Famunkás, 1945 (45. évfolyam, 9. szám)

1945-09-01 / 9. szám

2 helyzetét tekintve, erősen korlátozott. Ez a pénz ma már nem Csáky szal­mája ! Ezen a téren az üzemi bizott­ságoknak komoly köt­elességeik vannak. A munkafegyelem biztosításának jel­szava, a munkateljesítmény fokozására való törekvés, a munkaverseny beve­zetése tehát nem új hajcsárrendszert jelent, hanem a szükségből adódik. Célja egy új, magasabbrendű munka­erkölcs kialakítása. Az üzemi bizottság­nak a termelésben képviselniük kell az ország érdekeit! A helyes üzemi bizott­sági tevékenység ilyenformán komoly felelősséget és kötelességvállalást jelent. Reális érzékkel összhangban kell tar­tani a mai lehetőséget és adottságokat az országos problémák megoldására irányuló törekvéssel. A munkásságnak érvényesítenie kell akaratát a gazda­sági életben. Amiként ma már joga van irányító befolyást gyakorolni az állam politikai életére, méginkább joga van ellenőrizni az ipari vállalatok életét! Ezt a feladatot az üzemi bizottságok­nak a helyzetnek megfelelően kell el­végezniük. Ha ezt jól végzik, akkor elháríthatjuk a demokratikus Magyar­­ország újjáépítése előtti akadályokat ! Huber Lajos. k szakmai családi pénztárról A felszabadulás után a munkásság szociális helyzetét érintő mindennemű kérdésben nagy változás állott be, így a Szakmai Családpénztárra vonat­kozó 1938 : XXXVI. t.-c. rendelkezései, amelyek a munkavállalók részére fi­zetendő gyermeknevelési pótlékról in­tézkedik, újabb erős változtatásra szo­rult. Az I—VIII. számú Szakmai Család­pénztárak Igazgatósága a Szaktanács­csal karöltve több ízben foglalkozott ezzel a fontos kérdéssel. Jelenleg az a helyzet, hogy napok kérdése csak, hogy az egész törvényt helyettesítő újabb rendelkezés meg fog jelenni, amely egyrészt a törvény hatályát nagyobb munkaadói körökre már­ 10 munka­­vállalót foglalkoztató üzemekre is ki­terjeszti, ugyanakkor azonban a mun­kavállalók jogait is kiterjeszti azzal, hogy a szellemi munkásokat is nagyobb pótlékban fogja részesíteni. A kor követelményeinek megfelelően a gyermeknevelési pótlék át fog ala­kulni családi segéllyé, mert hiszen nemcsak a gyermek után lesz a pótlék folyósítva, hanem a feleség után is. Hubai János FAMUNKÁS A munkaközvetítésről kötelező a szakszervezeti munkaközvetítés A munkaközvetítés kérdése régen va­júdó problémája a termelésnek. .Már a régi céh­korszakban is hatalmi kér­déssé tették a céhmesterek a munka­­közvetítést azzal, hogy ezt a jogot ma­guknak tartották fenn. Magánközvetí­­tők is működtek valamikor, amely rendszer természetesen költséges volt, nem is szólva arról, h­ogy a közvetítés ilyen alapon nem is lehetett szakszerű. A szervezkedés kezdetén, amiben a munkások szakmánként megalakítot­ták szakegyleteiket, későbben országos jellegű szövetségeiket, már a kezdet kezdetén tisztában voltak azzal, hogy a munkaközvetítés nemcsak gazdasági, nemcsak szakszerűségi, hanem szociális probléma is. Ennek megfelelően műkö­dési körükbe felvették a munkaközve­títés kérdését is. A szakszervezeti munkaközvetítés valamennyi típus kö­zül a legalkalmasabbnak bizonyult, mert a legszakszerűbb volt. Ha a munka­erők elhelyezésénél az a döntő­ szem­pont, ami általában az életben, hogy megfelelő ember kerüljön a megfelelő helyre, akkor a szakszervezeti munka­közvetítésnél ideálisabb formát el sem lehet képzelni. A munkáltató és a munkáltatók ér­dekeltségei azonban hatalmi kérdéssé élezték ki a munkaközvetítést és követ­kezetesen a szakszervezeti közvetítés ellen foglaltak állást. Hogy ennek a gyakorlati felfogásuknak érvényt sze­rezzenek, saját testületeikben is és az ipartestületekben is bevezették a munka­­közvetítést. Ezzel a módszerrel nem sok sikert értek el, mert a dolog termé­szete szerint az a gyakorlat alakult ki, hogy aki jó és megbízható munkaerőhöz akart jutni, az mégis csak a szakszer­vezeti munkaközvetítőhöz fordult, mert megfelelő és megbízható munkást csak onnan kaphatott. A mindenkori magyar kormányok sem nézték jó szemmel a szakszervezeti munkaközvetítést. A munkaközvetítés, ha nem is hatalmi kérdés, mégis hatalmi tényező volt a szakszervezetek kezében, a kormányok éppen ezért támogatták a munkáltatók törekvéseit. Ezért meg­csinálták a hatósági munkaközvetítő hivatalokat. Ezeket az állami rendszerű munkaközvetítőket a munkások igen találóan »köpködő«-nek nevezték és a szervezett munkások el is kerülték ezeket. Nagy küzdelmek árán jutottunk el odáig, míg ezt a kérdést is rendezte a mai népfront-kormány. A »Magyar Közlöny« augusztus 15-i 103. száma közli a kormány 64­0/1945. M. E. Sz. rendeletét, amely a testi munkások munkaközvetítését rendezi. A rendelet kielégítő módon honorálja a munkásság régi követeléseit azzal, hogy a közvetítést kizárólag a szabad szakszervezet feladatkörébe utalja. Hiányos a rendelet abban a tekintetben, hogy a kereskedelmi és irodai munká­sokra nem vonatkozik, noha ezeknek a munkáskategóriáknak is megvannak a szabad szakszervezetei. Lehet, hogy ezt a részt külön rendeletben kívánják szabályozni. A rendelet értelmében a szakszerve­zetek hatáskörébe kerültek azok a munkások is, akik nem tagjai a szak­­szervezetnek. Ez a rendelkezés annyi­ban helyes, hogy a szervezetlenségért nem lehet valakit kizárni a munkából, de viszont ez szabadalmat ad a szerve­zetlen munkásoknak arra, hogy ne legyenek kénytelenek a szakszervezetbe belépni, vagyis, hogy rést üssenek a munkásszolidaritáson, ami a demo­kratikus felfogással bizony nagyon ne­hezen egyeztethető össze. A munkáltatók érdekképviseleteinél és egyéb kényszertársulásoknál a hely­zet egészen más: ott mindenki tartozik tagja lenni az érdekképviseletnek (pl. ipartest illetéknél, kamaráknál, stb.), amely rendszernél a kívülállók nem vállalkozhatnak, illetve nem vállalhat­nak munkát. A szakszervezetek ismert tárgyilagos és humanitárius felfogása így is lehetővé teszi a rendelet végre­hajtását. A közvetítésnél nem fogja hátrány sújtani azokat, akik nem tagjai a szakszervezetnek, de viszont termé­szetesnek tartjuk, hogy az érdekelt munkások saját érdekükben is csatla­kozni fognak ahhoz a szakszervezethez, amelytől nemcsak munkához való jut­tatásukat remélik, de sok egyéb elő­nyöket is várhatnak. Ezt a rendelkezést egyébként csak azokra kellett volna korlátozni, akiket a szakszervezet, akár­milyen oknál fogva, nem hajlandó tagul fölvenni. Egyébként a gyakorlat fogja meg­mutatni, hogy a rendelet ebben a vonat­kozásban milyen eredményekkel fog járni. P. az időben — 1884-ben — a tagok száma már mintegy 30.000, a csatla­kozott gyárak száma 81, a vidéki fiók­­egyletek száma 34 az ország minden táján. Brassótól Pozsonyig, Komárom­tól Versecig terjed a hálózat, mindenből éreztetve a kölcsönös segítség és az emberi szolidaritás kitűnő szociális ha­tását­­ terjesztve, érlelve az egyetemes szociális biztosítás nagy gondolatát . .. Följegyzésre érdemes, hogy a csatla­kozott vállalatok tulajdonosai, huszon­egy vállalat kivételével, önkéntesen járultak hozzá a biztosítás terheihez, részben százalékos kulcs, részben évi átalány formájában. A biztosítottak járulékait a vállalatok levonták és saját hozzájárulásukkal együtt havonként egyszerre fizették be az Egylet pénz­tárába. A hátralék egészen minimális volt — a fizetőkészség kifogástalan és pontos! Néhány évvel későbben csat­lakoztak az intézményhez az ipartestü­leti betegsegélyző pénztárak is. Az Egyletnek tízévi működés után már kiterjedt orvoskara volt, szakorvo­sokkal és decentralizált rendelésekkel. Rendkívül érdekesek a szolgáltatások. Ez az intézmény alkotta meg Magyar­­országon az első tüdőbetegszanatóriu­­mot Szentendrén. Az alapszabályok nyolc pontban fog­lalták össze a tagoknak nyújtandó segé­lyeket : 1. Díjtalan orvosi (szakorvosi) keze­lés, ingyen gyógyszer. 2. Készpénzsegély 26 hétig teljes, további 26 hétig félösszegben. 3. Az év leteltével rendkívüli segély, vagy — ha a beteg tagja a rokkantpénz­­t­árnak — rokkantsegély. 4. Fürdők, gyógyászati segédeszkö­zök, gyógy- és ásványvizek. 5. Díjtalan kórodai (kórházi) ápolás. 6. Nőtagoknak szülési segély. 7 Az elhalt tagok özvegyei és árvái részére az egylet vezetősége özvegy- és árvasegélyezést szervez. 8. Halálozási segély, osztályok sze­rint, 60 forintig. Az özvegyek és árvák segélyezését 1872-ben meg is kezdték. A segélyezés később mennyiségben is, minőségben is egyre bővült és fejlődött A szociális biztosítás mustármagva Az Általános Munkás Beteg- és S­ok­­kantsegélyző Pénztár alapszabályait 1870 február 26-án hagyta jóvá Rajner Pál belügyminiszter 747/1870. B. M. sz. határozatával. Az Általános 1870 április 3-án alakult meg, mint a Munkás Ön­­képzőegylet alkatrésze. Rövidesen be­olvadt­­ ebbe az alaku­latba az addig önállóan működő Általános Munkás­­egylet­­ is, gyarapítva az új alakulat erejét. Az Általános Munkás Beteg- és Rokkantsegélyző Pénztár 1871 február 5-én önálló egyletté alakult. A meg­alakulás napján 19-en iratkoztak be az Egyletbe, fejenként 1 forint behratási díjat fizetve — ez a 19 forint volt Ma­gyarországon a munkásbiztosítás in­dulásának anyagi bázisa! Rajner Pál belügyminiszter 400 forintot adomá­nyozott az Egyletnek már az alakulás után, ami akkor — jegyzi föl az első jubileumi jelentés — ,az Egylet föl­­virágzását nagyban fokozta, s pedig nem annyira az adományozott összeg miatt, hanem inkább ama bizalom folytán, melyet a miniszter ezen ado­mánya útján az Egyletbe helyezett«. A következő évek nem voltak ked­vezők a fejlődésre. Az 1871-iki párisi események hatása alatt 1873-ban meg­indult itt a hűtlenségi per, amelynek vádlottjai közül többen az Egylet tag­jai, vezetői és tisztviselői közül kerültek ki. A vádlottakat tizenegy hónapi vizs­gálati fogság után a budapesti kir. tör­vényszék fölmentette. A bizalom az egylet iránt visszatért, sőt fokozódott, a fejlődés újra megindult. Az 1872. évi ipartörvény alapján működő gyári és társulati betegsegélyző pénztárak egy­másután feladták önállóságukat, be­olvadtak az Egyletbe, gyarapítva annak taglétszámát és anyagi erejét. Elsőnek csatlakoztak a V­örner-gyár munkásai, majd a Pesti Hengermalom és a Höcker Testvérek gőzkazángyár munkásai. A csatlakozás kölcsönös egyezmény útján történt, a vállalatok beleegyezé­sével és anyagi hozzájárulásával. A rok­kantsági biztosítási ágat 1870 végén elégtelen jelentkezés miatt be kellett szüntetni, de 1878-ban újra megalakí­tották az Egylet kebelében a Rokkant­­segélyző Pénztárt, melynek alapszabá­lyait a belügyminiszter rövidesen jóvá­hagyta. A gyári és társulati pénztárak hamarosan mind csatlakoztak, ami új lehetőségeket adott a fejlődésre. Már 1874-ben megvette az Egylet a Dob­utca 67. sz. Ramaseder-féle házat 54.000 forintért. Nagy lendületet adott az Egylet fejlődésének az 1873-ban megindult »Munkás Heti Krónika« és az »Arbeiter V­ochen Chronik« meg­jelenése. Ezek a munkáslapok nagy propagandát fejtettek ki a m­unkásbizto­­sítás érdekében s díjtalanul közölték az Egylet közleményeit. Még ebben az évben »kísérlet történt a vezetőség részéről az osztrák és magyar összes betegsegélyző- és rokkantpénztárainak szövetségbe való tömörítésére« a tagok kölcsönös segélyezése céljából. Az 1873 szeptem­ber 7-én Bécsben megtartott kongresszus a szövetség megalakítását el is h­atá­­rozta, de az mégsem valósulhatott meg, mert a magyar kormány az alap­szabályok jóváhagyását megtagadta. Ausztria kormánya kutamozta az alap­szabályokat, ez azonn­­al egyoldalú lé­­vén, nem volt elégséges az "együttmű­ködéshez. Az Egylet taglétszáma és vagyona lassan, de egyenletesen emelkedett, úgyhogy 1879-ben a kiadott jelentés már 16.219 tagról és 49.288 forint 67 krajcár vagyonról számol be. A gyara­podást a vezetőség biztatásnak veszi arra, hogy terjeszkedjék. Miután az alapszabályok országos működési kört biztosítanak, a vezetőség az arra alkal­mas ipari vidékeken »élőhelyek« (fiók­egyletek) létesítését határozza el. Már 1874-ben Pozsony, Fehértemplom, Arad, Versé”,­­ Temesvár, Szombathely, Pan­­csova, Óbuda jelzik a magyar munkás­biztosítás zsenge hajtásainak izmosodá­sát. Az 1885. évi országos kiállítás alkalmával az első másfél évtize­d ered­ményeiről számol be a vezetőség. Ebben A »Famunkás« egyelőre havonta egy­szer jelenik meg. Kéziratokat minden hónap 25-ig kell beküldeni. A kézira­tokat a papiros egy oldalára, tintával kell írni, a közleményeket a lehetőség szerint rövidre kell fogni. Minden olyan aktuális és közérdekű kérdést, amely a faipari szakmára, azzal kapcsolatos problémákra s mozgalomra vonatkozik, szívesen fogadunk. Faipari technikai közleményeket is közlünk. Nem maradhat említés nélkül az sem, hogy az Egylet működésének már kez­detétől fogva rendszeres statisztikai adatokat gyűjtött és dolgozott föl tag­jainak betegségi és halálozási viszonyai­ról. Már 1873-ban munkásegészségügyi és halálozási statisztika állott a köz­­egészségügy irányítóinak a rendelkezé­sére, amelyből tájékozódást meríthet­tek az ipari munkások egészségügyi, halálozási és baleseti viszonyairól. Ha arra gondolunk, hogy első egészségügyi törvényünk csak 1876-ban kelt, való­ban tiszetelettel kell adóznunk az Álta­­lános Munkás Beteg- és Rokkantsegélyző Pénztár alapítóinak és irányítóinak azért, hogy a szociális statisztika alapjait le­rakták. Az 1891-ben megalkotott 1891. évi XIV. t.-e. alkotóinak, amidőn az ipari és kereskedelmi alkalmazottak beteg­ség esetére való kötelező biztosításáról szóló törvényt szövegezték, nem volt nehéz dolguk: elméletet, gyakorlatot, rendszert, szervezetet — mindent ké­szen kaptak az akkor már több mint két évtizedes munkásintézményben. Egy kicsit talán hosszan foglalkoztam ennek az intézménynek az ismerteté­sével, de nem érdektelenül és nem érdemtelenül. Mert az az intézmény a maga szerény 19 tagjával és 19 forint pénzalapjával volt a magva a mai ha­talmas, milliós taglétszámú, óriási tőkék felett rendelkező Országos Társadalom­biztosító Intézetnek. Nem lesz érdektelen az sem, ha személyi kultusz nélkül­­ az alapítók és vezetők neveit megörökítjük. A kezdeményezők : Rauchm­aui Ká­roly vasmunkás és Farkas Károly gé­pész voltak. C­íme így kezdődött! A szervezett szo­cialista munkások rakták le az alapjait annak a hatalmas intézménynek, ame­lyet ma társadalombiztosításnak ne­veznek, amely ma már magába fog­lalja az ipari, kereskedelmi és mező­­gazdasági munkásságot. Nehéz munka volt, hasznos és szép teljesítmény — büszke lehet rá a szervezett munkásság, mint saját alkotására­ Propper Sándor. 1945 szeptember Nzaklapu­n­król Nagy érdeklődés nyilvánult meg szak­lapunk, a »Famunkás« megindulásával kapcsolatban. Szövetségünk tagjai öröm­mel vették tudomásul, hogy hét évi kényszerű szünet után ismét van saját lapjuk, amely kizárólag a famunkások és a szakszervezet érdekeit szolgálja. Üzemi megbízottaink lelkes örömmel és szeretettel hordták széjjel és osztot­ták ki a lapot, szaktársaink az üzemek­ben ugyanilyen szeretettel fogadták és olvasták — valóban örömteljes esemény ez, nemcsak a lap megjelenésének ténye miatt, hanem azért is, mert ez a tény jelentette egyben felszabadulásun­kat is a gyalázatos nyilas iga alól és a hitvány rabszolgaság megszűnését! Lapunk első számának sikere termé­szetesen ösztönösen hat a szerkesztő­ségre s annak minden tagjára is. Min­dig jobbat és jobbat akarunk nyújtani. Kemény, harcos szellemi fegyvert aka­runk adni szaktársaink kezébe, hűséges barátja, gerinces szószólója, őszinte út­mutatója akarunk lenni szaktársaink­­nak. Szoros szellemi és szervezeti kap­csolatot akarunk létrehozni szerveze­tünk és a tagok között — szabad lég­körben, barátságos szellemben felső fokra akarjuk fejleszteni a faipari szak­mák között a munkásszolidaritást! Ehhez azonban nem elég a szerkesztő és a munkatársak munkája és erőfeszí­tése. Még valami kell, amit az olvasótól várunk: támogatás a terjesztés terén és szellemi téren is! Beköszöntő cikkünkben már kértük ezt. .Most megismételjük. Olvassák, terjesszék lapunkat, a »­ Famunkás« ér­demessé fogja magát tenni erre a támo­gatásra. És szellemi téren is várjuk szaktársaink közreműködését. Keres­senek föl bennünket írásaikkal. Külö­nösen a vidékről várjuk ezt, ahová ne­hezebben és ritkábban tudunk szemé­lyes kapcsolatot teremteni a szaktár­sakkal. A közölhető írásokat közre fogjuk adni, a gyengébbeket kijavítjuk, vagy levélben rámutatunk a hibákra. *

Next