Fejér Megyei Hirlap, 1959. február (4. évfolyam, 27-50. szám)

1959-02-01 / 27. szám

2. oldal. A MAGYAR SAJTÓ NAPJA 17 évvel ezelőtt, 1942 február elsején jelent meg a Sza­bad Nép első száma. Bár a második világháború kellős kö­zepén és az illegalitás ezer veszélye között, de bátran s felemelt szóval hirdette a Kommunisták Magyarországi Pártjának programját: nemzeti egységfrontot a fasizmus ellen. E történelmi dátum egyben a felszabadult haza szabad sajtójának napja lett: a magyar sajtó napja. „A háború, a reakció nyomasztó sötétségében a Szabad Népnek, mint a szabadság világító tornyának kell sugároznia azokat az eszméket, amelyek a magyar nép felszabadító harcának útját bevilágítják” — írta 17 évvel ezelőtt első számának vezércikkében Schönherz Zoltán elvtárs s vérével pecsételte meg e sorokat az illegális Szabad Nép első szer­kesztője, Rózsa Ferenc elvtárs is. Mi, újságírók, párttagok és pártonkívüliek magun­kénak valljuk az illegális Szabad Nép s a magyar sajtónak népünk felemelkedéséért vívott küzdelmeit s azon vagyunk, hogy sajtónk hitele, tekintélye és befolyása a párt politiká­jának szellemében tovább erősödjön s híven tolmácsolja a tömegek véleményét, hangulatát a szocializmust építő hét­köznapokról. Egyre közelebb a dolgozó néphez, az emberekhez, akik­ről írunk és akikhez eljuttatjuk a párt tanító szavát. A magyar sajtó napja tovább erősíti e programunkat valóra váltó erőteljes és őszinte elhatározásunkat. FEJÉR MEGYEI "»REAP Vasárnap, 1959. február 1. 300000 fővel csökkentették a szovjet fegyveres erők létszámát A TASZSZ közleménye Mint ismeretes, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa 1957. decem­ber 21-i határozatának megfele­lően a szovjet kormány, a béke és a nemzetközi feszültség enyhí­tésének érdekeitől vezérrlve, olyan határozatot hozott, hogy az 1955—1956-ban végrehajtott lét­számcsökkentésen felül — amikor 1 840 000 fővel csökkentették a fegyveres erők létszámát — egy­oldalúan további 300 000 fővel csökkenti fegyveres erőinek állo­mányát. 1959. január 1-re teljes egészé­ben megvalósították valamennyi ezzel­­ csolatos kormányzati in­tézkedést és 1959. január 1-re 300 000 fővel csökk­­ a szovjet fegy­veres erők létszáma. A fegyveres erők állományának csökkentését elsősorba úgy ol­dották meg, hogy a Szovjetunió területén levő katonai egysége­ket, intézményeket oszlattak fel. Ez­nkívül visszavontak a Szovjet­unió területére és leszereltek sok katonai egységet: a Német De­mokratikus Köztársaságból 41 000, a Magyar Népköztársaságból 17 000 katonát vontak ki és sze­reltek le. A leszerelt katonák és tengeré­szek lakóhelyükön kaptak mun­kát. A létszámcsökkentés eredmé­nyeként felszabadult összege­ket a népgazdaság fejleszté­sére, a szovjet nép anyagi és kulturális életviszonyainak további javítására fordították. A szovjet kormány, amikor be­jelenti, hogy a fegyveres erők lét­­száma 300 000 fővel csökkent, bí­zik abban, hogy a Szovjetuniónak ez a fontos lépése a nemzetközi feszültség enyhítésének, valamint a nemzetközi bizalom megterem­tésének ügyét szolgálja. A szovjet fegyveres erők létszámának csök­kentése újabb meggyőző bizonyí­téka annak az általános ismert ténynek, hogy a Szovjetunió szi­lárdan és következetesen valóra váltja a békének és a népek ba­rátságának lenini politikáját. A Szovjetunió vezető körei­ben annak a reménynek ad­nak kifejezést, hogy a Szov­jetunió fegyveres erőinek egyoldalú csökkentése pél­dául szolgál majd a töb­bi hatalmaknak, főképp a NATO-hatalmaknak, hogy konkrét gyakorlati lépése­ket tegyenek a veszélyes fegy­verkezési verseny megszüntetésé­re és a nemzetközi feszültség enyhítésére. Hajószerencsétenség Grönland közelében Nyugati hírügynökségek jelen­tése szerint pénteken a Hedtoft nevű dán motoroshajó Grönland­­tól 48 kilométerre jéghegybe üt­között. A veszélybe került utas­­szállító hajó azonnal rádiójele­ket adott le. Közölte, hogy a víz már a gépházba is behatolt, s a hajó lassan süllyed. A Hedtoft sürgős segítséget kért. Fedélzetén hivatalos közlés szerint 55 utas és 40 főnyi személyzet tartózko­dott. A közelben tartózkodó Halász­hajók és gőzösök nyomban segít­ségére siettek, s két német gőzös­nek sikerült is a süllyedő Hedtof­­tot megközelítenie. Az erős hul­lámzás, a viharos időjárás és a nagy sötétség miatt azonban a mentési munkálatok nem kez­dődhettek meg. A legutolsó jelentések arról számolnak be, hogy a két német hajó elvesztette a kapcsolatot a Hedtofttal. Időközben az egyik mentőhajó feladta a küzdelmet. (MTI) ^■^■CJBOBOBOflOBOSOBOBOBCDBOBOBCDBOBOBCDBO OBOBC3BCDBOBOBOBOBOBOBOBCDBC3BOBOBOBOBC3BO BORISZ POLEVOJ: N ÁGYANYÓ Esteledett. Mind sűrűbbé vált a homály. A kihúnyó parázs fénye mind élesebben vált ki a sötét­ből. Galka elgondolkozva bámul­ta a sziporkázó parazsakat. Nagyapó szürke katonapokrócot húzott elő — a kislány vállára terítette és szó nélkül mellé te­lepedett. A tűz Gonokot is oda­csalta. — Nagyapó! Te fiatalkorod­ban nagyon szeretted Nagyanyót? — tette fel a kérdést hirtelen Gaka. Tekintete a szürke hamun áttörő vörös fények vidám villa­násait követte. — Szerettem, kisunokám. Na­gyon? Mit is tudom én. Nagyon, kicsit, kimondhatatlanul, mit is érnek ezek a szavak... Szerettem és kész. — Hogyan szeretted meg? Hogy kezdődött szerelmetek? — a kislány éjfekete szeme komo­lyan, követelően, izgatottan néz­te nagyapát. Az öreg kitért az egyenes vá­lasz elől, barátjához fordult: — Emlékszel, micsoda lány volt Varvara? — A vén szoknya­betyár, akit Varvara Alekszejev­­na éppen a nők iránti eme gyen­geségéért, csúnya nyelvéért nem szeretett, felkönyökölt, elgondol­kozva nézte a rőzselángot és hir­telen így válaszolt: — Csupa egy tűz volt, örökké lángolt Varka... És tudd meg Mihajlovics, ez a csirke nő — mutatott a kislányra —, hasonlít rá egy kicsit. Igaz-e? — Igaz — erősítette meg nagy­apó. — Hogy ismerkedtél meg nagyanyóval? — folytatta a kér­­dezősködést Galka. — Furcsa egy ismerkedés volt — nevetett fel az őre" — Pün­kösd napján jártam az erdőt. Csendesen, ünnepélyesen sétáltam ott ne, a Nagyligetben, ahol most az új telep van. Hát, per­sze egy kicsit spiccesen, dehát mit számít az, rajtam kék ing, csíkos kabát, buggyos nadrág, a fejemen meg nem holmi mici­sapka, vagy efféle. Kalap... Mi, drukkolók, tisztán öltözködtünk. Mondom, megyek csendesen és hirtelen valahol a sűrűben fütty, kiáltás, lódobogás... Megértet­tem: razzia... No, de mi kö­zöm hozzá. Nem keveredem kö­zéjük, magam is megvagyok. Be kell vallanom neked, kisunokám, mi drukkolók, rézmetszők, festők akkoriban nem avatkoztunk a po­litikába Ezt a vénasszony még ma is az orrom alá dörgöli: mun­kásarisztokrácia!... Szégyellem előtted, komszomolista unokám előtt, bevallani: nem értettem biz én akkor, miért fáradnak annyit a politikusaink, miért szidják a cárt... — Igaz, igaz Mihajlovics, szentigaz... Mi mintarajzolók is félreálltunk — sóhajtott fel Gi­nek. — Azt mondtad:... „Zaj, füttyszó” és tovább? — siettette Galka. — Hát, zaj, fütty és kiáltozás: „fogják meg!” Valakit üldöznek, no, de mi közöm hozzá!... Lép­kedek tovább szórakozottan... Egyszerre csak a bokorból elő­ugrik egy lány. Simahajú, ha jól emlékszem, babos ruhában, hosz­­szúszárú fűzős cipőben és zsupsz­a a nyakamba. Átölel és csókol, csókol,­ ahogy senki sem csókolt még. Én csak meresztem a sze­mem: ki fia borja vagy?... Még hajdanában, amikor, ahogy mond­ják, a szentek csodákat műveltek a földön, még akkor sem történt, hogy a lányok az égből pottyan­­janak a legények nyakába. De a bokorból már rohan is egy zsa­ru, élesen fütyöl, vele egy amo­lyan izgága civil, zöld vadászka­lapban. Egyszerre minden vilá­gossá vált előttem. Mit? Dobjam oda nekik prédára a lányt? Te­szem magam, mintha nem látnám őket és gyerünk tovább a csók­kal. Állunk, csókolózunk, mint­ha egyedül lennénk széles ez er­dőben, csak a szemem sarkából lesem őket. Világos, hogy a ci­vil spicli. Gyanús alak , min­dig a gyárban ténfereg, lehet, hogy engem is ismer. Int a rend­őröknek: nem ezek, mehetünk tovább. Én térnék vissza a feny­vesbe. Én meg a karomon a lánnyal, hónom alatt a harmo­nikával — az ellenkező irányba. — Ez a lány nagyanyó? — Akkor még nem volt nagy­anyó, szövőnő volt, név szerint Gorohova. — Megyünk , kart karba öltve, én meg csak ámulok: miféle te­remtés ez, hogy így csókolózik? Külsejéről felismertem, a miénk, gyárbeli. Jól mondja Gonok: olyan takaros, mint te, a szeme szénfekete. Tiszta, egészen tiszta: lábán ócska, letaposott sarkú, de kitisztított cipő ra°voo, akár a tükör; ruhácskája elnyűtt-agyon­mosott, de ki van vasalva, akár a naccságáé. Néz rám éjfekete szemével, nincs abban sem féle­lem, sem zavar... „Köszönöm uram — mondja —, hogy nem adott ki.” „Könyörgöm — mon­dok —, mit kell itt köszönni! — és hozzáteszem: ön kisasszony, kitűnően csókolózik!...” Elszé­­gyellte magát, lesütötte a szemét és — elpirult. „Ne gondoljon semmi rosszat rólam — mondot­ta csendesen — ez... a konspi­ráció.” — Az a!... Konspiráció — hahotázik Gonok. — Pusztulj azzal a ronda ne­vetéseddel! — fortyan fel Sztye­­pan Mihajlovics. — Ide a vízzel, megmossuk a krumplit. Az öreg vizet tölt az üstbe a krumplira és forgatja, forgatja, amíg minden gumó rózsaszínűvé válik. Aztán leönti a piszkos vá­zét, tiszta vizet önt az üstbe, megsózza s a tűz fölé helyezi, öklével tréfásan megfenyegeti Gonokot és leül unokája mellé. Galkának alig van türelme, hogy kivárja a krumpli körüli forgelódás végét. — Na és tovább? — Aztán mondom neki: „Ön kedves kisasszony, miért bajló­dik ilyen férfidolgokkal? Ezért — mondok — kényszermunka jár.” De ő akkor is élesen vág vissza, akár a borotva: „Ez uram — mondom — kényszermunka nincs beleszólása, semmi köze hozzá; ha ellenben következetes akar lenni jótettében, kísérjen haza a leányszállóba. Mintha ta­lálkáról jönnének.” Alighogy ki­mondta, ismét lábujjhegyen állt, nyakamba csimpaszkodott és aj­kával — nekem ... Nem rosszal­­lottam. Az úton őrök vágtattak el mellettünk, de én úgy belejöt­tem a csókolózásba, hogy nem eresztem, ő meg csak rázza a fejét, morgolódik, vértül kitör: „Mi az, megbolondul?! Hol vannak már azok!” Én mea: „Lehet, hogy ez már nem is konspiráció, komoly dolog...” Úgy kezdődött, kisunokám, a mi szerelmünk. Az öreg ládájából pár lécet szakít és a tűzbe dobja. — Beszélj még nagyanyáról. — Nos... Hazakísértem azt a lányt a szállására. Ott újból láb­­ujjhegyre emelkedett, cunpantott egyet és elszaladt. Körül nézek, körömkörü­l senki — ez. Sztyenán — gondolom magamban — nem konspiráció, ez már magánügy.­­.. Hazamentem. A Krasznaja vá­rosnegyedbe, ahol ketten, inas­barátommal együtt béreltünk szobát. Eltelik egy nap, el kettő, él egy hét és annak a feketesze­mű lánynak az alakja, mind a szemem előtt lebeg. Már nem bírtam tovább, vettem a harmo­nikát és egy este a leányszálló­hoz mentem. Leültem egy padra és már özönlöttek is ki a lányok. Nézem, köztük az enyém is. Így folytatódott: esténként húzom nekik, ők táncolnak. Ő is köztük csücsörítő ajakéval: „Jóestét Sztyepan Mihajlovics­. Hogy van?” Olyan csendes teremtés... Ki gondolná, hogy elsők között lázítja az embereket a Holodov - félék, a cár ellen. — ... Nos, közelebbről megis­­merk­el­tünk, kezdtünk sétálgat­ni. De az ő ügyeibe nem mertem beleavatkozni Meg is jegyezte később: „Mindent lehet, Sztye­­pán, de ez téged nem érint, ne avatkozz bele!” — Na és akkor egybe is kelte­tek? — Nem megfelelő erre az a szó, hogy „egybekeltünk”. Nem is volt hely erre. Abban a leány­­szállóban nagy szigorúság, rend uralkodott. — Igaz­­, igaz... Engem egy­szer isten úgyse, mosogatólével öntöttek le — emlékszik vissza Gonok. — Hát, mondom, már tartott a szerelmünk, sétálgattunk, nap­raforgómaggal kínálgattam Var­­jácskát. Hiszen én, Galka, nem voltam akármilyen legény. Volt úgy, hogy jókedvemben egy egész leánysereget táncba vittem. Nagy­anyáddal, amikor még jeevesek sem voltunk, így ment: ő a sa­ját dolgaival, én a sajátjaimmal. Komoly barátaim voltak; vésők, drukkolók, mintázok — neki illegalisták, számomra ismeretle­nek. Nem is kérdezősködtem ró­luk. .. Csak egyszer történt meg, esküvőnk után, hogy össze­kerültek. Csoda, hogy nem vere­kedtek össze. Az ő vendégei így beszéltek: isten nincs, a papok találták ki a nép elnyomására, az enyémek meg: isten nélkül egy tapodtat se!... Majdnem öl­re mentünk. — Hát amikor 905-ben nagy­anyám részt vett a felkelésben, te, nagyapó, vele voltál? — Felfogásban nem napyan, de a tettekben majdnem vele... Nézd, hogy történt ez... A verh­­nyevorzsszkiji műhelyekben kü­lönösen nehéz volt ez az év. Ho­lodov úr házában — látod, az a ház — volt a felkelés gócpontja; a kapukat elbarikádolták és munkásszovjeteket választottak. Bizony. Hozzá is látott a szov­jet a munkához: csapatokat szervezett a műhelyben tőröket, kardokat készítettek. Még a „korsósok” — ahogy a kétlakia­­kat neveztük — is felkeltek A falvakból szekereken élelmet hoztak a sztrájkolóknak. A síne­ket szétszedték, nehogy a cár emberei átjöhessenek... Nagy­anyád a központban sürgölődött, másképpen el sem lehet őt kép­zelni, így még nem is láttam. Csak később, a forradalom után olvastam az újságban, ki volt ak­kor Gorohova, szenvedélyes bol­sevik. Mennem kellett volna vela kényszermunkára, ha anyád nem menti ki. Igen, igen, mit kép­zelsz! Nekünk akkor már két lánykánk volt: Xénya és Marija. Én dajkáltam őket, míg ő a gyű­lésekre szaladgált. Utolsó hónap­ban volt... Amikor a Holodov­­kapui barikádot a tüzérség szét­lőtte, a kozákok benyomultak az udvarra. Az én Varjám a sebe­sülteket vette pártfogásába. És ott, az ijedtségtől, mitől, vagy a történtek hatására, elővették a szülési fájdalmak. Az asszonyok ölbekapták — és egyenesen a kórházba, vagy ahogy akkor mondták, az elsősegélyre Amikor a rendőrség összeszedte a munkás szovjet embereit, akkor hozta Varjasa a világra anyádat. Az orvos, Vlagyimir Vlagyimics együttérzett velünk, nem adta ki Varját, így menekült meg, hála Tatjánának, a börtöntől, de le­het, hogy a kényszermunkától is. — Ti nagyon szerettétek egy­mást! — kiált fel a kislány, akit továbbra is nyugtalanít a kérdés. — Hát persze kisunokám, sze­rettük. A moziban mind csóko­­lózhatnak a szerelmesek, az igazi szerelem nem ilyen, észrevehe­tetlen. Ezért nehéz igazi szere­lemre lelni... De ha szerencséd van és rábukkansz, ragadd meg mindkét kezeddel, ne engedd el, ahogy én nem engedtem el nagy­anyádat. .. * Borisz Polevojt, a neves szovjet írót irodalmi Lenin-díjra «­­ terjesztették fel. Ebből az alkalomból részletet közlünk * * legutóbbi, „A hátországban” című regényéből. Új könyve- \ * nek hőse —z egy textilgyár három munkásnemzedéke. * * Az alábbi részlet is szemléltetően bizonyítja Polevaj *­­ közvetlen, meleg írásmódját, mély humanizmusát. ♦

Next