Fejér Megyei Hírlap, 1972. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-01 / 232. szám
2 : Kádár János az Országos Tervhivatal jubileumi ünnepségén Az Országos Tervhivatalbanszombaton ünnepséget tartottak a népgazdasági tervezés bevezetésének 25. évfordulója alkalmából. Az ünnepségen részt vett Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára, Nyers Rezső, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, a Politikai Bizottság tagjai, dr .Ajtai Miklós és Vályi Péter, a Minisztertanács elnökhelyettesei, Bálint József, a Központi Bizottság osztályvezetője, Lázár György munkaügyi miniszter és dr. Kurucz Imre, az V. kerületi pártbizottság első titkára is. Az ünnepséget dr. Szlameniczky István, az Országos Tervhivatal pártbizottságának titkára nyitotta meg, majd Párdi Imre az Országos Tervhivatal elnöke mondott ünnepi beszédet. Ezután Párdi Imre jubileumi emlékérmeket és kiváló dolgozó kitüntetéseket adott át számos dolgozónak. Elsőként dr. Illyés Éva, az Országos Tervhivatal osztályvezető-helyettese és Szinai Jolán adminisztrátor kapta meg az emlékérmet, vagyis az a két dolgozó, aki 25 év óta az Országos Tervhivatalban végzi munkáját. Az emlékérmek és a kitüntetések átadása után Kádár János beszédet mondott. Az ünnepség dr. Szlameniczky István zárszavával, majd az Internacionálé hangjaival ért véget. (MTI) Kádár Jánost felszólalása Kádár János felszólalásában átadta a Központi Bizottság szívélyes üdvözletét és jókívánságait az Országos Tervhivatal és a tervezéssel foglalkozó más szervek vezetőinek, és munkatársainak, köszöntötte a kitüntetett dolgozókat, a tervgazdálkodás bevezetésének történelmi jelentőségéről szólt, majd így folytatta: " A szocialista tervgazdálkodás a szocializmus építésének nemzetközi, közös törvényszerűsége. Munkásforradalmat, szocialista forradalmat győzelemre vinni, annak céljait megvalósítani, a szocialista társadalmat felépíteni tudományos, szocialista tervgazdálkodás nélkül nem lehet. Olyan történelmi korban, élünk, amelyben mind több és több nép lép a szocializmus útjára. Az átmenet formái a szocializmusba a nemzeti sajátosságoktól függően változatosak. De mindazokra a népekre, amelyek már ezen az úton járnak, és azokra is, amelyek a jövőben erre az útra lépnek érvényes, hogy szocializmus tudományos tervezés és tervszerű gazdálkodás nélkül nem lehetséges. A szocialista tervgazdálkodás valamikor elmélet volt, a gyakorlatban először a Szovjetunióban vezették be. Emlékszem a Szovjetunió első ötéves tervének nemzetközi fogadtatására. A szocialista tervgazdálkodás bevezetése és megvalósítása osztályharc, és a Szovjetunió első ötéves tervét ennek megfelelően, a maguk módján kétkedéssel fogadták az imperialisták. Azóta viszont a világ megtanult egy új fogalmat, új szót, a szocialista tervgazdálkodás eszméje és ereje az egész nemzetközi közvélemény előtt győzött. A szocialista tervgazdálkodás döntő sikerét bizonyítja hazánk 25 éves tapasztalata is, mutatott rá Kádár János és kiemelte, hogy a tervgazdálkodás segített eltüntetni a háborús pusztítások nyomait, döntő szerepet játszott a szocialista társadalom gazdasági alapjainak lerakásában, megszilárdításában és szerves alkotóeleme a szocialista társadalom teljes felépítéséért folyó mukának. Hazánkban a munkáshatalom, a néphatalom a szocialista tervgazdálkodás eredményeként erősödött. Lenin a Nagy Októberi Szocialista Forradalom kezdeti szakaszában hangsúlyozta, hogy a népgazdasági terv a párt második programja. A terv mélyen érinti a párt politikáját, az ország politikai és társadalmi fejlődését. Kádár János elismeréssel beszélt a tervezés tudományos megalapozottságának, módszereinek, technikájának fejlődéséről, és hangsúlyozta, hogy a gazdaságirányítás reformja hozzájárult a tervszerűség, a szocialista tervgazdálkodás erősödéséhez. Felhívta a figyelmet arra, hogy nagy fontosságú a számítástechnika, de az nem pótolja a marxista módon gondolkodó, kommunista meggyőződésű, a szocialista rendszerrel és célokkal rokonszenvező alkotó emberek szellemi, munkáját. A tudomány és a szocializmus —, hogy hasonlattal éljek — egy test, egy lélek, nem lehet egymástól elválasztani. Ha valahol, akkor itt érvényes az, hogy az elméletet és gyakorlatot állandóan fejleszteni kell. Ez elengedhetetlen nemcsak az ötéves tervek készítése idején, hanem a tervezés minden fázisában. Kádár János elismerően beszélt a gazdasági eredményekről, a beruházási intézkedések kedvező hatásáról. Szólt arról, hogy világméretekben mindinkább a szocializmus javára alakulnak az erőviszonyok. Ez kedvező körülményeket teremt a tervgazdálkodás történelmi tapasztalatainak további hasznosításához, céljaink eléréséhez, népünk boldogulásához. — A belső és külső feltételek tehát jók. Nyugodtan dolgozhatunk és kell is dolgoznunk. Népünk szocialista jövője biztosítva van, — jelentette ki Kádár János, akinek beszédét nagy tapssal fogadták az ünnepség résztvevői. Országos kórustalálkozó (Folytatás az 1. oldalról) énekét és Bárdos L.: Esztergom sorsáról című művét, a szegedi és esztergomi kórus — Szabó Tibor vezényletével — adta elő Balázs Á.—Várnai Zseni: Székesfehérvár csillaga című művét, mely a városi tanács és a Népművelési Intézet által hirdetett millenniumi pályázaton első (megosztott) díjat nyert. A budapesti Építők Központi Művészegyüttese és Radnóti Gimnázium Énekkara mutatta be a második pályadíjas kórusművet. Tillai Aurél— Csizmadia F.: Fehérvár köszöntése. Vezényelte Pallós Béla. A budapesti Vasas Művészegyüttes Énekkara két számmal lépett a közönség elé, Szabó F.—Petőfi Sándor: A farkasok dala-val és Kodály Zoltán: Mátrai képekkel. Vezényelt Vass Lajos. A millenniumi évfordulót a Dunaújvárosi Központi Énekkar és szimfonikus zenekar azzal a szerzeménnyel köszöntötte, mellyel saját (20 éves) jubileumát ünnepelte: Lóránd—Vasvári: Piros volt az ég című művével. És méltóan fejezte be ezt a nagyszabású hangversenyt a dunaújvárosi kórus Horusitzky— Romhányi „Ünnepi kantátá”jával. Vezényelte Székely István. A kórusok országos díszhangversenyének különös izgalmat adott — elsősorban szakemberek körében — az a tény, hogy ezen az estén hét kórusművet első ízben mutattak be közönség előtt. A város születését köszöntő hangverseny így vált egyben a magyar kóruskultúrát gazdagító eseménnyé. Peking után Tokió Éliás Béla az MTI tudósítója jelenti: Tanaka japán miniszterelnök és kísérete ötnapos pekingi látogatás után szombaton visszaérkezett Tokióba. Mint ismeretes, a Pekingben megtartott csúcstalálkozó során a japán miniszterelnök tárgyalásokat folytatott Csou En-laj kínai kormányfővel, amelyek eredményeként létrejött a diplomáciai kapcsolat Japán és Kína között. Kínai tartózkodása alatt fogadta a japán kormányfőt Mao Ce-tung pártelnök is. A japán miniszterelnököt a tokiói repülőtéren pártjának és kormányának vezetői, valamint az ellenzéki pártok vezető képviselői fogadták. Megérkezése után tett rövid nyilatkozatában Tanaka hangsúlyozta a japán —kínai kapcsolatok normalizálásának jelentőségét és kifejezte reményét, hogy japán kapcsolatai mind Kínával, mind más országokkal fejlődni fognak. Japán politikai körökben az a vélemény, hogy Tanaka és Csou En-laj megállapodott, három hónapon belül sor kerül a nagykövetek cseréjére Tokió és Peking között. Tokióban körülbelül fél évre teszik azt az időt, ami feltétlenül szükséges a japán—kínai béke és barátsági szerződés előkészítéséhez és megkötéséhez. Számítanak rá, hogy a szerződésről szóló tárgyalásokon Kína felveti a Szekaku (Tiaoju) szigetek kérdését, de nem hiszik, hogy ez komolyan akadályozná a megegyezést. A japánok nagy fontosságot tulajdonítanak a japán— kínai kereskedelmi szerződés megkötésének, mindenekelőtt azért, hogy ezt figyelembe vehessék távlati gazdaságfejlesztési terveik kidolgozásában. HÍRLAP derek Párizsba , utazik Georges Pompidou, francia köztársasági elnök meghívására hétfőn hivatalos látogatásra Párizsba utazik Edward Gierek, a LEMP KB első titkára. Edward Gierek 1923 és 1934 között franciaországi emigrációban élt, ahol 13 éves korától bányában dolgozott. 1931-ben — 18 éves korában — belépett a Francia Kommunista Pártba. 1934-ben egy bányász sztrájkban való részvétele miatt kiutasították Franciaországból. Küszöbönálló franciaországi látogatása során Gierek gazdag programot bonyolít le. A Pompidou elnökkel és más vezető politikusokkal sorra kerülő eszmecseréi mellett találkozik a gazdasági és kereskedelmi élet képviselőivel is. Vasárnap, 1972. október 1. ÚJD VILÁGHÍRADÓ AZ ESEMÉNYEK KRÓNIKÁJA: HÉTFŐ: Tanaka japán miniszterelnök Pekingbe érkezett — A norvégek népszavazáson a Közös Piachoz való csatlakozás ellen foglaltak állást KEDD: Gromiko szovjet külügyminiszter felszólalt az ENSZ közgyűlésén — A két német állam képviselői újból találkoztak Berlinben SZERDA: Véget ért Párizsban Henry Kissinger és Le Duc Tho újabb bizalmas megbeszélése — Péter János külügyminiszter New Yorkba utazott CSÜTÖRTÖK: Nasszer halálának második évfordulóján ülést tartott az Arab Szocialista Unió — Megállapodás a palesztin felszabadító szervezetek és a libanoni kormány között PÉNTEK: Japán és a Kínai Népköztársaság között diplomáciai kapcsolat jött létre — A malaysiai miniszterelnök Moszkvába érkezett SZOMBAT: Haig tárgyalása Saigonban Thieu elnökkel — Nixon aláírásával törvényerőre emelkedett a szovjet— amerikai megállapodás a rakétaelhárító rendszerek korlátozásáról így látta a hetet hírmagyarázónk, Pálfy József: A hét eseménye mindenképpen Tanaka japán miniszterelnök kínai útja és a két nagy ázsiai ország közötti megállapodás volt. Eddig ugyanis nagyban-egészbenazt lehetett mondani a második világháború után kialakult ázsiai helyzetről, hogy az óriási földrész az Egyesült Államok vagy általában az imperialista tábor befolyása alatt áll. A két ázsiai nagyhatalom, Kína és Japán sokáig képtelen volt érvényesülni. Kína azért, mert elszigetelődött, Japán azért, mert a második világháború veszteseként kevés volt a politikai súlya. A Szovjetuniónak, mint világhatalomnak, de mint részben ázsiai hatalomnak is fokozatosan megnövekszik a szerepe, ám nyilvánvaló, hogy nemcsak az imperialista USA, hanem egy évtizede a soviniszta, önző politikát folytató Kína törekvéseivel is meg kell küzdenie. Most Ázsiában két igen aktív és igen, ambiciózus politika között jött létre átmenetinek tűnő közeledés: Kína és Japán közt pillanatnyiag az egyetértésre való törekvés mutatkozik meg inkább. A fordulatnak — bármenynyire is az Egyesült Államok tudtával és hallgatólagos vagy színlelt beleegyezésével történt — van egy bizonyos amerika-ellenes éle. Hiszen most éppen az a diplomáciai és katonai építmény rázkódik meg alapjaiban, amely a hidegháborús korszak hírhedt amerikai külügyminiszterének, néhai John Foster Dullesnnek műve volt. Példák kellenek? Az 1960-ban megkötött amerikai—japán védelmi szerződés, amely az 1951-es San Francisco-i első szerződésen nyugszik, tulajdonképpen „Kína fékentartását” célozta, ezen kívül bázisok biztosítását az USA számára Japánban. Innen kiindulva tudta volna Amerika „ázsiai csendőr” szerepét eljátszani az egész Távol-Keleten. 1954-ben az USA teljes katonai segítséget ígért a Tajvanon rekedt Csang Kajsek-nek. Az ígéret ma már vajmi keveset ér, ha az Egyesült Államok e célra nem veheti igénybe japán támaszpontjait. A vesztes mindenekelőtt Tajvan. Egyes nyugati vélemények szerint a kínai—japán megállapodás megadta a kegyelemdöfést Csang Kajsek-nek. A Japán Szocialista Párt és a Japán Kommunista Párt, amikor üdvözölte a japán— kínai diplomáciai kapcsolat megteremtését, a japán— amerikai biztonsági szerződés felszámolását is követelte. Több ellenzéki párt amellett is síkra szállt, hogy Japán kössön megnemtámadási szerződést a Szovjetunióval. (Esedékes a közeljövőben, egy magas szintű japán— szovjet tárgyalás, amelynek feladata még a második világháború következményeinek felszámolása a két ország viszonyában.) A héten tették közzé Bonnban, hogy Scheel nyugatnémet külügyminiszter október 10-én kezdődő pekingi hivatalos tárgyalásai során kimondják a Kínai Népköztársaság és az NSZK diplomáciai kapcsolatának felvételét. Nyilvánvaló, hogy a bonni kormány a november 19-i választások előtt még egy külpolitikai eredményt kíván felmutatni, a „keleti politika” eddigi sikerein túl a „távol-keleti politikában” is. A kínai—japán tárgyalások, illetve az egyéb, Kínával kapcsolatos diplomáciai lépések sem szoríthatták háttérbe a vietnami problémát. Kissinger, Nixon elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója a héten újra bizalmas megbeszélést folytatott Párizsban Le Duc Tho-val, a VDK küldöttségének különleges tanácsadójával. Ez alkalommal már kétnapos tárgyalásra került sor. Ebből a tényből egyes megfigyelők olyan következtetést vontak le, hogy talán előrehaladás történt, de aztán a csütörtöki négyes ülésen Porter amerikai nagykövet ismét negatív magatartást tanúsított, Thieu pedig Saigonban megsokszorozta harcias kijelentéseit. Igaz, Kissinger elküldte hozzá helyettesét, s nincs kizárva, hogy mérsékletre intette a saigoni bábrezsim elnökét. A közel-keleti problémakörben ismét történtek új fordulatok. Szadat egyiptomi elnök azt javasolta a palesztin felszabadító szervezeteknek, hogy alakítsanak emigráns kormányt a kairói székhellyel. A palesztinok tartózkodással fogadták az egyiptomi ajánlatot. Kairó és Khartum között váratlanul megromlott a viszony. Ez annyival inkább meglepő, mert emlékezetes, hogy a tavalyi szudáni események alakulására rányomta bélyegét az egyiptomi csapatok és a kairói kormány támogatása. Nimeri tábornok jobbára Szadat elnök (és a líbiai Kadhafi ezredes) állásfoglalásának nyomán tudta megőrizni hatalmát az országban. Azóta azonban Nimeri kormánya a jelek szerint nyugat felé orientálódott. A Szudántól délre levő Ugandában történtek késztették Nimerit színvallásra: nem engedte, hogy az Ugandai kormánynak katonai segítséget vivő líbiai repülőgépek átrepüljék országát. A tripoli és a kairói rosszallást aztán Nimeri azzal viszonozta, hogy visszahívta az Egyiptomban, a Szuezi-csatorna partján állomásozó szudáni egységek egy részét. Kiutasították Khartumból az ottani egyetem egyiptomi rektorát, mire Kairóból utasították a khartumi egyetemen működő 300 egyiptomi tanárt, térjenek haza. A közel-keleti kérdés szóba került az ENSZ közgyűlésén is. Rogers amerikai külügyminiszter a „terrorizmus megfékezésének” kérdését helyezte előtérbe, ezen a címen persze a nemzeti felszabadító mozgalmak elfojtását szorgalmazná. Ami a „terrorizmus, avagy a politikai krimi” dossziéját ezen a héten duzzasztotta az egy látványos párizsi tűzeset: a Diadalív árnyékában, a Champs-Elysées-n porig égett egy éjszaka egy sokemeletes ház, amely egy milliomosnak, a hirdetővállalattulajdonos Marcel Bleustein- Blanchet-nak volt a tulajdona. Egyes párizsi bulvárlapokhoz olyan névtelen bejelentések érkeztek, hogy a tettese a hírhedt Fekete Szeptember volt. Bizonyíték nincs E sorok írója sokesztendős párizsi tapasztalatai alapján csak azt jegyzi meg: a francia fővárosban sok szakértője van a provokációnak, az utóbbi tizenöt évben számos esetben történtek olyan bűncselekmények, amelyekért tudatosan más nyakába akarták varrni a felelősséget. „Semmi és ámen” .. . A nálunk is nagy sikerrel játszott „22-es csapdája” főhőse — vagy inkább főáldozata — Yossarian egyszer elpanaszolja bajtársának, hogy meg akarják ölni. A bajtárs ezt kétségbe vonja, őrültnek nevezi, mire Yossarian megkérdezi: „Akkor mért lődöznek rám folyton?” A bajtárs valami olyasmit felel, hogy a háborúban természetesen lövöldöznek. Yossarian válasza: „Akkor meg mit akarsz?” Vagyis: akkor természetes, hogy az épeszű ember az ilyen helyről el akar menni. Csakhogy — mint az író, Heller bizonyítja — a háború abszurd helyzet, s ezen belül minden abszurd, ami csak megtörténhet. Az épeszű, aki nem akar meghalni csak bolond lehet, a bolond kérheti a leszerelését, akinek viszont van annyi esze, hogy felfogja: életveszélyben forog az nem lehet bolond, az nem kérheti a leszerelését ... Ez a huszonkettes csapdája. Ül „Istenem, add meg nekünk ma mindennapi vérengzésünket, szabadíts meg a hittől, melyet a Te fiad adott nekünk, mert így sem szolgált semmire és nem szolgál semmire, ámen.” Ez a furcsa ima viszont nem a 22-es csapdájából való. A híres olasz újságírónő, Oriana Fallad jegyezte fel számos vietnami útja egyikén. Faliad úgy öt esztendővel ezelőtt járt Vietnamban, akkor hallotta ezt az imát, pedig akkor még korántsem vált nyilvánvalóvá az egész világ előtt, hogy pontosan milyen is ez a háború. Akkor még százával haltak meg naponta az amerikai katonák is. My Lai azután történt. Amit száz agyoncsépelt módszerekkel elkészített filmriport, ezer meg ezer szenvtelen, helyszíneket és számokat felsoroló haditudósítás nem tudott megértetni Amerikával azt My Lai megérttette. A My Lai-i százhuszonhatok meggyilkolásának krónikája csak a lidicei, csak az oradouri vérengzéshez hasonlítható. Ő Nixon tudta hogyan lakathatja jól a kecskét és hogyan tarthatja meg a káposztát. A CBS amerikai televíziós társaság — a vietnami háború talán legpontosabb krónikása — éveken keresztül minden este beolvasta az aznap elhunytak névsorát. Ez a névsor Nixon hivatalba lépésekor hosszú volt, esténként száz halott nevét is tartalmazta. Ma már rövid. Hat-hét, legfeljebb tíz halott átlagosan. „Kevesebb mint ahányan közlekedési baleset következtében meghalnak naponta az Egyesült Államok országútjain.” A legjobban szervezett, legjobban manipuláló propagandagépezet hirdeti ezt Amerikában. Nem is egészen hatástalanul. A fiúk — most már többnyire csak pilóták — tovább harcolnak, a vietnami amerikai hadvezetés legfőbb gondja pedig az, hogy " veszteséglista arányosadjon a balesetivel. A fiúk naponta pár száz bevetésben bombázzák a VDK-t, ritkábban, jóval kevesebb bevetésben bombázzák a déli felszabadított területeket is. Észak-Vietnam egy része a sokszor és érzésületesen leírt holdbéli tájakhoz hasonló.