s ő ezt mondta: — Fáradjon a mikrofonhoz, Jurij Mihajlovics. Az általunk összeállított anyag megjelent a Russzkaja Miszlben. Én kezembe vettem a szöveget és átmentem a stúdióba. — Konsztantyin Nyeasztrov beszél. Kedves honfitársaim, a Russzkaja Miszl című, Párizsban megjelenő független újság mai számában a következő, Moszkvából frissen kapott „szamizdat”-anyag jelent meg ... 1971-ben kerültem a Szabadság Rádióhoz. Természetesen nem az utcáról jöttem. John Lodegsen, a rádió egyik munkatársa hívott oda, aki később az orosz szerkesztőség vezetője lett. Ő az NSZK-ban elvégezte az „Egyesült Államok hadseregének intézete az Oroszország és a kelet-európai országok tanulmányozásával kapcsolatos szakképzettség gyarapítására” elnevezésű iskolát, ahol én tanárként működtem. A Szabadság Rádióhoz dr. Billy West volt az ajánlóm, más néven Edwards — az amerikai titkosszolgálatok neves személyisége. Ugyanezekből a körökből került ki több kollégám: Rosszinszkij, Niessmann, Rugyin, Klump és sokan mások, akiket a Szabadság Rádió szerkesztőségeiben a CIA embereiként ismertek. Többségük magasabb rangú volt nálam: engem, amikor beléptem a rádióállomáshoz, a 11. rangosztállyal ruháztak fel, ami körülbelül századosi vagy őrnagyi rendfokozatnak felel meg. Összesen 18 ilyen rangosztály van. Közlöm az amerikai különleges szolgálatok képviselőinek nevét, akik abban az időben kulcsfontosságú pozíciót töltöttek be a rádióállomásnál. James Griffin volt a biztonsági osztály vezetője, ő a munkatársak teljes megfigyeléséért felelt. William Klump állt a cenzúra-bizottság élén, Van der Rohr a politika kidolgozásával foglalkozó osztályt, Albert Boyter a kutatóosztályt, George Perry a hallgatóság tanulmányozásával foglalkozó osztályt, Alekszandr Pervanszkij a legfrissebb hírek főszerkesztőségét, John Lodeysen az orosz szerkesztőséget vezette, Maurice Gyakovszki és David Niessmann az úgynevezett nemzeti szerkesztőségek főnökei voltak. Mint látható, jelöltségem nem keltett komoly ellenvetést e kiváló szakértők részéről , hiszen már egy olyan, szigorúan titkos intézménynél dolgoztam, mint az amerikai hadsereg fentebb említett intézete. Igaz ugyan, bizonyos „teszteken” át kellett esnem, be kellett bizonyítanom, hogy alkalmas vagyok erre a kifejezetten speciális újságírói munkára. Az ellenőrzés után behívtak a biztonsági osztályra, és állandó belépőt kaptam. Elindultam munkahelyemre. Itt meglepetés várt rám. Amikor kinyitottam íróasztalom jobb oldali fiókját, sebtében leszakított drótokat fedeztem fel, amelyek az asztal felső lapján elhelyezett, titkos gombhoz vezettek, lent pedig valamilyen készülék négy lábának bemélyedt nyomai látszottak. Könnyen ki lehetett találni: itt magnetofon állt, a munkatársak beszélgetéseinek észrevétlen rögzítése céljából. Kiderült, hogy ennél az adtainál Andrej Mihelszon ült — annak a Mihelszon családnak a sarja, amelynek tulajdona volt Valamikor a jelenleg Vlagyimir Iljics nevét viselő moszkvai gyár. Andrej Mihelszon, az „örökletes antikommunista”, mint elmondták nekem, aggkori gyengeelméjűségbe esett, s egy reggel, amikor megérkezett munkahelyére, íróasztalán borítékot talált. A levélben az igazgatóság közölte: „rendkívül sajnálja”, hogy kénytelen megválni egy ilyen értékes munkatárstól. Michelszon, aki kegyetlenül megsértődött, még arra sem szakított időt, hogy eltávolítsa azon tevékenységének nyomait, amelyet a CIA megbízásából, pótlólagos honoráriumért végzett, mint tájékoztató és kollégáinak besúgója A Szabadság Rádió munkatársainak tevékenységét szigorúan szabályozza mindenféle utasítás, direktíva és előírás. Háromféle írásbeli utasítás van: havi, heti és napra szóló. Ami pedig az úgynevezett távlati tervezést és a hoszszú távú feladatokat illeti, ezekre szolgál a „Direktíva a Szabadság Rádió számára, a politikai tevékenység kérdéseiről”. Ezzel az okmánnyal botrány történt: a korábbi (1971. március 15-i) „direktíva” szövege 1973 nyarán megjelent az osztrák sajtóban. A CIA-nál és a rádióállomásnál riadalom támadt. Véget nem érő tanácskozások, konzultációk kezdődtek, egyik ellenőrzés a másikat követte. Néhány munkatársat — közöttük vezető beosztásúakat — más tisztségbe helyeztek át vagy új emberekkel váltottak fel. Új „direktíva” jelent meg, s ez 1974 januárjában lépett hatályba. De nemrég ez is az osztrák újságírók kezébe került. Én, természetesen, az előző „direktívát” jobban ismerem, mint az újat. Az összehasonlítás azonban azt mutatja, hogy lényeges különbség nincs közöttük. Legfeljebb csak a módszerek, a fogások lettek „finomabbak”. A célok azonban a régiek. Az 1971. évi „direktíva” közvetlenül és nyíltan kitűzte a fő célt: „Hírek és eszmék továbbításával közös platformot kell létrehozni a jelenlegi rendszerrel szembeni ellenállás megszervezésére és elő kell segíteni a fennálló rendszer megváltozását”. Az élet megmutatta, hogy a frontális szovjetellenes kirohanások, a „fennálló rendszer” elleni nyílt támadások, „ellenállási” felhívások módszere súlyosan kompromittálódott. Ezért a Szabadság Rádió főnökei már akkor, 1972—1973- Szabadság rádió: Ki hadjáratot és dezinformációs kampányt folytatnak a szocialista közösség ellen, egyszerű a számításuk: arra akarják rábírni a szocializmusban élő embereket, hogy vonják kétségbe rendszerüknek a kapitalizmussal szembeni előnyeit. Elsődleges feladatuk, hogy a rendszert „belülről robbantsák fel”. Sorozatunkban részleteket közlünk a moszkvai Politizdat (Politikai Kiadó) 1977 elején megjelent gyűjteményes kötetéből.