Falvak Dolgozó Népe, 1972 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1972-09-27 / 39. (1320.) szám

FAIVAK DO­GOPÓ N*PF Lapunk barátai írják A SZÖKŐ FORRÁS JAVÍTÁSRA VÁR! Az ötvenes évek elején Erdővidék földtani feltárása céljából mélyfú­rásokat végeztek Olasztelek hatá­rában. Az egyik fúrás helyén a köz­ségtől délnyugati irányban mint­egy kilométernyire borvíz forrás tört a felszínre. A víznyomás szo­katlan erejére jellemző, hogy a ki­zúduló víztömeg szökőkútszerűen a 10—12 méter magasságot is elérte, a vízsugár átmérője pedig 25—30 cm is lehetett. A nem mindennapi látvány hírére sokan keresték fel a természeti ritkaságot, s mivel a víz már az első hetekben iszapos göd­röt vájt a forrás körül, fürdőzők is akadtak, akik nagy elismeréssel szóltak a víz üdítő hatásáról. Bár szénsavtartalma nem vetekedhetett a régi források vizével, hőfoka kezde­ti állapotban a 20 fokot is elérte, s ez a körülmény alkalmassá tette szabadfürdő létesítésére. Az új borvízforrás balneológiai értékét felismerve a község akkori vezetősége cselekvésre szánta el magát. A vizet csőbe fogták, s az oldalnyílásokon kizuhogó forrás köré egy 8x8 m-es medencét épí­tettek deszka béleléssel, zsilippel, míg a túlömlő vizet pár száz mé­teres árok vezette le arra alkalmas helyre. A zsilip felhúzásával a me­dence vize naponta cserélhető volt. S mivel a forrás környéke nagyrészt nyílt terület, kétszakaszos kabint is építettek, biztosítva az öltözés za­vartalanságát. Amikor, a lényegében primitív, de a célnak megfelelő szabadfürdő elkészült, avató ünnepség kereté­ben nyitották meg azt a környék lakosságának részvételével. Akik ezekben az időkben használták a fürdőadta lehetőségeket, bizonyára egyetértenek velünk abban, hogy szerény méretei ellenére is meny­nyire hasznos hatása volt szervezet­re, idegrendszerre egyaránt. A marosvásárhelyi orvostudomá­nyi főiskola egykori tanára, dr. Ko­­lumbán Mózes, de bizonyára mások is vegyelemezték annak idején a víz összetételét. Bár ezek az analí­zisek nem állanak rendelkezésünk­re, a szóbeli tájékoztatókra támasz­kodva tudtuk azt, hogy a „Szökő borviz“ mind hőfokánál, mind vegyi összetételénél fogva alkalmas lett volna üdülő és gyógyfürdő kiépí­tésére. A legújabb elemzés adatait Kósa Bálint, Köpcebánya vegyésze bocsátotta rendelkezésünkre, aki szintén foglalkozott Erdővidék bor­vizeivel. Ezt a Prahova megyei ana­litikai intézet készítette el Ploeşti-en 1972 január 4-én. A víz sok értékes, hasznos anyagot tartalmaz. Az évek múlásával azonban a fürdő tönkrement. Új gondok, új feladatok jelentkeztek, s a karban­tartás kérdése kiesett a közérdek­lődés homlokteréből. A kabin el­pusztult, a medence deszkabélése szétesőben van, rég eltűnt már a vízszabályozó zsilip is. De gazdasági szempontból a legérzékenyebb kárt a vízlevezető csatorna eliszapodása okozta. Több hektárra tehető annak az egykor termő-kaszáló területnek a nagysága, amely a kiszivárgó víz nyomán értéktelen nádassá vált Széles körökben azonban állandó beszédtéma ma is a fürdő helyreál­lításának kérdése. Nem tudjuk, mi­lyenek az anyagi lehetőségek, s azt sem, hogy a községfejlesztés közeli, vagy távlati terveiben szerepel-e a forrás ügye? Viszont tudomásunk van arról, hogy nagy azoknak a száma, akik önkéntes munkával elősegítenék annak helyreállítását. Ehhez azonban hatósági támogatás is kellene. Munkavezető szakember­re, faanyagra s némi gépi segítség­re is szükség volna. A vízárok ki­takarítása elsőrendű feladatnak látszik, hisz ez a munka tekinté­lyes területet is vissza­hódítani a mezőgazdaságnak. A legújabb hely­színi szemle alkalmával azt észlel­tük, hogy a víznyomás ereje s a forrás vízbősége a múlthoz viszo­nyítva jelentősen csökkent. Csak geológiai szakvizsgálat állapíthatná meg: biztosítva van-e a jelenlegi vízhozam hosszabb időre s hogy földtani szempontból milyen jövő jósolható a forrás további sorsára nézve. A Szökő­forrás felszínre törése óta az igények és életforma tekin­tetében is sok változás történt. A fürdeni, gyógyulni vágyók mégis megelégednének még azzal a sze­rény forrással is, amely ma feltör, s amely egykor oly hasznos volt, de amely ma már csak romjaiban lé­tezik csupán. NAGY FERENC Olasztelek FAVILLÁSOK Minden falunak, vidéknek van valami sajátossága, mely megnyil­vánul beszédben, öltözködésben, szo­kásban, kézügyességben stb. A mi falunk régebben híres volt a favil­láról. Míg a falu határát csaknem egé­szen erdő borította, a lakosság nagy része favilla készítéssel foglal­kozott. Ebben a háziiparban olyan hírre tettek szert, hogy a környék­ben ez a gúnyos versike járta róluk : Van minden mint Árpádon, vadkörte, vadalma, favilla. Csak kenyér nincs, meg szalonna. A nép szorgalma után azonban kenyér is lett, meg szalonna. Furcsa mesterség volt a favilla­­készítés, gyerekkoromban még elég sokan foglalkoztak vele, azonban a szántók térhódításával az erdők ro­vására, kipusztultak a mesterek is. Ma talán egy-két öreg ha el tudja még készíteni. Néhány szóban megpróbálom te­hát elmondani a módját: Kikeresték az erdőn a szép egye­nes fákat, amelyeknek azonban csak a tő felőli részét hagyták meg, ez a rész ugyanis könnyebben volt hajlítható. Két méter körüli hosszú­ságra elvágták, széthasogatták, kifa­ragták úgy, hogy az ágak felőli ré­sze szélesebb, vastagabb maradt. A nyelét szép gömbölyűre, simára gyalulták. Ekkor az ágak felöli vé­gét két, három, négy, öt helyen is befűrészelték, s így lett a villa há­rom-, négy-, öt-, hatágú is. Az ágak tő felöli részét gúzzsal — amit rendszeresen fűzfából készítet­tek — megkötötték, nehogy tovább haladjon, az ágak közé ékeket ver­tek, hogy azok bizonyos távolságra álljanak egymástól. És most jött a legnehezebb munka. Az egyenes, most már több ágra fűrészelt, szinte ormótlan fadarab bekerült a villahajtóba. Ez a villa­hajtó két rövidebb és egy hosszabb darab fából állott, a két rövidebbet az ágakra erősítették, a hosszabb fával pedig hajlították, görbítették az ágakat, ha eltört csak egy ág is, dobhatták az egészet a tűzre, ha ki­bírta, tehették a füstre. A nyers haj­lított ágak a füstön megszáradtak, megpirosodtak és nyolc-tíz napi füs­tölés után szép görbének maradtak. Ilyen villafüstölő gyermekkoromban száz is volt a faluban, ma már öt­hat, ha kerül. Abban az időben két-három me­gye parasztsága az árpádi favillával forgatta, gyűjtötte szénáját. Szép­apám még a Körösök szabályozása előtt messze letutajozott vele. A gyermekek vágya, álma a vásár volt. — Gyí, te csikó vásárra! — kiál­tották. A vásárra megérkezett többek között az öreg Huszár Halász is. A néhány féldeci gabonapálinka után megéhezett. Elővette a szőrtarisz­nyából a kenyeret, szalonnát, kés, bicska azonban nem volt benne. El­felejtett tenni a felesége. — No, megállj asszony! — viszek én neked bicskát, hogy legyen, ha megint vásárra jövök. Jó ára volt a villának, el is kelt hamarosan. Jó vásár volt, szénaka­szálás ideje. Megáll az első bicskaárus piros fezes bosnyáknál, aki szép piros nyelű bugylibicskákat árult. Meg­vette az egészet, tele tett vele a tarisznya, otthon aztán kertben, ud­varban elvetette, mint a gabonát szokták: „Amerre járok, mindenütt leljek, ha szükségem lesz rá"­. Akkor is voltak jó fiúk, akik meglesték ezt a műveletet, s majd szépen összeszedték. Utána bicska vásár volt heteken át a falu gyer­mekei között. A mai kor gépei már sok kézi­­szerszámot helyettesítettek, sok munkát megkönnyítettek, leegysze­rűsítettek. A favillára néha azon­ban még ma is szükség van. SÁRKÖZI GERŐ Árpád KEDVES OLVASÓ! NE FELEJTSE EL MEGÚJÍTANI ELŐFIZETÉSÉT A FALVAK DOLGOZÓ KÉPÉRE 9 CSEDŐ CSABA, A FALU ORVOSA Már Klézsén és Forrófalván felfigyeltem arra, hogy többen szívesen szólnak a rekecsini magyar orvosról. Ezekben a többezres moldvai községek­ben igazán hites kell, hogy legyen valaki ahhoz, ha köztük élőként tartják számon. Az meg egye­nesen nagy megtiszteltetés, ha még a szomszédos községekben is tudnak róla, szeretettel emlegetik. A" rekecsini orvosi körben mint bűvös szót ej­tem ki a nevet : Csedő Csaba. Várom az első el­képzelt hatást, de az emberek csak vállukat vo­­nogatják. Számukra e név személytelen. Pedig ott van minden recepten, amit e fiatal Csíkszeredai származású orvos ír számukra. Másként kell próbálkoznom. A „magyar doktort“ említem, így már hamar akad, aki megmagyarázza, hogy hol, merre keressem. Késő délután. Lakásán, feleségestől csomagolás közben találom a huszonvalahány éves szőke or­vost. Betessékel, szabadkozik. — Este utazunk a tengerpartra. Szabadságunk egy részét akarjuk ott tölteni. Három napunk itt­hon már eltelt. Sürgősségi eseteim akadtak, s ezért halasztottuk az utazást ma estére, így hát rövid idő állt rendelkezésünkre. Ter­veim szerint szerettem volna pár órát mellette tölteni. Rendelés vagy terepjárás közben akartam megismerni ezt a közmegbecsülésnek örvendő orvost. De miért ne tudnám megismerni a rendel­kezésünkre álló rövid idő alatt beszélgetéseink folytán ? Kiváncsi vagyok, mit tud a csángókról, akiknek évek óta hűséges orvosuk. — Be kell vallanom, előítéletekkel jöttem ebbe a községbe — mondja. — Hatottak rám egyik­másik ismerősöm kijelentései : „Csángó vidék — elmaradott vidék“, „Sok bajod lesz majd azokkal a zárkózott emberekkel“, „Nem szeretik az ide­gent“. Már az első napokban meggyőződtem ar­ról, hogy okoskodó ismerőseimnek hamis elképze­léseik vannak e moldvai falvak lakóiról. Koránt­sem úgy fest a helyzet, ahogy mi erdélyiek elkép­zeljük. Idejövetelemkor nekem is homályos elkép­zeléseim voltak a csángókról. Tudatlanságomért — magam előtt — még szégyenkeznem is kellett. Terepjárás közben az egyik faluban külföldiekkel találkoztam és rá kellett jöjjek, hogy bizony ezek­ről az emberekről jóval többet tudnak, mint én. Ma már bosszant, ha otthoni barátaimmal beszél­getve a csángókat emlegetve csak magyaros nép­viseletük félretételét és kölcsönszavak átvételét tudják róluk. Sokan annyi fáradságot sem vesz­nek, hogy legalább a csángókról írt cikkeket elol­vassák, de hangoskodón ítélkezni tudnak. Sok földim a felszínes ismeretek alapján honnan tud­hatná, hogy a mai csángó népviselet felvétele a valamilyen okból kimenekült székelyek egyik vé­dekezési módja volt, és hogy a román kölcsönsza­vak átvétele jórészt olyan kifejezésekre korláto­zódik, amelyek később megismert fogalmaidat je­lölnek. Ide a nyelvújítás szavai nem juthattak, el. — Nézetem szerint — mondja Csedő doktor — a székelyföldi értelmiségiek állaga még ma is csak a madéfalvi veszedelemkor kimenekült és letele­pedett csángókról tud. Nincsen elterjedve a köz­­tudatban az, hogy évszázadok folyamán Csíkból és Háromszékről, már a mádé­falvi eseményeket meg­előzően is, sokszor évente százaknak nyújtott meg­élhetési lehetőséget, menedéket Moldva. E fiatal orvost hallgatva még inkább kedvet ér­zek arra, hogy Beke György egyik riportjából egy idekapcsolódó részt idézzek. „Moldva sokáig volt búvóhely, kenyérkereső táj szorultságában a székelynek, ahol szívesen fogadták őket. Feljegy­zések szerint egy időben a moldvai fejedelmek egyenesen csábították magukhoz a jó munka hí­rében álló székelyeket, birtokot, kiváltságokat a­­jánlottak fel nekik". Öröm hallgatni Csedő Csabát, ezt a lelkes em­bert : — Szeretem és tisztelem ezeket az embereket. Valahogy úgy érzem itt magam, mintha valame­lyik székely faluban volnék. A kezdeti viszolygá­som már az első napok után elmúlt. Éreztem, hogy ezeknek az embereknek szükségük van rám, elvárják tőlem, hogy munkámmal bizonyítsam be: az orvosnak nagy az ereje. Csodákat nem tudok művelni, de minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy bizalmukat megtartsam. Felesége jön be : — Csaba egy pillanatra hívat­nak. Csaba szabadkozik, és már megy is, ki az elő­szobába. Pár perc múlva : — Megvárattalak? Hírt hoztak egyik kórházi betegemről, elutazásom előtt tudni akartam, hogyan alakul állapota. Majd később : — Azt mondtam, úgy érzem ma­gam, mint szülőföldemen. Már csak a nevek is szé­kelyekre emlékeztetnek. Tisztelem bennük a ki­mondhatatlan , munkaszomjat, ami férfit, nőt, gyermeket egyformán jellemez. Tétlenkedő em­bert itt nem lehet látni. Megfigyeltem, hogy ha adott esetben munkájuknak semmi különösebb hasznát nem látják, akkor is majdnem ösztönös akarással végzik azt. Úgy mondhatnám, vérükbe ivódott a munka szeretete. E vonásukat értékelik is mindenütt. A csángó falvak munkásai az ország legigényesebb munkatelepein is megállják a he­lyüket. Órámra pillantok. Sajnálom, hogy nem hallgat­hatom tovább ezt az embert, de leginkább azt fájlalom, hogy a következő napra nem szegődhe­tek melléje,néma szemlélőként. Pedig gondolom, még sok érdekes dologról tudomást szerezhetnék tőle. KOVÁCS LÁSZLÓ

Next