Fejér Megyei Hírlap, 1967. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-01 / 179. szám
– Kedd, 1967. augusztus . HÚSZ ÉVE KEZDŐDÖTT A szocializmust építő ország históriájában jelentős dátum a felszabadulást követő második esztendő, 1947, mert húsz évvel ezelőtt ekkor indult a hároméves népgazdasági terv. Mit adott az országnak, minden magyar állampolgárnak a hároméves terv? A gyáripar termelése 1949-ben már 53,4 százalékkal volt magasabb, mint 1938-ban. A gépgyártás pedig kétszer annyi teherautót, háromszor annyi kerékpárt, vagont, hajót, ötször annyi traktort, hétszer annyi motorkerékpárt, nyolcszor anynyi mozdonyt és több mint harmincszor annyi szerszámgépet állított elő, mint harmincnyolcban, az utolsó „békeévben”. Az eredetileg három évre előirányzott beruházási tervet két év és öt hónap alatt, nemcsak megvalósították, hanem 25,3 százalékkal túl is teljesítették. A kommunisták által kezdeményezett terv tehát előkészítette az ország szocialista átalakulását. MÁLNASZÜRET Asszonyok, lányok szedik az érett piros mézédes málnát Tótrétpusztán. Lassan telnek az edények, hiszen a nagyját leszüretelték, ez csak amolyan utószezon már. — Napjában már alig-alig szedjük meg a tíz kilót — mondja Hajas Jánosné — aki Galló Mihálynéval és Varga Etelkával együtt szorgoskodik a szúrós málnabokrok körül. Az imént kanyarodott ki néhány lovaskocsi málnával megrakottan a dombon álló „málnásházhoz” ahol mérik, szállításhoz előkészítik a gyümölcsöt. Hegedűs József a „málnásbrigád” vezetője szerint jó közepes termést adott a gazdaság ötven hold termő málnája, amelyhez az idén újabb tíz holdat telepítettek. Az ötven holdról öt és fél vagonnal szállítottak a feldolgozóüzembe — másfél vagonnal többet a tervezettnél. — Már nem sok szem van a málnabokrokon, 10—15 mázsára ha számíthatunk még, — de ezt is kár lenne veszni hagyni. — Milyen munka van még a málnásban? — A szedéssel korántsem ér véget a mi munkánk — mondja — le kell metszeni a letermett vesszőket, és utána a kapálás következik, hogy jövőre is jó termésre számíthassunk. Szüretelők. 8660 vagon gabona A megye termelőszövetkezetei tegnap teljesítették gabonaértékesítési tervüket — jelentette a Fejér megyei Gabonafelvásárló és Feldolgozó Vállalat Igazgatósága. Az előirányzott 8656 vagonnal szemben 8660 vagon gabonát értékesítettek. A vállalat további túlteljesítésre számít, terven felül még mintegy 2000 vagon gabonát vár a szövetkezeti gazdaságoktól. Mindennap Lemaradással zárják a félévet Az Érc- és Ásványbánya Vállalat székesfehérvári üzemében sokévi egyenletes teljesítmény után 500 tonna adóssággal zárták az elmúlt félévet. A porcelángyártásnál nélkülözhetetlen alapanyagból, az aplitból ennyivel kevesebb került csillékbe. Hogy mégis ki tudták elégíteni a megrendelők igényeit, azt a korábban képzett készleteknek köszönhetik. S mert e készletek is kimerültek, úgy érezzük időszerű kérdéssel kerestük fel Balázs Kálmán üzemvezetőt: Mi lesz a második félévben? — Ismeretes, hogy fő termékünk az aplit, s ebből sajnos csak készleteink „bevetésével” sikerült kielégíteni az ipar igényeit. A jelenleg művelt területek már nem elégségesek ahhoz, hogy derűsen tekintsünk a jövőbe. Éppen ezért az elmúlt hónapokban közel másfél millió forintos költséggel próbafúrásokat végeztünk a bánya körzetében. Hiteles eredményt még nem kaptunk e fúrásokról, de menet közben figyelemmel kísértük a fúrások munkáját, ezért elöljáróban azt a következtetést vontuk le, hogy jó, bár nehezen művelhető területeket kutattunk meg. Tehát a holnapi eredményekhez még csak feltételes módban van megadva a tótétel. Ennek ellenére nem kis jelentőségű az a munka sem, amelyet az aplit-bányászok a „melléktermék” kitermelésével végeztek. Ugyanis a kislakásépítkezések fontos alapanyagát termelik itt melléktermékként A kutatási programmal párhuzamosan megkezdték az új területek úgynevezett lefedési munkáit is, amelynek során több száz köbméter takaróréteget távolítanak el az aplitot rejtő ércről. A dombok aljára telepedett falutól mintegy három kilométerre diófa áll. A három ember magasságú fa sokszor ad árnyat azoknak, akik a még három kilométernyi távolságban lévő település felé tartva megpihennek ágai alatt. Sokszor vitt arra utam. Őszintén szólva nem nagyon gondolkoztam el a diófa eredetén. Még csak eszembe sem jutott, hogyan kerülhetett pontosan a két település közötti távolság felére. lehet, hogy hosszú évekig taposhattam volna még ezt az utat és a diófából nem láttam volna mást, csak azt, hogy félúton járok és jó volt alatta megpihenni, amikor egy nyári napon arra lettem figyelmes, hogy a falu felől a település irányába egy tizennyolc év körüli lányka siet. Haját felborzolta az enyhe nyári szellő, léptei ruganyosak, frissek voltak, ütemesen közeledett a diófa felé, önkéntelenül is a fára figyeltem, s az árnyak alatt észrevettem egy sudár, fekete hajú fiút. Ő is meglátta a lányt és elindult feléje. Pár pillanat múlva találkoztak, aztán letelepedtek a diófa alá, boldogan önfeledten viháncoltak, ügyet sem vetettek a mellettük elhaladóra. Ez az eset késztetett arra, hogy megfejtsem a diófa titkát. Nem mondhatom, hogy a tudomány szigorú szabályai szerint jártam el, mert nemcsak a levéltárakban nem kerestem az erre vonatkozó adatokat, de a régi lakókat sem kérdeztem meg. Magam gondoltam ki egy történetet, melyhez az alapötletet a lány és a fiú találkozása adta. Valahogy így festett ez: a két szomszédos településen élt egy lány és egy fiú. Szerették egymást, szüleik valamiért ellenezték a házasságot. Abból ítélve, hogy a falu gazdag, a település meg szegény, valószínű a vagyoni helyzet lehetett a házasság akadálya. A fiatalok azonban fittyet hánytak ennek, szerették egymást és ha nem volt módjuk a szórakozóhelyeken, a szülői háznál találkozni, kigondoltak egy alkalmas helyet. Pontosan az út közepén, mely a falut és a települést összekötötte, elültettek egy diófát. Őszintén szólva tetszett nekem a történet, s abba is hagytam a kutatást. Jólesett a hosszú úton elgondolkozni, töprengeni, hasonlókat kitalálni. Aztán, mint lenni szokott, utam másfelé vitt, el is feledkeztem a diófáról és a történetről is. Néhány év múltán egy nagyobb csoporttal, melynek régész tagja is volt, az én diófámtól távol eső részen valami hasonló történetet meséltek el. Itt is két falu között volt egy fa, igaz hogy cseresznyefa, s a régésznek, aki érdeklődött a története után, a falu egyik idősebb lakosa azt mondta el, hogy egy lány és egy fiú találkozott itt rendszeresen Szüleik ellenezték a házasságot, találkozásukat, de ők ennek ellenére megtalálták a módját, azért ültették el a cseresznyefát. A hasonlóság hallatán izgalom fogott el, úgy látszik észrevette ezt a régész, mert megkérdezte: — Csak nem hiszed el, hogy ez így lehetett? Nem válaszoltam semmit, mire a régész komolyan beszélni kezdete . Valószínű, hogy a cseresznyefa körül régi település lehetett, abból maradhatott itt a cseresznyefa. Mindenesetre utána járok és amint a lehetőségek engedik, ásatásokat kezdünk itt. A régész verzióját nem mindenki fogadta el. Pro és kontra érvek hangzottak el. Én akkor valamiért nem mertem elárulni, hogy a diófával kapcsolatban nekem is hasonló történet jutott eszembe. Akkor könnyebbültem meg, amikor társaságunk egyik tagja, aki a megye más vidékén tsz elnök és szintén nem volt ismerős ezen a környéken, azt mondta: — Találgatni lehet, de valószínűnek tartom, hogy valamikor ezen a részen lehetett a szőlőhegy, onnan maradt a cseresznyefa. Egy fiatal a társaságból, akinek tetszett a romantikus történet, közbeszólt: — Lehet, hogy ez így igaz. De az is szép, és igaz lehetett, hogy a fiú és a lány ültették el annak idején a fát. A tsz elnök mosolyogva mondta: — Könnyen lehetséges. A társaság valamennyi tagúa megkönnyebbült, csak a régész arca komorodott el. Bányász Béla DIÓFA Új koigit Linoion Szeptember elsején Lajoskomáromban új kollégium nyitja meg kapuit. Az épület udvarán még dolgoznak, a külső vakolat azonban már kész, s az egykori családi ház megújhódva, megnagyobbodva várja az új vendégeket. A lajoskomáromi kollégium a környező puszták gyermekeinek ad majd otthont, hogy megfelelő körülmények között sajátítsák el az általános iskola nyolc osztályának anyagát, ne kelljen nekik télvíz idején, szeles időben órákig lovaskocsin ülni, s az iskola felé baktatni, hogy aztán egy, vagy két tanító segítségével éppen hogy elsajátítsák az ABC-t, vagy annál valamivel többet. Volt alkalmam Sáripusztai gyerekek útját végigkísérni a középiskolákban. Sajnos, amikor annak okát kutattuk, hogy a legtehetségesebb is közülük miért boldogul nehezen, oda tértünk vissza, hogy nem megfelelő alappal indultak el. Amikor látogatást tettem a Sári pusztai iskolában, ahová még négy-öt tanyáról jártak a gyerekek, olvasáspróbát rendeztem az alsó négy osztályban. Megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a gyerekek többsége nem tud megfelelően ovasni. Mint akkor is hírül adtuk, több oka is van ennek, de egyik leglényegesebb, hogy a nagyobb tudásra nem nagy lehetőséget ad a tanyasi iskola. Mikor mi, a Sári pusztai iskola diákjainak gondjait, problémáit elemezgettük, akkor már nagyon sok történt a megyében azért, hogy a tanyákról, kisebb településekről a falusi, az úgynevezett körzeti iskolákba járjanak be a gyerekek. A tanácsok, a művelődésügyi szervek nagyon sokat tettek azért, hogy a távollakó gyerekek is korszerű körülmények között tanulhassanak. Létesült közben egy kollégium is, mely általános iskolásoknak adott otthont. A Sári pusztai gyerekek gondjainak megoldására is szinte egyedüli megoldásként általános iskolai kollégium létrehozása kínálkozott. A tanácsi szervek és az Enyingi Állami Gazdaság — melyhez Sári puszta tartozik — felajánlotta az anyagi segítséget, az épületet, a munkát és a szükséges felszereléseket. A kollégium építése, létrehozása azonban mégis húzódott, mert a szülők közül sokan — és mi ezt is szóvá tettük annak idején — úgy vélekedtek, elveszik tőlünk a gyerekeket. Azok, akiknek szívügye a gyermekek boldogulása, és tudják, hogy szüleik is ezt akarják, nem csüggedtek. Felvilágosító szóval, érvekkel győzték a szülőket, hogy a gyerekek és az ő érdekükben való a kollégium létrehozása. Így jutottunk el odáig, hogy ma már Lajoskomáromban a megyei tanács által 220 ezer forintért vásárolt régi ház megújhódott, és az állami gazdaság szakembereinek szorgosságával nyolc helyiség nyújt majd otthont a gyerekeknek, s az ő érdekünkét szolgálja az udvaron épített szolgálati lakás is. Kovács Ferenc tanácselnök örömmel kalauzolt bennünket a ma még néptelen kollégium udvarán, elmagyarázta, hogy itt lesznek a hálóhelyiségek, a klub, tanulni pedig az iskolai napköziben fognak a gyerekek. — Hallottuk, hogy néhányan még ma is idegenkednek a kollégiumtól a pusztaiak közül ... — Igen, van ilyen még ma is — hangzik a válasz, - ezért sok szülővel beszélni kell majd, meg kell vizsgálnunk azt is, hogy a hátrányos szociális helyzetben lévőknél milyen kedvezményeket biztosítsunk. Ennek ellenére nem vagyok pesszimista. Néhány éve, amikor az iskolai napközi létesült, alig tudtuk megtölteni gyerekekkel, ma meg már az okoz gondot, hogy kit vegyünk fel a sok jelentkező közül. Van még alakítani való az udvaron, s berendezésre várnak a helyiségek is. A környező tanyákon, településeken, a kisebb és nagyobb iskolások többsége — s esetleg még szüleik közül is nem kevesen — ma még nem is tudják teljesen elképzelni, hogy mit jelent gyermekeknek a lajoskomáromi kollégium. B. B. A felépült új kollégium 3 Előhang a móri bornapokhoz Szeptember vége, október eleje a móri bornapok dátuma, de máris napirendre került. Egy ilyen rendezvény sok energiát leköt Nem hálás feladat, mert a végeredmény sokszor nem tükrözi azt az erőt, azt az igyekvést és akarást, amely felhalmozódik ilyen feladat megoldásáig De mégis újból és újból hozzákezdenek, évről-évre új gondolatokkal, elképzelésekkel, új erőket bevonva, hogy adjanak valamit önmagukból, hogy produkálhassanak, hogy az emberek a járáson kívül, de még a megyehatáron túlról is rájuk figyeljenek. Az idei bornapok rendezésének alapvető gondolata, hogy nem nagy méretű jelzőkkel hívja fel az érdeklődők figyelmét. Nem országos rendezvény akar lenni, s még csak a megyei jelzőre sem apellál. A járást kívánják tükrözni. Kulturális programja színvonalát nem a fővárosi művészek fogják jelenteni, hanem a járás kultúrcsoportjainak, öntevékeny együtteseinek seregszemléje. Többek között az Ablak nyitik a fehér fák sorára című összeállítás, amely Jevtusenko egy verssorát idézve a szovjet líra 50 évéből ad színvonalas ízelítőt. Vagy a bábtalálkozó, amelynek arany-, illetve ezüstérmes csoportja, kincsesbányaiak, és a pusztavámiak a járás bábművészetét reprezentálják. Persze lesznek a programoknak megyei és országos elemei is, mint a dunántúli társastánc-verseny, vagy a szőlész-borász ankét, amelyre az ország híres borvidékeinek szakembereit akarják meghívni, valamint a központi nemzetiségi népi együttes vendégszereplése. A szüreti felvonulás színvonalát, amely látványosságban vitathatatlanul az érdeklődés középpontjában áll, ezúttal az eredetiségben keresik, s nem a fővárosi művészek vendégszereplésében. A gondolat, hogy a járást kifejezni, a járás kereti között maradni önkritikát is tartalmaz. A rendezők, a programelőkészítők önkritikáját, akik tudják, hogy a kornapok még nem érték el felnőtt korukat, nem tartanak ott, hogy országos szintű élményt, eseményt jelentsenek. Jó lenne, ha ezzel az önkritikával a hasonló jellegű rendezvényeknél is találkozhatnánk. Ezek a programok egészen más fogadtatásra és értékrendszerre találhatnának, ha nem tulajdonítanának neki „kulturális forradalom” jelleget, a legigazibb művészettel azonos élményt és hatást. Ha csak azt tartjuk, hogy ezek az események esősorban szórakoztatnak, kitöltenek egy üres hétvégét , ezzel együtt adnak valamit -egy város, egy járás arculatiból, embereinek összefogásából a kollektív feladatok iránt- magatartásból, ez elégedő. — zágoni —