Fáklya, 1977 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1977-05-22 / 10. szám

20 A szocializmus ellenségeinek, az antikommunistáknak és a szovjetellenes elemeknek, akik rágalom­­ - bomlasztó tevékenységben külön­leges szerephez jut a Szabadság Rádió és a Szabad Európa Rádió, amelyek immár több mint 20 éve sugározzák műsorukat az NSZK és néhány más nyugat-európai állam területéről a nap minden órájában a szocialista országok felé. E rádióállo­mások tevékenysége, amelyet az Egye­sült Államok kongresszusa finanszíroz és a CIA irányít , összeegyeztethetet­len a nemzetközi jog elemi normáival. Azok a felelős politikai hatóságok, ame­lyek ezeket az ideológiai diverzióval foglalkozó központokat támogatják, éles ellentétben cselekednek az orszá­gaik kormányfői által Helsinkiben alá­írt záróokmány tételeivel. Az alábbi jegyzetek Jurij Marin új­ságíró tollából származnak, aki több éves külföldi tartózkodás után tért visz­­sza a Szovjetunióba. Marin néhány évig a Szabadság Rádiónál dolgozott, jól ismeri annak munkatársait és a szovjetellenes műsorok készítésének „titkait”. Hogyan készül? — Konsztantyin Nyeasztrov beszél. Kedves honfitársaim . . . Néhány éven keresztül így kezdtem műsoromat a Szabadság Rádióban. Leggyakrabban az volt a feladatom, hogy „tájékoztassam” „kedves honfi­társaimat” arról, milyen rosszul is él­nek a szovjethatalom viszonyai között. A „dokumentumszöveget”, amelyet az egyik itteni szerkesztőségben készítet­tek, nem sugározták azonnal. Előbb le­fordították angolra, a legfelső vezetés számára, s ennek nézeteivel összhang­ban még egyszer átfésülték az orosz változatot. Azután közölték például a Russzkaja Miszl című, reakciós emig­ráns újságban. Végül odaállhattam Ga­­ranyin, a mosolygós főszerkesztő, a Vlaszov-hadsereg volt „ügyésze” elé, s ő ezt mondta: — Fáradjon a mikrofonhoz, Jurij Mihajlovics. Az általunk összeállított anyag megjelent a Russzkaja Miszlben. Én kezembe vettem a szöveget és át­mentem a stúdióba. — Konsztantyin Nyeasztrov beszél. Kedves honfitársaim, a Russzkaja Miszl című, Párizsban megjelenő független újság mai számában a következő, Moszkvából frissen kapott „szamiz­­dat”-anyag jelent meg ... 1971-ben kerültem a Szabadság Rá­dióhoz. Természetesen nem az utcáról jöttem. John Lodegsen, a rádió egyik munkatársa hívott oda, aki később az orosz szerkesztőség vezetője lett. Ő az NSZK-ban elvégezte az „Egyesült Ál­lamok hadseregének intézete az Orosz­ország és a kelet-európai országok ta­nulmányozásával kapcsolatos szakkép­zettség gyarapítására” elnevezésű isko­lát, ahol én tanárként működtem. A Szabadság Rádióhoz dr. Billy West volt az ajánlóm, más néven Edwards — az amerikai titkosszolgálatok neves személyisége. Ugyanezekből a körökből került ki több kollégám: Rosszinszkij, Niessmann, Rugyin, Klump és sokan mások, akiket a Szabadság Rádió szer­kesztőségeiben a CIA embereiként is­mertek. Többségük magasabb rangú volt nálam: engem, amikor beléptem a rádióállomáshoz, a 11. rangosztállyal ruháztak fel, ami körülbelül századosi vagy őrnagyi rendfokozatnak felel meg. Összesen 18 ilyen rangosztály van. Közlöm az amerikai különleges szol­gálatok képviselőinek nevét, akik ab­ban az időben kulcsfontosságú pozíciót töltöttek be a rádióállomásnál. James Griffin volt a biztonsági osztály vezető­je, ő a munkatársak teljes megfigyelé­séért felelt. William Klump állt a cen­zúra-bizottság élén, Van der Rohr a politika kidolgozásával foglalkozó osz­tályt, Albert Boyter a kutatóosztályt, George Perry a hallgatóság tanulmá­nyozásával foglalkozó osztályt, Alek­­szandr Pervanszkij a legfrissebb hírek főszerkesztőségét, John Lodeysen az orosz szerkesztőséget vezette, Maurice Gyakovszki és David Niessmann az úgynevezett nemzeti szerkesztőségek főnökei voltak. Mint látható, jelöltségem nem kel­tett komoly ellenvetést e kiváló szakér­tők részéről , hiszen már egy olyan, szigorúan titkos intézménynél dolgoz­tam, mint az amerikai hadsereg fen­tebb említett intézete. Igaz ugyan, bi­zonyos „teszteken” át kellett esnem, be kellett bizonyítanom, hogy alkalmas vagyok erre a kifejezetten speciális új­ságírói munkára. Az ellenőrzés után behívtak a bizton­sági osztályra, és állandó belépőt kap­tam. Elindultam munkahelyemre. Itt meglepetés várt rám. Amikor kinyitot­tam íróasztalom jobb oldali fiókját, sebtében leszakított drótokat fedeztem fel, amelyek az asztal felső lapján el­helyezett, titkos gombhoz vezettek, lent pedig valamilyen készülék négy lábának bemélyedt nyomai látszottak. Könnyen ki lehetett találni: itt magne­tofon állt, a munkatársak beszélgeté­seinek észrevétlen rögzítése céljából. Kiderült, hogy ennél az adtainál Andrej Mihelszon ült — annak a Mi­­helszon családnak a sarja, amelynek tulajdona volt Valamikor a jelenleg Vlagyimir Iljics nevét viselő moszkvai gyár. Andrej Mihelszon, az „örökletes antikommunista”, mint elmondták ne­kem, aggkori gyengeelméjűségbe esett, s egy reggel, amikor megérkezett mun­kahelyére, íróasztalán borítékot talált. A levélben az igazgatóság közölte: „rendkívül sajnálja”, hogy kénytelen megválni egy ilyen értékes munkatárs­tól. Michelszon, aki kegyetlenül meg­sértődött, még arra sem szakított időt, hogy eltávolítsa azon tevékenységének nyomait, amelyet a CIA megbízásából, pótlólagos honoráriumért végzett, mint tájékoztató és kollégáinak besúgója A Szabadság Rádió munkatársainak tevékenységét szigorúan szabályozza mindenféle utasítás, direktíva és elő­írás. Háromféle írásbeli utasítás van: havi, heti és napra szóló. Ami pedig az úgynevezett távlati tervezést és a hosz­­szú távú feladatokat illeti, ezekre szol­gál a „Direktíva a Szabadság Rádió számára, a politikai tevékenység kérdé­seiről”. Ezzel az okmánnyal botrány történt: a korábbi (1971. március 15-i) „direk­tíva” szövege 1973 nyarán megjelent az osztrák sajtóban. A CIA-nál és a rá­dióállomásnál riadalom támadt. Véget nem érő tanácskozások, konzultációk kezdődtek, egyik ellenőrzés a másikat követte. Néhány munkatársat — kö­zöttük vezető beosztásúakat — más tisztségbe helyeztek át vagy új embe­rekkel váltottak fel. Új „direktíva” je­lent meg, s ez 1974 januárjában lépett hatályba. De nemrég ez is az osztrák újságírók kezébe került. Én, természetesen, az előző „direktí­vát” jobban ismerem, mint az újat. Az összehasonlítás azonban azt mutatja, hogy lényeges különbség nincs közöt­tük. Legfeljebb csak a módszerek, a fogások lettek „finomabbak”. A célok azonban a régiek. Az 1971. évi „direktí­va” közvetlenül és nyíltan kitűzte a fő célt: „Hírek és eszmék továbbításával közös platformot kell létrehozni a je­lenlegi rendszerrel szembeni ellenállás megszervezésére és elő kell segíteni a fennálló rendszer megváltozását”. Az élet megmutatta, hogy a frontális szov­jetellenes kirohanások, a „fennálló rendszer” elleni nyílt támadások, „el­lenállási” felhívások módszere súlyosan kompromittálódott. Ezért a Szabadság Rádió főnökei már akkor, 1972—1973- Szabadság rádió: Ki hadjáratot és dezinformációs kampányt folytatnak a szocialista közösség ellen, egyszerű a számítá­suk: arra akarják rábírni a szocializmusban élő embereket, hogy vonják kétségbe rendszerüknek a ka­­pitalizmussal szembeni előnyeit. Elsődleges feladatuk, hogy a rendszert „belülről robbantsák fel”. Sorozatunkban részleteket közlünk a moszkvai Politizdat (Politikai Kiadó) 1977 elején megjelent gyűjteményes kötetéből.

Next