Falvak Dolgozó Népe, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1971-09-01 / 35. (1264.) szám

FALVAK DOLGOZÓ NÉPE NEM OLYAN EGYSZERŰ Elolvasva a Falvak D. Népe július 71.-i számát, olyan írás kötötte le figyelmemet, amely igen lényeges kérdéssel, a falusi bíráskodási bi­zottságok munkájával foglalkozik. A cikk szerzője konkrét példákat hoz fel, taglalja a bizottságok sze­repét, végül pedig kitér azokra a tényezőkre, melyek nehezítik mun­kájukat. Az írás ol­vasása közben le­hetetlen volt, hogy ne gondoljak magamra, magunkra, mert jóma­gam is egy ilyen bizottság elnöke vagyok ÁRPÁSTÖ községben (Besz­­terce-Naszód megyében), és mi is olyan nehézségekkel küzdünk, mint a többi hasonló szervek. Kiegészí­tésképpen el kell mondanom, hogy a nehézségek tulajdonképpen már akkor kezdődnek, amikor a tagokat úgy választják meg, hogy abba be­kerülhet olyan is, akinek soha „nincs ideje“ részt venni az ülése­ken. Másodsorban szükségeltetik, hogy a bizottság tagjai jól ismerjék a falut és annak szokásait, hogy bár­mikor „tudjanak átlátni a szitán“, ha kell. De munkájuk feltétlen függ attól is, hogy milyen emberekként ismeri őket a falu, mennyire pél­damutató családi és társadalmi éle­tük. Visszatérve a nehézségekre el kell mondanom, hogy a megjelent szabályzat értelmében sokszor egy­általán nem tudunk dönteni, ítéle­tet hozni, kénytelenek vagyunk te­hát az ügyet átadni a bíróságnak. Sokszor csupán azért, mert egyik­másik tanú, aki tudja az igazságot, nem jelenik meg az üléseken több­szöri felszólítás után sem. Persze a bíróság ilyenkor visszaküldi az ügyet hozzánk, mondván, hogy a mi ha­táskörünkbe tartozik. Az Előre június 15.-i számából ér­tesültem arról, hogy megjelent egy kézikönyv, mely a bizottság hatás­körét tárgyalja és konkrét utasítá­sokkal látja el őket. A hírt örömmel nyugtáztam, de sajnos mindmáig nem kaptunk ilyen könyvet. Java­solnám azonban az illetékes szer­veknek, hogy ezt a kézikönyvet ad­ják ki magyar nyelven is, és küld­jék el olyan falvakba, ahol magyar ajkú lakosság is él. Mert noha a bi­zottság tagjai néhány ritkábban elő­forduló kifejezés kivételével értik is a román nyelvű szöveget, a la­kosság egy része (főként az időseb­bek) viszont nem. Úgy kéne, ők maguk is lássák (és értsék) fe­héren a feketét. Az árpástói embereket inkább békés lakosokként ismerik a kör­nyéken, ez azonban nem jelenti azt, hogy nálunk ne akadt volna munkája a bíráskodási bizottság­nak. Mi minden lehető esetben megkíséreltük a békítést, és leg­többször sikerrel. Az elmúlt két év­ben csupán két ügy került a megyei törvényszék elé. Amikor úgy véltük, hogy a sorra kerülő ügyből a falu minden lakója tanulhat, nyílt gyű­lést hirdettünk. Természetesen, ilyenkor senki sem szeretett volna a „vádlott" bőrében lenni, mert tettét rendszerint elítélte az egész falu közvéleménye. Volt úgy, hogy a bizottság kiment a községhez tar­tozó falvakba : Magyardécsére, Om­­lásaljára, megtörtént, hogy a fél falu asszonyát kellett becitáltat­­nunk, hogy kiderítsük az igazságot, s azokat, akik téves útra próbáltak vezetni pénzbeli bírsággal sújtot­tuk. Azt tapasztaltam­, hogy az utóbbi időben megnövekedett az árpástai bizottság tekintélye a lakosok előtt, s ez köszönhető a milícia helyi szer­veinek is, akik lényeges segítséget adtak munkánkban. Az emberek óvakodnak attól, hogy a bizottság elé kerüljenek, a békességet keresik a szomszédokkal, falubeliekkel. Egyszóval a bizottság munkájának is köszönhető az, hogy érezhetően emelkedik a falu erkölcsi nívója. BAHNT SAN­DOR tanár „Az öröm is, a gond is ideköt“ (Folytatás az 1. oldalról) Néhány esztendővel ezelőtt, röviddel titkárrá választása után, egy szép napon azzal állítottak be Táncos Rózsiká­­hoz az emberek, hogy idegen szekerek álltak be a gaz­daság szénájába. — Nem is kevéskét, egész csűrre valót hordtak el — em­lékszik Táncosné. — De sokat jártam, de sokat küszködtem­­veszekedtem, amíg vissza­került a széna. Vissza­hozták. Végképp azért még ma sem tisztázódott, legalábbis hivatalosan nem, hogy kinek a nagylelkűségén úszott volna el az a temérdek takarmány, ki merészelte így megdézs­málni a közös vagyont. Egy dolog azonban szent : Táncos Rózsika végleg belopta magát a tagság szívébe. S úgy vonult be oda, ez a világ életében keményen dolgozó asz­­szony, hogy nemcsak a munkában, hanem a közös ügyek intézésében is okosan, becsületesen és szigorúan ki tudja magát vágni. Ő maga talán fel sem méri helytállásának társadalmi értékét. Számára a munka, a maga és a mások érdekében kifejtett tevékenység létkérdés. Élete értelme. — Szeretem a munkát, de nem akármelyiket, hanem a mezőgazdaságit. Az sosem egyhangú. Vannak napok, a­­mikor örvend az ember szíve, ha szétnéz a határban. S vannak napok, amikor megmered a lélek bennünk. Az öröm is, a gond is ideköt. — Milyen teendők foglalkoztatják leginkább a termelé­sen kívül? — Van elég, mert ugyan kicsi a falu, de sok a gond. Olyan is akad elég, amivel nem tudom mit kezdhetnénk. Az utóbbi időben például sokat foglalkoztat, miért van az, hogy a mi falunkból csak nagy ritkán jut el egy-egy gyer­mek a felsőoktatásig. Még a középfokúba is alig-alig mennek. Inkább a szakiskolák felé húzódnak. Ami nem is lenne baj, hiszen szakma nélkül nem ember az ember. De azért mégsem helyénvaló az, hogy egy egész falu ifjúsá­gából csak elvétve kerüljön egy-egy magasabb rangú tu­dás birtokába. Ezt már csak Körösi Csom­a Sándor emléke miatt sem nézhetjük tétlenül. — Talán a tanerőkben van a hiba? Egy ideig hallgat, gondolkozik, aztán csendesen meg­szólal. — Nem hinném. A mi tanítóink szeretik a falut, itt élnek köztünk, és sokat dolgoznak. A továbbjutás kérdése viszont most már többünket is foglalkoztat. A végén csak rájövünk a nyitjára. Későcske lett mire útnak indulunk. Nehéz az ilyen be­szélgetést befejezni. Főként, ha olyan emberrel osztjuk, szorozzuk az örömöket, bajokat, mint a csizmakörösi porfitkát. Szeptember 1 és 8 között általá­ban változékony az idő. Meleg, ve­rőfényes napok váltakoznak hűvös, felhős napokkal. Szeptember 1, 4,8 és 8 körül helyenként eső, az észa­kibb részeken reggelenként köd­képződés várható. A nyugati és dél­nyugati szél szeptember 6 és 8-án erősödik. Az éjszakai hőmérséklet Máramarosban 3 fokig süllyed, míg délen­­—8 fok körül ingadozik. A legmagasabb hőmérséklet a Duna­­menti síkságon 24 és 32 fok, az or­szág északi részében 14 és 23 fok között váltakozik. 7 A FÖLD FIA Körös-körül Hatalmas szál bükkök, fennebb nyú­lánk fenyők vegyülnek kö­zéjük. Fenséges csend. Itt születnek a legendák. Rossz erdei úton me­gyünk. Kikerüli a kiálló köveket, olykor mégis meg­botlik, szílas teste megbil­len egy kicsit, megáll, hogy nehéz batyuján igazítson valamit, aztán frissült erő­vel indul tovább. Nincs szüksége a hosszas pihe­nőre, kétlépésnyi megállás, egy szusz is elég a to­vábbi­nduláshoz. Terhe a kaszáláshoz szükséges szerszámok : ka­sza, fa- és vasvilla, gereb­lye, fejsze. Átülvetőjében kalapács, suta, üllő és éle­lem. Ha egy napi munkáról van szó, akkor is szükség van mindezekre. Szabad kezében egy háromliteres korsó. Vízzel tele. Száraza­­kat nyelek, homlokomon csurog az izzadtság, jó vol­na megállni egy keveset, de ő kimért léptekkel ha­lad mellettem. Reggeliben már a má­sodik kaszálóra indul. Az előző, a félholdnyi kaszá­ló­ maradék szénájának le­vágásával már ham­alosan végzett. Áhítattal sandítok a kor­só felé. Szívesen kottyin­­tanék belőle, de sajnálom megzavarni ezt a már-már szertartásos néma­ságot. Inkább szedem lábaimat és hallgatom bölcs­­ némaságát. Annyinak is örvendhetek, ha majd eligazít utam további részén. Amíg együtt hala­dunk, nincs szükség magyarázatra. Elnézem ezt az embert. Termete alacsony, de tartása hasonlít a csú­csok felé kapaszkodó fenyőkéhez. Hetven-hetvenöt év körüli lehet. Baráz­dál­, napbarnította arcán pár napos fehér szakáll, megfakult szalmaka­lapja alól is deres tincsek bújnak elő. Fehér ing és székelyharisnya van rajta. Fekete lájbija vállára dobva, ez fogja fel az átolvető zsinegjének vágását. Már vagy öt perce izzadok mellette, amikor megköszörüli torkát és megszólal : — Erős idő van, hallja-e ! — Az bizony — felelem. — De csak lágy embernek — sietek hozzá­toldani, mert ha nem, még én hallom tőle, s akkor már úgy is vehetem, mintha rám értené. De hát nem járna messze az igazságtól. — Szükség van erre, még kell a jó idő... Itt elakad a beszélgetés. Eddig egészen más gondolatok foglalkoztat­tak. Csak gyermekkori emlékeim közt őrzöm a szénacsinálás gondját, az is inkább élmény mint gond Mit is szólhatnék ? — De miért kaszál a bácsi ? Nincs nyugdíja ? — kérdem, hogy szól­hassak valamit. — Hát már hogyne volna, igaz nem sok, de az is valami. Két tehe­net tartok, azoknak kaszálgatok itt-ott az elmaradt részekből. Ha hiszi, ha nem, az idén már kilenc szekér szénát kaszáltam le. Abból három az enyém. Szénából ennyi elég is lenne, de amíg az idő engedi, még csiná­lok valamit. Ha több jut az se baj. — Ezen a héten tud kaszálni még jócskán. — Ej nem hinném ! A reumám kezdett hasogatni az este, az pedig a legjobb időjós. Még az első háborúban szereztem s azóta hűségesen ki is tart mellettem... Ej, cudar egy idők voltak azok is... S lassan megeredt szavai alapján kirajzolódik előttem egy életrajz. Még jóformán meg sem ismerte az életet, fel sem tudta fogni értelmét s máris egyenruhába bújtatták. Éveken keresztül részese az értelmetlen öldöklésnek. Kétszer temeti maga alá a lövedékek által kifordított föld, többször megsebesül. A háború után megnősül. Feleségével együtt nap­számra jár, fuvarozik, még állami keresetre is elszegődik. Évekig távol a családtól vasúton dolgozik, de így sem szabadul az anyagi gondok­tól. Hét gyermekük születik, de csak három marad életben. Az orvosi kezelés akkor még majdnem elképzelhetetlen s a járványos betegségek is rendszeresen tizedelték főként a gyermekek tömegét, így is megten­nének valahogy, de újra kitört a háború. — Amikor fiammal bevonultam, tudtam, hogy családom nem vészeli át ezt a háborút gyász nélkül. Fiam volt egyik reménységem. Nagyon jó gazda volt, szerette a földet. A fronton sokáig együtt voltunk, ha be­szélgettünk, a háború utáni napokra gondoltunk, tervezgettünk. Vártuk az embertelenség végét. .. Később elkerült tőlem s nemsokára meghozták halálhírét is. Csúnya ütközetünk volt aznap. Mindenütt vér és halott... Borzalmas volt. .. S ráadásul a fiam is. Úgy ordítottam akkor éjjel, mint egy megveszett kutya... Elhallgat, látom, hogy arcán egy könnycsepp gördül végig. Újra fáj­nak a feltört sebek, ki tudja már hányadikszor... Némán ballagunk tovább. Csak miután elérünk egy kis, meredekre futó tisztás szélére, szerszámainak rendezgetése közben meséli tovább életének folytatását. Nem tudok már éberen figyelni szavaira, még min­dig az előzők hatása alatt vagyok, de annyit még megjegyzek, hogy egyik unokája technikus, egy másik pedig egyetemista, a gépészmérnökin van, hogy büszke rájuk. Mialatt kinézte, hogy honnan is kezdje a munkát, odaszól, mintha régebb abbahagyott beszédtémánkat folytatná : — Tudja, nekem már a véremben van a munka, nem tudok meg­lenni nélküle. S aztán sajnálom, hogy itt maradjon ez a kicsi széna, inkább kínlódok vele. Csodálom és tisztelem ezt az embert. Megkérdezhetném nevét, ide írhatnám, de mi szükség van erre ? ! Nem ő az egyedüli, akinek hasonló sors jutott. Ezrekre, tízezrekre rúg azok száma, akik a múlt átkos em­bertelenségében megtörve csak napjainkban találtak igazán magukra. Vajon hány falusi szegényember álmodhatott alig három évtizeddel ez­előtt arról, hogy gyermeke, unokája mérnök, tanár, technikus vagy akár szakember legyen ? Kevesen, nagyon kevesen számíthattak erre. Ő sem. Tudom tisztelni ezt az embert. S tisztelem a többi hozzá hasonló, élettől megtört embereket is. KOVÁCS LÁSZLÓ Moldovan Horea-Tiberiu rajza

Next