Fejér Megyei Hírlap, 1976. november (32. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-02 / 259. szám

Kedd, 1976. november 2 Hegymenetben, partok között (7.) Munkához, élethez, küzdelemhez... Már Baja felé tartunk, amikor észreveszem, hogy a ’szokottnál lassabban haladunk. — Kiépítettebbek a partok, erősebb a sodor, ezért cammogunk... — világosít fel Imre, s már-már azon az érdekes ellentmondáson meditálnék, hogy lám a kiépítettségben is van visszahúzó erő, hogy a fejlődés eredménye magát a fejlődést is nehezebbé teheti, de a fiatal hadnagy hozzáteszi: -- Persze egy öszvér soha nem fut úgy, mint egy versenyló. Elvisz annyit, mint egy ló, de nem tud úgy futni. A mi hajónk öszvér, vontatóhajóból alakították át, túlságosan hosszú tolóhajónak.• Ez még érdekesebb. — Van a MAHART-nak igazi tolóhajója? — kérdem később a parancsnokot. — Igazi nincs. Csak átalakított. Tehát elmaradtunk a fejlődésben. — Láthatta: a Dunán már több mint háromezer lóerős hajók is közlekednek. Hogy mi mennyire tudnánk kihasználni, ha nekünk lenne ilyen, azt nem tudom. A jugók egyszer próbaképpen tizenhat uszályt toltak fel egyszerre a Dunán, de nekik is gondot okoz ennyit vagy ennél kevesebbet is összeszedni... Mindenesetre több lóerővel legalább gyorsabban haladhatnánk... Ha gyorsabbak vagyunk, most nem kellene ismét horgonyon töltenünk az éjszakát. A legveszélyesebb Dunahíd a bajai. Besötétedett,mire a hídig eljutottunk, s az egymáshoz közeli hídlábak között túlságosan kockázatos lenne sötétben áthajózni. Márpedig a vízi szállításban minden elveszett perc sok kárt jelent. De talán még drágább hajót építeni. Egyáltalán érdemes-e, megéri-e a minden más közlekedésnél lassúbb folyami hajózást fejleszteni? • — Megnéztem, hogy van-e jövője a vízi szállításnak — mondja Imre — különben minek törjem magam? — És van? — Hát... van. A tervtörvényben van egy mondat, ami erre utal. Remélem, hogy ez hosszabb távra is igaz lesz, mert ebben az ötéves tervben, úgy tudom, csak egyetlen tolóhajót építenek. Azt is a dunaharaszti hajójavítóban. Ez lesz az első ilyen munkájuk, vakaróózhatnak, hogyan fogják megcsinálni... — Úgy tudom — mondom a parancsnoknak —, hogy a MAHART azért nem áldoz többet a fejlesztésre, mert álláspontja szerint nem lenne elég megrendelés. — Csikafogta róka rókafogta csuka... — feleli. — Azt hiszem, pénzünk nincs elég. Ami pedig a jövőt illeti: szerintem mindig a fuvarosnak kell várni, teszem azt, egy Tüzéptelep előtt, hogy Józsi bácsi cementjét elvihesse. Ha a fuvaros akkor vesz lovat, amikor a cementet már fuvarozni kellene, Józsi bácsi más fuvarost keres... Egy teljes, napig kell még hajózni Dunaújvárosig. Gyönyörű időnk van, egész úton nem volt ennyire csillagos az ég. A Tejút, mint valami kozmikus diadalív, ível fölöttünk, és csudára fennkölt gondolatok támadnak bennem, amikor a parancsnok egyetlen szóval visszaránt: — Érzi? Érzem. Negyven kilométerre elszáll a Dunai Vasmű pora. A hajósok becsukott szemmel is tudják, hogy Dunaújvároshoz közeledünk. És eszembe jut, hogy szocialista városunk nemcsak a hajósoknak adós a környezetvédelemmel, s hogy "nem csupán környezetvédelemmel adósa a Dunának. Kovács István, a MAHART vezérigazgatója beszélt erről az adósságról, mielőtt még hajóra szálltam volna. Azt fejtegette, hogy a dunaújvárosi kikötő kapacitása csak a vasmű kiszolgálására elég, az érkező nyersanyagot folyamatosan fogadni már képtelen. Fel kellene újítani ezt a kikötőt, új rakodóhelyet kellene építeni, esetleg egy I -drótkötélpályát is az ércrakodó és a felhasználó üzem között. A vasmű sem járna rosszul, mert több termékét is vízi úton szállíthatná a költségesebb vasút helyett. Nem beszélve arról, hogy amennyiben több vasérccel megrakott uszály érkezik, túlságosan sokat kell várni a rakodásra, márpedig nyilvánvaló, hogy egy tétlen uszály többe kerül, mint egy tétlen daru... A város, amely nevében is őrzi a Dunát, adósa a folyamnak, s talán éppen az általunk hozott érc segít ebből az adósságból törleszteni. Szóba hoztam a témát a parancsnoknak, ő rezignáltan reagál: — Mi is adósok vagyunk: a magyar hajózás. Most is csak hat uszályt tolunk, legalább nyolcat kellett volna összevárnunk, akkor viszont később jut el Dunaújvárosba az érc. Ebben az évben így is kevesebbet szállítottunk a tervezettnél. Ha a dunaújvárosi kohók csak a MAHART-ra lennének utalva, becsukhatnák a boltot. Szerencsére a szovjetek is szállítanak. Másfél millió tonna szovjet vasérc érkezik évente a dunaújvárosi kikötőbe, javarészt szovjet uszályokon. És negyedszázada érkezik már az érc: okosan felhasználandó nyersanyag munkához, élethez, küzdelemhez... Aczél Gábor HÍRLAP Egymilliót • ••rr r , a rováért A Dunai Vasmű előtt álló tizenöt éves fejlesztési program — amelynek megvalósítása következtében a nagyvállalat termelése megkétszereződik, — a munkaerő-ellátás már napjainkban is jelentkező nehézségeinek ugrásszerű növekedését sejteti. Nem kellett futorológusnak lenni a vállalat vezetőinek ahhoz, hogy megállapítsák : halaszthatatlanul cselekedni kell a jövőben jelentkező munkaerőgondok enyhítéséért. Nem elegendő a meglevő állomány törzsgárdává kovácsolása a munkakörülmények, a szociális intézkedések javításával, átgondolt bérrendszerekkel gondoskodni kell a majdan belépő fiatal munkásgárdáról is. Dunaújvárosban két intézményben nevelődnek a jövő munkásai. A MüM 316. számú szakmunkásképzőjében és a Bánki Donát műszaki szakközépiskolában. Ezért a vállalat igazgató tanácsa úgy határozott — mivel az öt-tíz éves távlatokban jelentkező munkásutánpótlási gondjait célszerű ezekből az iskolákból pótolni —, hogy elsősorban az itt tanuló diákokkal köt tanulmányi ösztöndíj szerződést. Az ösztöndíj — amellett, hogy a tanulmányi időszak alatt jelentős anyagi támogatást jelent, a diáknak és taníttatásáról gondoskodó szüleinek — erősíti a vállalathoz tartozás érzését a munkáspályára készülő tanulókban. A tanulmányi ösztöndíj nem új a Dunai Vasműben. Az elmúlt évek során a vállalat 700 ezer forinttal támogatta a tanuló fiatalokat. A legutóbbi igazgató tanácsülés azonban javasolta a tanulmányi ösztöndíjak emelését, mégpedig kereken egymillió forinttal. Minthogy az ösztöndíj a nyereségrészesedést csökkenti, a vállalat szakszervezeti tanácsa is megvitatta és egyhangú szavazással elfogadta a javaslatot. Ezzel határozati rangra emelkedett a döntés: a Dunai Vasmű kollektívája a nyereségrészesedésből tanulmányi ösztöndíjra fordítható 1 millió 700 ezer forintból évente 150 ipari tanuló, 100 szakközépiskolás és 50 egyetemista tanulmányait fogja támogatni. — jb — Bővítik az Országos Érc- és Ásványbányák Dunántúli Műve fehérvárcsurgói üzemének iparvágány hálózatát. Az üzem éves termelése megközelítette, illetőleg elérte a 400 ezer tonnát, ami — a folyamatban levő rekonstrukció befejezésével — a következő években 600 ezer tonnára nő. A termelés növekedéséből adódó szállítási feladatok „kinőtték" a vágányhálózatot, így került sor a mintegy 12 millió forint értékű bővítésre, amit a dunántúli mű vasútépítő csoportjának dolgozói augusztusra ,vdtek meg. A munkálatok során kiépítik az iparvágány harmadik mintegy 400 méter hosszú ágát. Felvételünkön készül az iparvágányhálózat új ágának alépítménye Fotó: Fási László 3----- Széljegyzetek egy ajánlathoz is meglévővel takarékoskodjunk A nincsből nem lehet takarékoskodni. Spórolni akkor kell és abból kell, ami már megvan. Néhány napja az MSZMP Fejér megyei Végrehajtó Bizottsága a munkaerőgazdálkodásról tárgyalt és megállapította, hogy a következő években jóval nagyobb lesz a munkaerőigény, mint a kínálat. A végrehajtó bizottság azt ajánlja minden érdekeltnek, hogy azzal bánjunk takarékosan, ami van. Jó ajánlat. Belelapozok saját jegyzetfüzetembe. Ha Lépten-nyomon hallom, hogy a nagyberuházások és kiemelt induló nagyüzemek bérpreferációt élveznek és ezzel elcsábítják a környék kis- és nagyüzemeinek munkásait. A Dunai Vasmű egyik szocialista brigádvezetője a miniszterelnök jelenlétében panaszkodott erről. Nem is tőle, más felelős vezetőtől tudom, hogy a Dunai Vasmű munkáslétszáma valóban csökken. De gondokkal küzdenek a kis vállalatok is: „a papírgyár mindenkit felvesz, sőt mindenkit többért vesz fel’’. Együtt sírok az érdekelt munkaügyisekkel és személyzetisekkel. Aztán egyedül maradva eltűnődöm: vajon nem hullattam-e túl korán a könnyeimet? Mert mit csináljon az a papírgyár, és a többi átadásra kész ,vagy átadás előtt álló üzem? Ne induljon el a termelés azért, mert nincs, aki kezelje vagy karbantartsa a gépeket? A papírgyár a nincsből nem tud takarékoskodni. Spórolni csak abból lehet, ami már megvan. És a kísértetiesen visszatérő panaszok mögött arról még nem hallottam, hogy két-tíz vagy húsz lakatos, esztergályos, gépkezelő távozása miatt valahol is megállt volna a termelés. • Tegyük magunkat túl a csoportérdekeken! És valljuk be legalább magunknak, hogy aligha van ma hazánkban olyan termelőüzem, amelynek munkáját néhány elcsábított — másként szólva: másutt szükséges — munkás jelenléte nélkül nem lehetne optimálisan megszervezni. Néha az az érzésem, hogy ez a sokat szidott helyzet vallójában tudatosan előkészített ügy, kényszerű munkaerő-takarékosságra szorítja azokat a vállalatokat, ahol ugyanezt — tudniillik a munkaerővel való szigorú takarékosságot — szép szóval nem lehetne elérni. A Dunaújvárosi Vegyesipari Vállalat cipőüzemében napok óta dolgoznak adminisztratív és műszaki dolgozók, váltó műszakban a tűzőgépek mellett. Felborult az üzemrészek kapacitásegyensúlya és ha a tűzedékbből hiányzó fizikai munkásokat nem pótolják sürgősen, akármilyen áron, az allakörök termelése, tehát r késztermék is csökkenni fog. Még szerencse, hogy a vállalkozó irodisták értenek a szakmához és szebb felsőrészeket csinálnak, mint azok, akiket most pótolnak, akik elmentek a vállalattól. , De meddig lehet tűzoltómódszerekkel megoldani a termelés- és a munkaerőgazdálkodás egyenetlenségeit? Rendben van, dicsérjük meg a műszakiakat és adminisztratív dolgozókat, amiért vállalják a fizikai munkát. De hát végül is nem ez a megoldás. A megoldás a jobb szervezés lenne. Vagy ha a jelenleginél nincs jobb, szervezés, akkor felmerül a lehetőség: maradjon mindenki ott, ahol most van. A gép mellett. Olvasom valahol, hogy korszerűtlen a telefonhálózatunk. Magam is tapasztaltam lépten-nyomon, hogy nehéz vonalat kapni .Várni kell, várni és várni. Természetesen munkaidőben. Hihető feltételezések és számítások alapján valaki megállapította, hogy Magyarországon évente 2 milliárd percet várnak az emberek arra, hogy bejöjjön a vonal, hogy ,öszszeakadjon a drót, meglegyen a kontaktus és kimenjen a csöngés. Az illető azt is kiszámította, hogy ez 16 ezer ember teljes évi munkájának felel meg.Nem számoltam utána, mert minek. Egyrészt munkaidőben vagyok, másrészt a 2 milliárd perc , önmagában is iszonyúan sok idő). Tizenhatezer ember a Danai Vasmű és a 28. Építőipari Vállalat teljes létszáma. A telefonra várás miatt tehát e két üzem munkásainak teljesítményéről le kell mondanunk. A következtetés (ahogy olvasom) : meg kell javítani a telefonszolgáltatást. Szerintem azonban ez csak a dolgok egyik oldala. Mi lenne, ha kevesebbet telefonálnánk munkaidőben? Ha csak akkor telefonálnánk, amikor hivatalos ügyben kell felvenni a kagylót? Lehet, hogy felére csökkenne a kétmilliárd perc és kiderülne, hogy a telefonhálózat sem annyira korszerűt- len? Tűnődnék rajta, de fél tíz van, és fel kell hívnom a feleségemet, hogy megbeszéljük, ki menjen ki délután a nagymamához. Persze vonal az nincs. Most aztán várhatók. Azt mondja egy őszinte barátom, hogy a héten felásta akertjét. Fájt minden porcikája. Nem is ért a munkája húsz fillért sem a gyárban. Ám ez nem tűnt fel senkinek. Kinek tűnik fel manapság konkrétan, személyre szólóan, hogy a munkerő, nevezzük inkább munkavállalónak, szóval a munkavállalók jelentős része fáradtan megy dolgozni. Hogy másutt fárad el, nem a munkahelyen. Pontosabban nem a főállásában. Szociológusok reprezentatív vizsgálatából általánosítva, hazánkban a városlakó ipari keresők 18százaléka munkaidő után i,s rendszeresen dolgozik: másodállásban, mellékállásban vagy alkalmi munkán. Ha leszámítoljuk a nőket, a húsz év körüli fiatalokat és az ötven körüli idősebbeket, akik kevéssé veszik ki részüket a ,,maszekolásból’’, akkor kiderül, hogy a 25 és 40 év közötti munkavállalók 35 százaléka dolgozik rendszeresen, valammi mellékeset. Túl azon, hogy ez milyen életmód-torzulásokhoz vezet, s elgondolkodhatnánk azon is, hogy vajon szükség van-e minden ilyen mellékesre. Persze társadalmilag! Avagy inkább arra volna szükség, hogy mindenki a főállásában fáradjon el. Kellemesen, jólesően és hasznosan. (miskolczi)